A menedék 79.

Tom el volt tökélve, hogy megnyugtatja a barátját, de amikor meglátta, kis híján rajta is eluralkodott a pánik. Megszólalt a telefonja és bocsánatkérőn nézett a nővérpult mögött ülő csinos kis nővérkére, aztán levette a hangot és úgy szólt bele.

-Szia, Bobby! Igen, én kerestelek. Rob nemsokára apa lesz, Cara görcsölni kezdett és bent vannak a kórházban. Még semmit nem lehet tudni, de a srác teljesen kivan, úgyhogy bejöttem én is. Ha tudsz, gyere ide te is, és ha Marcust el tudod érni, hozhatod őt is. Nem, nem hiszem, hogy gond lesz, de az ördög nem alszik, jobb ha itt vagyunk körülötte. Láttad hogy kiakadt, amikor Cara kórházba került az elején. Aha, lehet, hogy összefüggésben van vele a dolog. Oké, nem szólok neki. Ha van valami, rád csörgök, szia.

Eltette a telefont és arra fordult, amerre Robert rótta a köröket. Odament hozzá és a vállára tette a kezét.

-Tudod, szerintem tök felesleges felhúznod magad, mert ha Cara túl lesz rajta, az utolsó dolog, amire szüksége lesz, az egy idegbajos kispapa. Ráadásul azt mondják, hogy a gyerekre is hat a szülei lelki állapota, és ha így veszed a kezedbe, akkor egy kis idegroncs lesz belőle és kiordít majd titeket a házból. És lehet a dologban valami, mert én majdnem elaludtam, amikor Marlowe-ot először a kezembe adták, aztán a csaj úgy is alszik az első napoktól kezdve, mint a bunda.

Robert végre elnevette magát. A jó öreg Tom, őrá mindig lehet számítani, ha valami idétlenségre van szükség, ami eltereli a figyelmét. Aztán újra az órájára nézett. Basszus, lassan egy órája csukódott be Cara mögött a műtő ajtaja, mostanra már kijöhetett volna valaki, hogy hírt hozzanak a benti eseményekről. Biztosan baj van, hogy ilyen nagy a csönd.

A következő pillanatban kinyílt az ajtó és dr. Rosenfeld lépett ki rajta, még mindig tetőtől talpig a műtőben szokásos zöld hacukába burkolózva. Lehúzta a maszkját, aztán Robertre nézve megköszörülte a torkát. Robert úgy érezte, hogy élete leghosszabb perce volt az, amíg a doki megszólalt. Legszívesebben a nadrágjából rázta volna ki, hogy mondja már, ugyanakkor rettentően félt is attól, hogy mit fog hallani.

-Mr. Pattinson, túl vagyunk a műtéten, császármetszéssel megszületett a gyermek. Bár kicsi, de teljesen egészséges, ő és a felesége is jól vannak. Viszont azt kell mondjam, ilyen még a praxisomban nem fordult elő. Legszívesebben azonnal megnézném a legutóbbi ultrahangos felvételt, mert nem létezik, hogy ennyire elnéztem volna, de szóval az a helyzet, hogy nem kisfia született, ahogy vártuk, hanem egy kislány.

Robert feszülten figyelt, mert ismerte már az orvost annyira, hogy tudja, a legegyszerűbb dolgot is a lehető legbonyolultabban fogja megfogalmazni, mintha ez valami belső kényszer lenne nála. Amikor kibökte végre, hogy mindketten jól vannak, akkorát sóhajtott, mintha a Hollywood felirat alatti hegyoldal gördült volna le a szívéről, így aztán elsőre fel sem fogta az orvos mondandójának a végét.  Csodálkozva nézte Tomot, akiből kirobbant a nevetés, aztán visszafókuszált az orvosra, miről maradt le, ami ilyen vicces. És lassan, valahonnan a tudatalattija mélyéről előbányászta az utolsó elhangzott szavakat: „nem kisfia született, ahogy vártuk, hanem egy kislány”.  

Mielőtt azonban feltehette volna a kérdést, hogy ez hogy fordulhatott elő, a csapóajtón két ismerős figura küzdötte be magát egy nagy csokor színes lufival harcolva. Bobby és Marcus megtorpantak, ahogy az orvost meglátták, de aztán a barátjuk arcán felvillanó mosolytól megnyugodva közelebb jöttek. Nyomukban mint hatalmasra nőt pillangók, repdestek a színes lufik.

-Gratulálhatunk? Tom mondta, hogy eljött az idő, és mivel nem tudtuk, hogy a trónörökös fiú lesz vagy lány, így aztán úgy döntöttünk, hogy a szivárvány összes színében benne lesz a válasz – vigyorgott Bobby, aztán Tomra nézve értetlenül kérdezte meg:

-Most mi van? Valami rosszat mondtam?

Robert még mindig kicsit hitetlenül, de vigyorogva válaszolt:

-Nem, nem mondtál rosszat, csak az ultrahang alapján fiút vártunk, aztán egy kislány bújt elő.

