A menedék 78.

Tom a szemét  forgatva nézett Carára:

-Hogy tudod elviselni ezt a seggfejet?

Cara elnevette magát és megragadta Rob hasán a pólóját, aztán magához húzta. Megrángatta a póló alját, mire a felháborodott férjet alakító férfi a szájára tapadt.

-Ő az enyém! – nézett szúrósan a barátjára.

-Ha nem tudnád, ez nem az ilyen ősember-viselkedésen múlik – gúnyolódott vele Tom, akit meglepett a barátjából sütő egyértelmű  birtoklási vágy. –Lehet, hogy én ott rontottam el, amikor Siennának nem mondtam ilyeneket? – nézett őszinte érdeklődéssel Carára, akinek láthatóan tetszett Robert  ősember stílusa.

-Ezt én nem tudhatom, de szerintem csak azoknak a nőknek jön be ez a stílus, akik maguk is így gondolnak a párjukra.

-Oké, a következtetést inkább nem gondolom végig – vágott egy grimaszt Tom, aztán feltápászkodott.

-Köszönöm a vendéglátást, a lélekmelegítő beszélgetéseket, de én most lelépek, mielőtt előkerül az ősember bunkója. Láttam egy filmjében – biccentett Rob felé -, hogy a baseballütő meggyőzően jól áll a kezében. Robert elröhögte magát és megölelte, aztán egymás vállát bokszolva kikísérte.

Amikor visszajött, leroskadt az asztalhoz, hogy egy kis teát töltsön magának. Felnézve Cara komoly tekintetével találta szemközt magát.

-Mi a baj?

-Ez a stílus, Rob, ez a baj. Nem akartam Tom előtt belemenni, de néha igazán túlzásokba esel. Eleinte hízelgő volt, de ha te az előbb komolyan felháborodtál, azon amit láttál, vagy látni véltél, akkor sürgősen keress fel egy lélekbúvárt, mert ez már nem normális. Jézusom! Tom és én? Imádom a haverodat, de milyen közegben forogsz te, hogy ilyen kicsavart gondolat egyáltalán megfordult abban a kívül-belül kócos fejedben? Igazából az fáj, hogy mit tartasz te rólam és a legjobb barátodról?

-Oké, Cara, hagyd abba! Jézusom, nem mondtam komolyan, de tényleg. Ha komolyan gondoltam volna, mostanra Tomnak több füle lenne, mint foga. Viszont akkor elégedett vagyok, hogy elég élethűen tudom alakítani a felszarvazott férjet, mert mind a ketten felültetek a felháborodásomnak. Bár, úgy tűnt, Tom annyira nem foglalkozott vele. Mindenesetre jól jön majd a gyakorlat a forgatáson.

Cara hozzávágta a kezében tartott pirítóst.

-Te ilyesmivel itthon nem viccelhetsz! – szinte sikított a haragtól.

Robert ügyesen elhajolt a már megkent kenyérszelet elől, így az mögötte landolt a kövezeten. Nem kellett felálljon érte, mert Molly azonnal feltakarította.

-Bocsáss meg Cara, elismerem, kicsit túl lőttem a célon, de nem válthatnánk témát?

-De válthatnánk. Hozd a kocsikulcsot, mert valami nem stimmel!

*

Robert transzban vezetett a kórházig. Nem mert kérdezősködni, de a forgatás kezdetéig még egy hét volt hátra és utána még legalább két hetet adott magának a munkára, mielőtt a kissrác megérkezne, az annyi mint három hét… Nem lesz abból baj, ha ennyivel korábban érkezik? Fél szemmel Carára sandított, aki a hasát simogatta és mélyeket lélegzett.

-Bírod még? Mindjárt ott vagyunk!

-Oké, csak óvatosan, mert ha összetörjük magunkat, sose fogjuk elérni a kórházat, vagy legalábbis a szülészetet.

Robert fél kézzel a kormányt fogta, közben újra a telefonját bűvölte.

-Hol a faszban van már a doki? Miért nem veszi fel azt az átkozott telefont? – morgott, miközben a túloldalon egy nyugodt hang szólt bele.

-Dr. Rosenfeld.

-Robert Pattinson vagyok doktor, a kórházba tartunk, mert Cara erősen görcsöl. Igen. Nem. Értem. Rendben. Köszönöm. – azzal bontotta a vonalat.

-Elárulod nekem is, mit beszéltetek? – sóhajtott Cara két görcs között.

-Azért kérdezte, hogy ettél-e ma már. És hogy véreztél –e. Azt mondta, várni fognak a bejáratnál és mindenre felkészülve  egyenesen a műtőbe visznek. És próbált megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, amikor már most kurvára nincs rendben semmi. Még túl korai!  … - aztán kapcsolt, hogy nem biztos, hogy jó ötlet felizgatni Carát a kétségbeesésével és nagyot nyelve folytatta: -Nyugi, rendben lesz minden!! Az mindenesetre már biztos, hogy a kissrác olyan türelmetlen, mint az apja. Nem tudja a kis mafla, hogy egész életében nem lesz olyan jó dolga, mint odabent. – csókolta meg Carát kezét, amit a lány ökölbe szorított a rátörő újabb görcstől.

