A menedék 83. - The End

„Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott” (Honore de Balzac)

***   

Hello Mindenkinek, aki mostanában erre jár és figyelemmel kíséri Cara és Robert történetét!

Hogy ne halogassam a „rossz hír” bejelentését: ez az utolsó rész!

Nem árulok el vele titkot, ha megsúgom, hogy ezeket a történeteket elkezdeni a legkönnyebb, aztán folytatni már nem annyira. És ha eljut egy pontra, ami legtöbbször egy boldog végkifejlet, onnantól kifejezetten nehéz korosodó kedvencünket és a dolgos hétköznapjait megálmodni.

Tudom, hogy ezért a részért utálni fogtok, de hát vannak keserédes történetek, amikben felbukkan a tragédia, de aztán a főhős újra megtalálhatja a boldogságot. Én is Happy End párti vagyok, ezt azért előre leszögezem. De… A boldogsághoz vezető út sokszor kacskaringós. Nem mindig a Boldogan éltek, amíg meg nem haltak… klisé működik. Bár, ha jobban belegondolok, Cara és Robert is boldogan éltek, amíg…

Remélem, mostanra azért maradtatok még páran, akik tudni akarják a végét is. Igen, voltak olyanok, akik köszönték, nem kérték ezt a befejezést. Sajnálom, az én fejemben így állt össze. Ugyanakkor megértem, ha valakinek legalább a mesében KELL a tiszta és töretlen boldogság, az egyszeri és megismételhetetlen szerelem. A valóságot úgyis megéljük mindannyian a maga fájdalmával, tökéletlenségével. De ez már így alakult; talán majd legközelebb.

Komik ügyében nem kényeztettetek el, mellesleg így aztán esélyetek sem volt befolyásolni a történéseket.  Senkit ne rémisszen el, hogy van egy nagyon apró kemény mag,  akik barátnői szolidaritásból  többé-kevésbé rendszeresen komiznak. Szabad ám mellettük a véleményeteknek hangot adni! Na, de nem is ez a lényeg. A történet a végére ért, remélem szerzett nektek (is) néhány kellemes percet, én imádtam. Minden anya imádja a gyerekét, akkor is, ha Nobel-díjas, akkor is, ha három füle van (vagy egy történetnek se füle, se farka). Hol döcögősebben ment, hol dőltek belőlem a szavak; igazából nehéz ám naponta összekalapálni a 3-4 oldalnyi történetet a dolgos hétköznapok közepette. Úgyhogy most egy-két hétnyi szabadságot adok magamnak.

Olvasgatok, filmeket nézek, feltöltődök, aztán folytatom, mert több új ötletem is van. Lehet, hogy azok nem lesznek ilyen hosszú lére eresztve, még nem tudom, itt sem hittem, hogy 83 rész lesz belőle. (Lehetett volna több is, de már féltem, hogy ha nagyon belemegyek a részletekbe, unalomba fúlik a dolog.) Remélem, velem maradtok majd akkor is, ha a főhős nem Robert lesz, csak egy szürke szemű, szexis mosolyú pasi innen a szomszéd házból. Jó, nem szó szerint, mert valahogy most London lett  nekem a világ közepe. Aki netán ott éldegél, annak még szerencséje lehet összefutni valamelyikükkel.

Na, nem szaporítom feleslegesen a szót ...  És figyelem! Amíg én pihengetek, egyik válallkozó kedvű olvasótársunknak adom át a blog felületét, hogy teljesen önálló munkájával bemutatkozzon. Zsó Zongoralecke című írása jelentkezik néhány napon belül. Fogadjátok majd olyan nagy szeretettel, mint ahogy ő vetette papírra a sorokat, Daniel és Emma történetét. Zsebkendőket nem árt készenlétbe helyezni!

***   

Epilógus

London

Tíz év múlva

Emily Hastings a vasútállomáson ülve lapozgatta az újságot, amit a padon talált.  Biztos volt benne, hogy a reggeli  állásinterjúval  töltött idő merő időpocsékolás volt. Már jönnie kéne a vonatomnak, nézett az órájára, amikor a hangosbeszélő megszólalt. Negyven perc késés. Remek. Még ez is. Nagyot sóhajtva újra kinyitotta a Heraldot a hirdetési résznél. Amikor a hatalmas irodaépületben átvágott a termen, tulajdonképpen már nem is vágyott rá, hogy egyszer ő is ott dolgozhasson. Egy ilyen nagy daráló egyértelműen nem az ő közege volt. Most a magánhirdetéseket kezdte böngészni. Hátha talál egy kedves, idős hölgyet, akit ápolni kell. Huszonnyolc éves volt és merő kétségbeesés. Ez az év kifejezetten nem az ő éve volt. Létszámleépítés miatt elbocsátották a munkahelyéről, George pedig két év után nem egy gyűrűvel lepte meg, hanem a hírrel, hogy az Államokba költözik és ezért szakít vele. Fel sem vetette, hogy lenne-e kedve követni, és ebből Emily levonta a következtetést.

