Paul már reggel óta festett. Az órára nézett, még van
egy kis ideje. Izabelnek megígérte, hogy bemegy hozzá, és együtt mennek el
ebédelni. Ebben a pillanatban a csöngő hangja hasított végig a lakáson.
Leszaladt a lépcsőn és nagy lendülettel ajtót nyitott.
-Szia Paul!
-Szia Liz – válaszolt egykedvűen a férfi. Senkit nem
várt, a festésben most mindenki hátráltatta volna, de ez a nő különösen.
-Én aztán várhatom, hogy visszahívj. – nyafogta a nő.
-Miért kellett volna visszahívjalak? – értetlenkedett
Paul, s közben oldalra lépett, mert a nő határozottan beljebb lépett.
-Hát persze, gyere csak be Liz – villantotta rá a
szemét mérgesen.
-Ó, hát itt semmi nem változott.
-Miért? Kellett volna? Nekem jó így. Nézd Liz, nem
érek rá, lassan indulnom kéne. Mondd gyorsan, mit akarsz, aztán… - hagyta
függőben a mondat végét, hogy a nő megértse, nem kívánatos a jelenléte.
-Miért vagy ilyen ellenséges velem, baby? – simított
végig a nő Paul arcán.
-Nekünk nincs miről beszélnünk, hacsak nem a képeimről
akarsz írni egy értelmes kritikát – morgott a férfi.
-Miért, vannak még új képeid? – kérdezett vissza
érdeklődve a nő, és mint aki otthon van, már indult is az emeleti műterem felé.
Paul elkapta a karját a lépcső aljában és
visszarántotta.
-Mégis, hová mész Liz? Nem emlékszem, hogy mondtam
volna, hogy bármit is meg akarok neked mutatni.
De a nő rá sem hederített az erős szorításra.
-Paul, ne már! Mindenkinek jó, ha megnézem, min
dolgozol éppen!
Paul elengedte a nő karját. Talán hamarabb túlesik
rajta és Liz is hamarabb eltűnik innen. A nő jelenléte ebben a házban túl sok
kellemetlen emléket idézett fel benne. Még az eltelt évek sem halványították el
a hónapokat, amikor az italnak élt és képtelen volt az igazi festésre, és
azokat a szavakat sem, amiket Liz vágott a fejéhez annak idején. Ahelyett, hogy
segített volna kimászni a gödörből, csak mélyebbre taszította, ahogy nap mint
nap megalázta. Kegyelemdöfésként pedig a szakításuk után elhintette minden
szakmabelivel, és aki még meghallgatta, hogy Paul egy tehetségtelen fajankó,
aki a piásüvegen kívül képtelen értelmesebbet a kezébe fogni. Szemrebbenés
nélkül ölelgetett más férfiakat, amikor együtt mentek társaságba és többnyire
magára is hagyta, hogy úgynevezett üzleti megbeszéléseket folytasson kulcsra
zárt szobákban. Hülye kurva! – gondolta Paul, ahogy a nyomában ballagott. Ingerült
volt, de a seb már korántsem fájt annyira, inkább örült, hogy túl van rajta.
Liz elismerően hümmögött az új képek láttán.
Végigsétált az ismerős falak között, kiemelgette a képeket, aztán egy, a
szekrény oldalához támasztott, letakart képhez lépett. Felemelte a leplet,
hallgatott, majd elismerően nézett a férfira.
-Úgy látom, jó múzsád van, Paul. Igazán ihletett
pillanat, és te mindig is tudtál érzelemből festeni – mosolygott, mint akinek
ez az egész helyzet vicces.
-Igen Liz, te is lehettél volna az. De neked nem
felelt meg ez a szerep. – mondta szárazon a férfi.
-Mióta találkoztunk, sokat gondolok rád, Paul. –
lépett mellé a nő és a karjába kapaszkodott, miközben egy vadászó nagymacska
tekintetével próbált hatni a férfira.
-Tényleg? – vágta oda cinikusan a férfi.
-Ha gondolod, én segíthetek neked?
-Ezzel már elkéstél, Liz. Szóval, mennem kell,
találkozóm van. Mindent láttál?
-Nem, még messze nem láttam mindent. – búgta a nő, és
két kezével megfogta a férfi arcát és szájon csókolta.
Paul nem viszonozta a csókot. Lehámozta a nő kezeit
magáról.
-Azt hiszem, menned kell, Liz!
-Értem, megsértődtél, pedig belátóbb lehetnél, abban
az állapotodban nem voltál valami vidám társaság. – mondta a nő csalódottságot
mímelve és az ajtó felé indult. A műterem ajtajából még visszafordult.
-Izabel látta már ezt a képet?
Paul dühösen meredt rá.
Liz felnevetett.
-Talált, süllyedt! Maradj csak, kitalálok!