Nem sokkal később csikorgó gumikkal állt meg a kórház bejárata előtt és mire megkerülte a kocsit, már egy  tolószékkel állt mellettük egy ápoló. Segített Carának átülni, aztán a fogát csikorgatva ült vissza, hogy odébb álljon a kocsival. Szíve szerint hagyta volna a fenébe, de tudta, hogy útban lehet egy sürgős esetet hozó mentőnek. A parkolóból aztán rohant  végig a folyosón, de a nővérek a műtő előtt az útját állták.

-Rosenfeld doktor már vizsgálja. Mivel nagy valószínűséggel nem természetes szülés lesz Mr. Pattinson, a műtőbe nem mehet be! – tette a karjára a kezét határozottan a  főnővér, és a társalgó felé irányította a férfit. –Ha bármi hírünk lesz, azonnal szólni fogok Önnek.

Robert bólintott és beletörődően huppant le az egyik fotelbe, aztán nyomban fel is állt. Ez őrület! Egy órával ezelőtt még olyan kerek volt a világ. Aztán eleresztette azt az otromba viccet, amitől Cara ideges lett, és most itt vannak a kórházban, a fiúk pedig koraszülött lesz. Ez az ő hibája! – ostorozta magát egyre idegesebben.  Az órájára nézett. Már fél óra eltelt, és egyelőre még semmi hír. Hirtelen ötlettel felhívta Tomot.

-Mi van, máris hiányzom? A kérdés csak az, hogy neked vagy Carának? – röhögött bele a telefonba a barátja. Robert kivételesen nem volt vevő a humorára.

-A kórházban vagyunk, Tom. – suttogta bele a telefonba, bár szíve szerint ordítani lett volna kedve. –Cara görcsölni kezdett, és azt hiszem, megindult a szülés, de igazából fogalmam sincs, mi zajlik, bent van a műtőben és annyira félek, hogy valami baja lesz. Még majdnem egy hónap lett volna hátra. Sőt, Reese azt mondta, a fiúk később akarnak csak kibújni a világba. Azt hittem, azt reméltem, hogy csak az ausztrál forgatás után születik meg, de most nem tudom, mi van. Már félórája a műtőben van. Nem kéne ennek már mostanra lezajlani? Annyire félek, hogy elveszítem őket! – hadarta szinte összefüggéstelenül.

Tom egy pillanatra döbbenten hallgatott, aztán visszarángatta magára a pólót, amit az előbb vágott a szennyesbe és már csattogott is kifelé a lakásból.

-Nyugi haver, mindjárt ott leszek! Ne gondolj semmi rosszra. Korábban jön… nem probléma… majd megnő idekint. Marlowe is két héttel korábban született, mint vártuk. Nem lesz semmi baj, nyugi. Jövök! – azzal kinyomta a telefont.

Robert egy árnyalatnyit nyugodtabban ült vissza a fotelbe. Tényleg! Marlowe is korábban született, mint ahogy várták, és nem volt semmi baja. Közben azon törte a fejét, hogy milyen nevet adjanak majd a kicsinek. Thomas Addison Pattinson – ebben maradtak legutóbb. A Thomas az ő ötlete volt, a leendő keresztapa még nem is tud róla, hogy milyen merényletet terveznek ellene – mosolyodott el egy pillanatra. Az Adison pedig Cara nagyapja után, akit imádott a felesége, és aki abban az elvarázsolt, merev családban az egyetlen volt, aki igazán, szívből tudott szeretni. A halála volt Cara legnagyobb vesztesége.

Nem kellene már túlleni az egészen? – nézett ismét az órájára, de meglepve látta, hogy a Tommal történt beszélgetés óta még csak tíz perc telt el. Neki egy örökkévalóságnak tűnt. Türelmetlenül felpattant és a folyosót rótta, amikor kicsapódott az ajtó és a barátja zilált korpusza tűnt fel. Ezzel egyidőben meghallotta a telefonja zizegését a zsebében. Előkapta. Az anyja kereste! Most mi a fenét mondjon neki, amivel nem borítja ki ott az óceán túlpartján?

-Szia anya! Ne haragudj, most nem tudok beszélni, de visszahívlak. – suttogta bele a készülékbe és a választ meg sem várva kinyomta. Had higgye, hogy dolgozik, most úgysem tudna neki semmi konkrét dolgot mondani, felizgatni meg semmi értelme. Ha a doktor végre előkerül és megtud valamit, majd akkor ráér beszélni az aggódó nagymamajelölttel.