A következő pillanatban megakadt a szeme egy szűkszavú hirdetésen. „London környéki házamba bentlakásos munkára fiatal lányt keresek, heti 300 font és teljes ellátás fejében.”

Én mint fiatal lány? – húzta el a száját, aztán mégis csak bepötyögte a megadott telefonszámot a mobiljába.

„Hagyjon üzenetet...” – aztán a géphang elhallgatott. Alighanem megtelt az üzenetrögzítő. Grimaszt vágott. Akkor ez sem jön össze. Összecsukta az újságot, aztán lehunyta a szemét, hogy a gyenge napsütésben fürdesse az arcát. Negyven perc. Egy örökkévalóság lesz.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, de egy kutya hangos csaholására riadt. Automatikusan maga mellé nézett, a táskáját nem emelte-e el valaki, amíg szunyókált. De ezen a kora délelőtti órán az állomás kihalt volt. Újra elővette a telefonját és egy hirtelen ötlettől vezérelve megnyomta a hívásismétlést.

A harmadik csengetés után egy gyerekhang szólt bele: -Halló?

Emily zavartan nézte a készüléket, aztán belekezdett: -Én csak a hirdetés miatt hívtam ezt a számot.

A kislány hangosan kopogó léptekkel ment valahová, miközben belecsicsergett a készülékbe:

-Mindjárt adom apát, csak még alszik. – hangján egy árnyalatnyi  halvány idegen akcentus volt érezhető. Pár percnyi zörgés, fojtott beszédhangok után egy valóban álmos, de zsibbasztóan kellemes orgánumú férfihang szólt bele:

-Igen?

Emily próbált nem foglalkozni a gerincén szaladgáló hangyahaddal és kicsit megköszörülte a torkát.

-Most olvastam a hirdetés és érdeklődöm, hogy miből állna a munka, hol is van ez a London környéki ház, és egyáltalán aktuális-e még a hirdetés?

-Jézusom, ezt mind egyszerre? – nevetett bele az a bizsergető hang tulajdonosa. –Nos, ha ráér, akkor diktálom a címet, jöjjön ide most, és személyesen megbeszélhetjük. Szerencsére Angie is itthon van. ... és a következő pillanatban, a válaszát meg sem várva, diktálni kezdte a címet. Amikor befejezte, lazán csak annyit mondott: -Akkor várjuk. – és letette.

Emily úgy nézett a kezében lapuló mobilra, mintha nem értené, mit keres a tenyerén. Eszetlen dolog ez már megint, de talán éppen az az izgalmas benne. És különben is, ott van ez az Angie is, meg az a kislány, aki felvette, szóval nem kell attól tartania, hogy kettesben lesz a pasival. Bár ilyen hanggal talán még az sem lenne olyan nagy baj. A peronra sétált és végigböngészte a menetrendet. A következő vonat, amely abba az irányba tart, tíz percen belül itt lesz. Lehet, hogy ez az állás lesz minden problémájára a válasz?

*

A kezében szorongatott cédulán lévő cím előtt hitetlenkedve megállt. Egy pazar villa kapuja előtt ácsorgott, aminek a bejáratát kamerák figyelték, és ahogy jobban megnézte, végig a kerítés mentén is kamerák pásztázták a környéket. Ki a franc lehet ez a pasi, hogy ilyen erődítményben lakik? Bár, nézte meg jobban a házat, a biztonsági berendezésektől eltekintve inkább barátságos menedéknek tűnt, mint erőd jellegűnek. A gondosan ápolt gyep, rengeteg zöld és tarka virágok tették tökéletessé az összképet.

Az eső cseperegni kezdett, ezért gyorsan megnyomta a csengőt. Újra a már ismerős kislányhang csicsergett bele a kaputelefonba: -Tessék?