-De nincs fütyije vagy ilyesmi? – nézett ijedten Marcus, mire még az orvos is elnevette magát, a pult mögött ülő és a párbeszédet élénken figyelő nővérről már nem is beszélve.

-Nem, egy tökéletes kislány. Apró ugyan, mert csak 2900 gramm, de tökéletesen egészséges. És kiköpött apja, ha szabad ilyet mondanom – nézett az orvos a boldog apára, aki a nyakát nyújtogatva már a műtő felé figyelt. –Nemsokára a szobájába viszik, csak az előzmények miatt most infúziót kap még a felesége. Nem volt idő az epidurális érzéstelenítésre, ezért altatásban végeztük a műtétet, úgyhogy még nem tért egészen magához, ez ne ijessze meg. Néhány óra múlva kitisztul a tudata. – magyarázott Robertnek, aki igazán igyekezett rá figyelni, de a műtő ajtaja éppen kinyílt és velőtrázó sírás hallatszott ki a folyosóra.

-Hát, a tüdeje rendben van, ha jól hallom -. vigyorodott el büszkén.

-Nem fogsz te ennek ennyire örülni, amikor majd otthon ordítja fel a házat. – morgott alig hallhatóan Tom, mire mindannyian egyetértően bólogattak. Élénken bennük élt még annak a kanbulinak az emléke, amit Tomnál tartottak. Csak arra nem számítottak, hogy Sienna megörülve annak, hogy a srácok otthon akartak maradni zenélni, kártyázni, rájuk bízta az akkor három hónapos Marlowe-ot, hogy ő egy barátnőjével vacsorázhasson. Megnyugtatta őket, hogy a kicsi evett és innentől boldog öntudatlansággal alszik majd hajnalig. Hát, aznap éjjel a kicsi úgy döntött, hogy aktív részese lesz a bulinak. Körülbelül abban a pillanatban ébredt fel, ahogy az anyja taxija kikanyarodott a ház elől. Onnantól pedig vigasztalhatatlanul bömbölt. Tom tisztába rakta, megitatta, amelyikük merte, még dajkálta is, Robert énekelt, Marcus a sportrovatot olvasta fel neki, Bobby disznó vicceket mesélt, amin a többiek remekül szórakoztak, de Marlowe fáradhatatlanul ordított. És jó tüdeje volt. Még csak különösebben bele sem izzadt a mutatványba, pedig a srácok hátán már a jeges veríték csorgott egy idő után. Aztán amikor Sienna hazaért, egyik pillanatról a másikra elaludt az apja kezében. Sienna pedig rosszalló tekintettel méregette őket, amiért „nem hagyták aludni” a kicsit. Fel sem tűnt neki, hogy az estére beszerzett összes sör bontatlanul lapul a hűtőben.

Robert egy bocsánatkérő mosollyal hátat fordított a többieknek, amikor Cara ágyát kigurították a műtőből és a szomszédos szobába tolták be. Azonnal odafutott és a felesége ernyedten fekvő kezét megszorítva  várta, hogy valami életjelet adjon. Azok az átok műszerek újra a fülébe kattogtak, eszébe juttatva a hónapokkal ezelőtti félelmeiket. A nyíló ajtóban a csecsemős nővér állt, kezében egy apró batyuval. Robert elnevette magát, ahogy a vöröses fürtöket meglátta. A jó doki tévedett, ő sosem volt vörös kisgyerekként, már csak a kamasz évei végén kapta ezt az árnyalatot a haja. Picinek szőke volt, szinte fehér szőke, aztán lassan sötétedett, mire elérte azt a színt, amit sokáig a védjegyeként hangoztattak. Aztán annyit festették a különböző szerepei miatt, hogy lassan már ő maga sem emlékezett rá, milyen volt a természetes színe. De az anyja biztosan napra pontosan meg fogja tudni mondani – vigyorodott el, ahogy eszébe jutott, hogy a nagyszülőket is értesítenie kell. 

Odahajolt Carához, könnyű csókot lehelt a szájára, aztán kiment a szobából.

A fiúk odakint halkan beszélgettek a pult mögött ülő csinos nővérkével, aki vérvörösen állta a három jómadár flörtölését. Amikor az ifjú apára nézett, akaratlanul is gyorsabban kezdett dobogni a szíve. Kislányként nagy rajongója volt, és most, boldog házasságban élve sem vált közömbössé a már nős férfi vonzerejével szemben. Érik, mint a jó bor! – gondolta magában, ahogy a vonásait vizsgálta, amiket most a boldogság szinte ellágyított. Aztán megköszörülte a torkát és erőt véve a varázslaton, amit a férfi akaratlanul is rábocsátott, elétolt egy papírt.

-Mr. Pattinson, ki kellene töltenie ezt a papírt a gyermek adataival, legfőképpen a nevével kapcsolatos rubrikát – mondta roppant hivatalosnak tűnő hangon, ám a bizonytalan remegést nem tudta száműzni belőle.

-Tényleg, Rob..., ha annyira fiút vártatok, egyáltalán gondoltatok lány névre? – nézett rá Bobby, aki jó szokásához méltóan most is rátapintott a lényegre.