Paul gyorsan a zuhany alá állt, hogy lemossa magáról a
festéket és az erőszakos nő kezének érintését, nem kívánt csókját. Végül aztán
majd fél órát késett, így már alig volt idejük a közös ebédre. A közelben lévő
Taccobell-ben kért két adagot és ezzel nyitott be az ajtón. Izabel a férfi
bocsánatkérő mosolygása ellenére is érezte, hogy valami bántja. Leültek a
galériával szemközti padra, és a szendvicseket majszolták. Paul hallgatott, a
nő csendben figyelte.
-Mi a baj, Paul? – kérdezte, amikor már nem bírta
tovább.
-Nincs semmi.
-Tényleg?
Paul eleinte hallgatott, de aztán belekezdett az
előbbi látogatás elmesélésébe. A történetet ott kezdte, amikor Liz megírta az
első cikket róla három évvel ezelőtt. A nő csendben hallgatta. Paul már majdnem
a végére ért, de az Izabelről készített aktképről inkább nem beszélt, mert
fogalma sem volt róla, hogyan reagálna, ha itt és most bevallaná, hogy
megleste, sőt le is festette, amikor meztelenül aludt.
Izabel megértően hallgatta. Nagyon sok mindenről
beszélgettek már eddig is, megosztották életük kisebb nagyobb botlásait is, de
az igazán mély gödrökkel eddig egyikük sem dicsekedett. Hiába, voltak dolgok,
amikre nem voltak büszkék vagy még nagyon is elevenen sajogtak a sebek.
-Nos, ez a Liz tudja, hogy mit akar; és ez te vagy,
Paul. – vonta le a következtetést a nő. –Reggel talán még máshogy gondoltam
volna, de most, hogy elmesélted ezt a látogatást, a csókot – ezt akaratlanul is
halkan mondta – látom, hogy ügyesen építette fel az egészet. Igazad van,
tényleg számító és rafinált egy ... – hallgatott el Izabel, visszanyelve a
már-már kibukó sértést. Az eddig szorongatott újságot odanyújtotta a férfinak.
A közepén egy kétoldalas cikk volt több képpel illusztrálva. A cikk persze
Paulról szólt, és igazán hízelgő volt. Ha nem most lett volna ez a közjáték,
még örülhettek is volna ennek a cikknek, hiszen a legjobbkor jött és elismerésből
soha sem elég.
Paul a cikket végigfutva becsukta az újságot. Közben
Izabel felállt és visszasétált a galériába. A férfi követte.
Az irodában várta, hogy Izabel végezzen. Kabátját
hanyagul a székre dobva, kényelembe helyezte magát az íróasztalnál. Az a néhány cikk az üzletnek is jót tett; a
ki tudja mióta elfekvő régi képek is kezdtek sorra gazdára találni. Paul
unalmában egy dobozkát pöckölt az asztalon, amikor felfigyelt az iratkupac
tetején heverő vázlatfüzetre. Óvatosan megemelte a fedelet és alákukkantott.
Nocsak! Érdeklődéssel kezdte lapozgatni, amikor rájött, hogy mennyi érdekes,
szép kidolgozású grafika van benne. A leginkább egy kisgyerek arcáról készült
kép tetszett neki, közvetlen az elején, alatta Rebeka felirattal. Lapozgatás
közben aztán ráismert a házára, volt pár szép enteriőr és néhány tájkép is.
Amikor felismerte az iroda sarkában lévő kanapét és a rajta elnyújtózva ébredező
önmagát, elmosolyodott. Az a férfi a képen nem is én vagyok – gondolta végül;
hanem az a Paul, aki valaha voltam, és aki talán újra lehetek. De aki ezt a
képet rajzolta, pontosan meg tudta fogni annak a pillanatnak a hangulatát, és
erre csak az képes, aki nemcsak a szemével, hanem a szívével is lát. Ez nem egy
egyszerű rajzolgató próbálkozás volt, hanem érett, kidolgozott munka. Nocsak,
Izabel! Nem is sejtette róla, hogy tud rajzolni, és hogy ilyen tehetséges.
A következő pillanatban Izabel lépett be mosolyogva,
de amint meglátta a kezében a mappát, elkomorodott.
-Ezeket te csináltad? – nézett rá Paul kíváncsian,
mire az asszony kissé elutasítóan válaszolt.
-Nem volt jogod kutatni az asztalomon, Paul.
-Nem kutattam, itt volt a tetején, csak
belekukkantottam, mert azt hittem, valaki behozta neked megnézésre.
-... és, ha igen?
-Nem, Izabel. Felismertem a házat, a szobádat, az
irodát. Ki az a Rebeka? Nagyon kedves arca van.
A nő szinte kikapta a férfi kezéből a mappát, és a
fiókba süllyesztette.
-Most menj el, kérlek!
Paul kissé értetlenül állt fel az asztaltól, de
érezte, hogy jobb, ha engedelmeskedik. Felkapta a kabátját a székről és
köszönés nélkül ott hagyta a nőt az irodában a gondolataival.