-Emily Hastings vagyok, a hirdetés miatt... – szólt bele a mikrofonba, és a következő pillanatban halk berregéssel a kapu nyílni kezdett. Belépett és igazán csak egy picit rezzent össze, amikor meghallotta, hogy a háta mögött halkan helyére kattan a zár. A bejárati ajtó feltárult és egy tíz éves forma vörösesbarna hajú kislány állt előtte. Mi van itt? Ez a kislány lenne itt a mindenes? Telefont vesz fel, kaput nyit... elég nagy felelősség ez egy tíz éves nyakában, hiszen akár valami rossz indulatú embert is beengedhet, akitől aztán meg sem tudja védeni magát. – gondolta ironikusan.

-Szia! – szólalt meg a kicsi meglepő közvetlenséggel. –Van egy kis gond, mert apa ahogy letette a telefont, újra elaludt, de majd felkeltem megint, gyere be!

Emily megemelte a szemöldökét a kislányt hallgatva, de mindenre elszántan követte a ház belsejébe. A tágas előcsarnokból továbbhaladva a kislány megállt egy ajtó előtt és benyitott, maga mögött résnyire nyitva hagyva ... Emily nem bírt a kíváncsiságával és egy picit beljebb lökte az ajtót, hogy lássa a benti teret, vagy annak legalább egy részletét.

Egy fantasztikus férfiháló volt, a barna és beige színeiben és meglepően rendben tartva. Az ágyhoz közeli ablakon behúzták a sötétítő függönyöket, de még így is jól látszott, hogy a hatalmas franciágyon egy férfi fekszik hason. Derekáig takarta ugyan a takaró, de már a vállaitól és a világos párnától elütő kócos hajától is szaporábban kezdett verni a lány szíve. A kislány felkucorodott az alvó férfi mellé és kis kezeivel gyúrni kezdte a vállait:

-Apa! Apa, ébredj! Ideért a lány, aki a hirdetésre jött. Beszélned kéne vele, bár ha rám bízod a dolgot, nekem tetszik.

Emily felkészült az ingerült reakcióra, amit egy álmos férfiból kiválthat egy kisgyerek erőszakossága. A párnába fúló kuncogás azonban a lelkéig hatolt. Aztán a férfi egy jóleső nyögéssel nyugtázta a kislány ügyes kezeinek érintését és lassan a hátára fordult.

-Ültesd le a könyvtárban kincsem, mindjárt összekaparom magam és jövök. Dobd ide a melegítőnacimat, kérlek – mondta neki vidáman, aztán az ablak felé nézett – Úgy látom, az eső is megint eleredt, szóval biztosan örülne neki, ha megkínálnád teával. Mondd neki, hogy egy perc és ott leszek.

Emily nem látta a férfi arcát, de ezt a hangot mostantól akárhol felismerte volna. Még kellemesebb volt így élőben, mint a telefonban, bár ahogy a fülére szorította, ott egészen a bensőjéig hatolt. Meglepte, hogy így, legalább 6-8 méter távolságból, a gyerekéhez beszélve is milyen csábító tónusa van. Hátralépett, mintha nem leselkedett volna és rámosolygott a szobából kilépő kislányra.

-Apa mindjárt jön, és szerintem most tényleg fel is fog ébredni – hunyorított rá a kicsi  különleges metszésű  szemeivel. –Tudod, késő estig dolgozott, mert egyébként nem ilyen hétalvó ám. – mentegette kedvesen. –Gyere, csinálok egy teát, addig meg mesélhetsz, hogy ki vagy, hány éves vagy, hol laksz és miért jelentkeztél erre a munkára.

Emily elmosolyodott, ahogy a kislányt nézte, aki éppen kekszeket pakolt egy tányérra. Milyen felnőttesen viselkedik. Még ő maga is komolyan vette a szeplős, göndörhajú kislányt, aki szinte egy HR-es profizmusával kérdezgette. De vajon hol van a mama?  Megköszönte a teát és egy kis cukrot szórt bele, aztán lassan kavargatni kezdte.

-Emily vagyok, 28 éves és Oxfordban élek, illetve hát csak mostanában költöztem vissza, mert az elmúlt években bent laktam Londonban, közel a Temzéhez, Westminsterben. A barátom Amerikába költözött és nem kért meg, hogy tartsak vele – vágott egy grimaszt arra gondolva, hogy egy tíz évesnek önti ki a lelkét. –Véletlenül találtam a hirdetést, mert ma bent jártam a városban, hogy egy ügyvédi irodában helyezkedjek el titkárnőként. De nem tetszett sem a hely, sem a leendő főnököm. Aztán a vasútállomáson valaki a padon hagyott egy újságot és azt lapozgattam, amíg a vonatra vártam. Hát... így.