-Hát, nem igazán. – harapta meg tanácstalanul a szája szélét a kispapa. -Lehet, hogy meg kéne várnom, amíg Cara felébred és együtt kitalálni valamit.

-Lepd meg! – vigyorgott Tom. –Amilyen elnéző veled, szerintem bármi tetszene neki, amit kitalálsz. Annyira elvetemült meg te sem lehetsz, hogy valami ronda nevet találj a saját lányodnak. Amúgy üdv a klubban, akkor legalább lesz kivel járnom a lövészklubba, hogy majd a ház körül őgyelgő pasikat puskavégre tudjuk kapni.  De addig is adj nevet a lányodnak! Ez majdnem olyan férfias feladat, mint megcsinálni!

Robert elvigyorodott. -Férfias, mi? Na, akkor mit szóltok ehhez: Angelina az anyja második neve után és Rose, mert olyan a feje, mint egy rózsabimbó. Angelina Rose Pattinson.

-Jól hangzik – dünnyögött Bobby.

-Nekem tetszik – bólintott rá Tom.

-Te, mit jelent ez a rózsabimbó szinoníma, olyan fehér, mert máris beleőszült a gondolatba, hogy Te vagy az apja, vagy olyan sárga, az irigységtől, amiért még nem jöhet el velünk megünnepelni a születését, vagy vörös, mint a... szűzlány, akinek tisztességtelen ajánlatot tettek? – bohóckodott Marcus.

-Vörös? Jézusom, vörös a csaj? – nevetett fel Bobby. –Egyszer ismertem egy kis vöröst, istenem, dinamit volt az ágyban.

Robert a szemét forgatta a sok idétlen haver legnagyobb örömére. –Igen, vörös. Most még. De aztán persze lehet, hogy nem marad mindig ilyen. Úgyhogy most szólok, aki ezért cikizni fogja, annak velem gyűlik meg a baja.

Háta mögött kinyílt az ajtó és a nővér szólt ki neki, hogy felébredt a felesége, mire ott hagyta a vihogó társaságot és hosszú léptekkel az ágyhoz sietett.

-Szia, kicsim! – lehelte Cara még kicsit ködös tekintetébe. –Minden a legnagyobb rendben, teljesen egészséges a pici. – suttogta neki, aztán kérdőn a nővérre nézett.

-Idetenné, kérem?

-A nővérke megértő mosollyal fektette a kis rózsaszín csomagot az anyja mellére. Cara bágyadt mosollyal simított végig a vörös hajkoronán.

-Vörös? Persze, az én hajamban is benne van az árnyalat és a tiedben is, rántott egy aprót a vállán – apád pedig egészen vörös lehetett fiatalon. Kíváncsi vagyok, hogy Tom mit fog szólni a keresztfiához?

-Hát, izé... az majd csak később derül ki kincsem, mert egyelőre egy keresztlánya lesz – mormolta Robert a felesége arcán a reakciót lesve.

Cara levegője elakadt. – Kislány? De hát hogyan...?

-Nem igazán értem én sem, a doki meg egyelőre megkímélt a magyarázattól, de a lényeg, hogy egészséges és egész egyszerűen gyönyörű. Bár, ez a hülye Marcus megkérdezte, hogy fütyije van-e – röhögött halkan Robert, ahogy az előbbi jelenet eszébe jutott.

-Marcus? – nézett rá kérdőn Cara.

-Hát igen, kicsit ki voltam akadva, hogy bekerültél és felhívtam Tomot. Ő meg riasztotta a többieket. Úgyhogy odakint eljátszottuk a négy muskétást, akik egy emberként aggódtak értetek. Bár, a többieknek valamivel jobb volt a humorérzéke, mint nekem, amíg fel nem ébredtél – hajolt le hozzá a férfi és egy puha csókot nyomott az ajkára.  Látta, hogy az asszony lehunyja a szemét, és egy könnycsepp bújik ki a pillái alól:

-Mi a baj? Nem örülsz a kislánynak? Hiszen így te nyertél.

-De, tökéletesen boldog vagyok, az örömtől sírok – szipogott Cara és egyik kezével a mellén fekvő kislányt ölelve, a másikkal a férje nyakába kapaszkodva rámosolygott.  –Jézusom, nincs is lány nevünk!

-Én már adtam neki, ha nem baj. Angelina utánad és Rose, mert olyan mint egy kis rózsabimbó. De ha nem tetszik, még változtathatunk rajta.

-Tökéletes, köszönöm! – mosolygott rá Cara, aztán érezhetően lazult az ölelése, ahogy egyik pillanatról a másikra elaludt. Robert ijedten nézett a nővérre, aki a monitorokat figyelte és megnyugtatóan rámosolygott.

-Ez természetes, ne aggódjon! A kicsit visszateszem az ágyába és nyugodtan hagyja most magára, egy ideig még biztosan aludni fog.

Robert bólintott és az ajtó felé lépett, ahol ebben a pillanatban dr. Rosenfeld aggódó ábrázata bukkant fel.

-De jó, hogy még itt találom Mr. Pattinson, kérem, jöjjön be a szobámba, beszélnünk kell!