Izabel leült a helyére, kihúzta a fiókot, és újra
elővette a mappát. Kinyitotta az első oldalon és ujjával végigsimított a
kislány finom vonásain. A múlt újult erővel csapott le rá.
Otthon Paul a szobájában leheveredett az ágyra és a
nyitott ablakban lengedező függöny játékát figyelve azon a kapcsolaton
gondolkodott, ami ehhez a különös nőhöz fűzi, mert azt már le sem tagadhatta
még önmaga előtt sem, hogy valami van közöttük túl a lakótársi kapcsolaton. Még
soha nem élt együtt senkivel, ha lehet ezt a klasszikus értelemben együtt
lakásnak, kapcsolatnak egyáltalán nevezni. Az biztos, ha a haverjai csak
sejtenék is, hogy mi folyik itt, le sem szállnának róla. Így is hallgathatta az
idióta megjegyzéseiket a megnyitó napján, hogy ilyen dögös galériavezetővel
könnyű kiállítást szervezni, mert elég ránézni és már senkit nem érdekelnek a
falon lógó mázolmányok. Ezt az egyik legjobb barátja volt képes a szemébe
nyeríteni, és erre nem mentség az a jelentős mennyiségű pezsgő sem, ami addigra
már lefolyt a torkán.
-Na, és mikor húzod meg haver? Mikorra van beírva a
naptáradba? – röhögött Jeremy a részegek őszinteségével. És kénytelen volt
szembesülni vele, hogy a barátai körülbelül ennyit tartanak róla.
-Ha-ha-ha! – csak ennyit volt képes válaszul kinyögni,
és vigyorogva egy tockost nyomott haverja tarkójára.
Hátha még azt is tudnátok balekok, hogy ez a dögös
barna ott is lakik nálam, két szobával arrébb – vigyorgott magában, aztán kicsit
elkomolyodva eszébe jutott, alighanem őt tartanák igazán baleknak, ha
kiderülne, hogy nem közös szobájuk van.
De hát az tény, hogy Izabel aznap este nagyon szexi
volt, és Paulnak eszébe jutott az az első csók, amit a nő szájára lehelt a
párnák közé süllyedve.
És tény az is, hogy ez a tempó nem Paul tempója volt.
Volt már dolga idősebb nővel – húzta el a száját Lizre gondolva (35), de hát
Izabel minden szempontból más volt. Érezte, ha együtt vannak, vibrál körülöttük
a levegő, és tudta, hogy Izabel is érzi ezt, de tudta azt is, hogy a nő
kétségbeesetten védekezik a saját érzései ellen.
Pedig amióta itt van, Paul lenyugodott. Már az első
teázásuk alkalmával megfogta az a nyugodt, gondoskodó légkör, amit a nő
teremtett. Hazudna, ha nem vallaná be legalább saját magának, hogy már
számtalanszor gondolt rá, hogy jó lenne lefeküdni vele, már csak azon egyszerű
oknál fogva is, hogy régen volt nővel. Amióta Izabel beköltözött, csak a kis
vihogós barna segítette ki a szükségből, de többé nem is őt akarta.
Úgy látszik, öregszem – nevetett magában, de
egyszerűen érezte, hogy megéri várnia erre a nőre, és biztos volt benne, hogy
ha egyszer eljutnak erre a pontra, az nagy kaland lesz mindkettőjük számára.
Voltak
próbálkozó fiatal lányok, de valahogy nem maradtak meg Paul mellett. Egyikük
odavetette neki egy veszekedés során, hogy koravén és miért nem próbálkozik
inkább ezzel az öregasszonnyal, aki itt lakik nála; egyáltalán milyen
nevetséges egy dolog ez az egész, mert ki lakik együtt 26 évesen az "anyjával"?!
Paul előbb feldühödött és védelmezni akarta Izabel létjogosultságát az
életében, aztán inkább csendben maradt. Ezt úgysem értené meg egy kis csitri,
akinek a szemében már egy huszas évei végén járó valaki is őskövületnek számít.
Mit tudhat az a kis liba arról, hogy egy érett nő hogyan gondolkodik, hogyan
tud társ lenni a bajban, az örömben, hogyan szerethet. Momentán ezt az utolsó
pontot még ő maga is tisztázni szerette volna, de erősen bízott benne, hogy
előbb-utóbb megbízik benne ez a szomorú szemű szépasszony annyira, hogy
beteljesíthessék a köztük lassan már ívet húzó elektromos feszültséget.
2 megjegyzés:
Oh, ennek a fejezetnek pont sikerult megvalaszolnia az engem foglalkoztato kerdesek nagy reszet ;)
Koszonet az ebresztoert!
Üdv!
Annyira kíváncsi leszek, hogy mikor nyílik meg Izabel a múlttal kapcsolatban. Perverz módon már várom, mert egyre inkább teremtetitek meg hozzá a feszültséget.
Tetszik.
Pusza.
Heni
Megjegyzés küldése