-Angie vagyok – szólalt meg a kislány. -Tudod, nekem öt éves koromban meghalt a mamám, és apa rettentően elfoglalt. Eddig a nagyi volt velem, és Grace, de ő két hete férjhez ment és Skóciába költözött. Rám kéne vigyáznod napközben, elvinni a suliba meg értem jönni. Néha főzni. A különórákra hurcolászni, és kikérdezni a leckét. És ha apának este programja van, mert elég sokszor van, akkor velem lenned, hogy ne legyek egyedül a házban.  Tudsz vezetni?

Emily majdnem félrenyelte a teát. A kicsi nem kertelt sokat. De egyre jobban tetszett neki ez a nyílt tekintetű kislány, aki az őt körbevevő nyilvánvaló jólét ellenére sem tűnt egy elkényeztetett, nyafka kis libának.

-Tudok vezetni, de most éppen nincs autóm.

-Az nem probléma, apa majd ad neked, úgyis csak abban bízik, amit ő vett. De előtte úgyis elmegy veled egy körre, hogy lássa, elég biztonságosan vezetsz-e. Mert ha nem, akkor marad a taxi.

-Angie! – akasztotta meg Emily a kislány szövegét. –Nekem is van ám feltételem, ha elvállalom ezt a munkát.

-Igen? És mi az? – nézett rá csodálkozva a kislány.

-Csak akkor vállalom, ha szót fogadsz nekem, és nem rajtam akarod gyakorolni a rafinériádat. Tudod, nekem két hugom van és pontosan tudom, hogy amikor így csillog a szemük, akkor valami  huncutságban törik a fejüket. De egy gyerekre vigyázni óriási felelősség, és én csak akkor vállalom, ha biztos lehetek benne, te magad nem fogsz-e időnként bajba sodorni mindkettőnket.

-Úgy hallom, itt a tárgyalások már eléggé előrehaladott állapotban zajlanak... – nevetett fel az apa az ajtóban, és Emily zavartan feléje  fordult. Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy megállt a föld, aztán lassan újra forogni kezdett, de határozottan az ellenkező irányba. Ájulással küzdött, miközben a vidáman csillogó szürke szemekbe nézett. Tizenhárom évesen szerelmes lett ezekbe a szemekbe, és vagy öt évig ki is tartott emellett a szerelem mellett, aztán úgy döntött, beéri a valóságos, elérhető pasikkal. Sosem gondolta volna, hogy a londoni vörös szőnyegen kívül bárhol megpillanthatja a férfit, és most itt ül  és békésen teázgat a lányával, miközben ő a csípőjére csúszott puha melegítőnadrágban és kapucnis pulóverben ácsorog előtte. Túl sok volt ez így hirtelen. Aztán lassan megtalálta a hangját és felállt.

-Jó napot kívánok, Mr. Pattinson!

*

Robert pár perce már az ajtó takarásából figyelte Angie leendő bébiszitterét. Bár, ezt a titulust alighanem mind a ketten kikérnék maguknak- vigyorodott el a gondolatra.  Bársonyos volt a hangja, aztán ahogy jobban helyezkedett, a bájos profilja is láthatóvá vált. Most ahogy felé fordult és felállt, egy kifejezetten szép szőke nő állt előtte. Érdekes, régebben meg sem nézte a szőkéket! Most is biztosan csak azért, mert Angienak nyilvánvalóan szimpatikus volt.

Istenem, egy ilyen csinos lánnyal egy fedél alatt lakni, igazi kihívás lesz – ráncolta össze a homlokát önkéntes magányára gondolva. Cara jutott eszébe és a nélküle eltöltött öt hosszú év. Azóta alig volt egy-két kalandja, mert a magánéletének mániákus védelme már zsigeri késztetés volt nála. És bárki is bukkant fel, az első  megmérettetés Angie volt. Ha ő rá tudott mosolyogni az illetőre, akkor kaphatott még egy esélyt. Ha a kislány közömbösen vagy ellenérzéssel fogadta, akkor az illetőnek máris vesztett ügye volt.

Ez az Emily pedig nyilvánvalóan jól megtalálta vele a hangot. Robert bízott a lánya gyermeki megérzéseiben. Tetszett neki, ahogy a lány máris a szófogadás kérdéséről egyezkedett a kislánnyal, nevetés nélkül, komolyan. És főleg az tetszett, hogy érzi, mekkora felelősség egy gyerekre vigyázni.

Angiet nem veszthette el! Az anyja halála olyan veszteség volt, amit évekig nem tudott feldolgozni, sem a munkába temetkezve, sem a lélekbúvárok  kanapéján. A Menedék, kettőjük menedéke kínzókamrává vált, úgyhogy rövid úton megszabadult tőle. Éppen úgy, mint a Velencéből hozatott csodálatos mennyezetes ágytól, amely a szerelmük számtalan meghitt pillanatának volt a tanuja. Londonig kellett meneküljön az emlékei  elől, és egy velencei díjátadót  visszautasítani, mert annyira beette magát a bőre alá Cara. Évekig gyötörte a kérdés, hogy miért nem volt vele, amikor a baj megtörtént. 

És egyáltalán, miért történt velük olyan sok baj? Néha már arra gondolt, ezzel kellett fizetnie azért a sok jóért, amit az élettől kapott. A kislánya születésekor azt hitte, megjárta a poklot, és boldog volt, hogy utána boldog, szerelmes évek következtek. A második gyerek kérdése ugyan lekerült a napirendről, de Angievel teljes volt az életük. Aztán egyik pillanatról a másikra megtudta, hogy mi az igazi fájdalom. Az egész szerelmük rossz csillagzat alatt született, a halál folytonosan Cara nyomában járt. Az autóbaleset még a megismerkedésük előtt, amit alig élt túl, az afrikai fogság, a baljós terhesség és a szülés utáni rémálom. És végül egy lavina végezte be a Kaszás munkáját.

Aspenbe utaztak síelni egy nagyobb társasággal. A többiek addig heccelték, amíg ráállt, hogy megtanul  snowboardozni. Elvégre ha a szárazföldön  és a vízen boldogul vele, akkor a havon sem lehet akkora mutatvány. Mégiscsak az volt. Akkorát esett, hogy alighanem akkor repedt meg a hóréteg fent a hegytetőn. Eltörte a karját és helikopter vitte a közeli kórházba. Cara pedig másnap  kocsiba ült Angievel, hogy érte menjenek. Útközben sodorta le őket az útról a lavina, ami szerencsére nem temette a kocsit  maga alá, így a mentőalakulatok hamar rájuk találtak. De Cara meghalt. A biztonsági öv rántása eltörte néhány bordáját és megsérült a tüdeje. Szerencsére Angie elvesztette az eszméletét, így nem kellett végignéznie az édesanyja haláltusáját.

Nem is emlékezett rá, hogy került haza. Alighanem erősen begyógyszerezett állapotban, bár erről sem Tom, sem az édesapja nem akartak mesélni neki később. Először inni kezdett, de aztán az anyai pofonok hamar észhez térítették. Meg akart halni, de Angelina miatt egyszerűen nem választhatta a könnyebbik utat. És utána évekig magát hibáztatta a történtekért. Ha ő akkor nem bohóckodik vén fejjel, Cara ma is élhetne. Azóta nem is volt léc a lábán, és ha nagy ritkán havat látott, szabályosan rosszul volt. Filmszerepet adott vissza, amit hóban kellett volna forgatnia, a hegyek között. Nem tudott, de igazából nem is akart  szabadulni a múlttól.

Angie volt az egyetlen igazán jó az életében, bár mindenki azt hitte, hogy kigyógyult a Cara elvesztése miatt eluralkodó depressziójából, de csakis a kislány tartotta őt a földön.  Megpróbált neki mindent megadni, amire csak egy apa képes, és sokszor kétségbeesetten nézte, ahogy a lánya vágyakozó szemmel nézi a barátnőit, ahogy a mamájukhoz bújnak. Tudta, hogy a lánya megbékélne egy új mamával, ha az tényleg anyjaként tudná szeretni, de ő maga úgy érezte, hogy ezt az egyet talán soha többé nem tudja megadni neki.

De most, még önmaga számára is meglepő módon, valami mélyen eltemetett és frissen ébredező érdeklődéssel nézett az előtte álló lány tiszta, kék szemébe.

-Üdvözlöm a családunkban, Emily Hastings!

V É G E !