Zongoralecke 1-3.

Szép napot mindenkinek!

Biztosan észrevettétek, hogy az új írásnak megfelelően megváltozott a háttér. Tudom, hogy a különböző monitorokon másként köszön vissza, de higgyétek el, nálam tökéletes. Na, ez alig hangzott nagyképűen.

Szóval, itt van a Zongoralecke, Zsó írása. Eredetileg fésületlen formában akartam feltenni az eredeti szöveget, de Zsónak nagyon összejöttek mostanában a dolgai, alig bír időt szakítani a finomításra, úgyhogy szíves engedelmével átvettem tőle ezt a feladatot, úgyhogy végül is megint egy közös gyerek kerül ki a kezünk alól. Legalábbis az elején, mert a későbbi részeket már sokkal bőbeszédűbben fogalmazta meg, ott nem kellett az én locsi-fecsi stílusomat belevinni, elég volt a sajátja. Hú, ezért meg fog ölni J Az ötlet azonban teljes egészében az övé, és részemről elismeréssel adóztam előtte már az első olvasáskor is. Szeretni fogjátok, érzem!

***  

1.

Dr. Paul Paxton rendelője a Temze partján volt a Victoria Embankment, vagyis a rakpart mentén álló patinás régi épületben, közvetlenül a Somerset-House mellett, a szürke, méltóságteljesen hömpölygő folyóra néző ablakokkal. Az épület előtt elterülő hatalmas parkban Daniel valaha nagyon sokat időzött, mint ahogy rengeteg időt töltött el a Somerset House-ban is, hogy a levéltárban régi anyakönyvi kivonatok között kutassa a családfáját. Az épület előtti kétszer kétsávos út a parkolósávokkal és a széles járda a platánsorral remek rálátást biztosított a parkra és a folyóra. Annak, aki olyan szerencsés lehetett, hogy nemcsak nézett, de látott is. A legjobban a burjánzó zöld látványa hiányzott. Valahogy az adott volna értelmet annak a mindig nyirkos érzésnek, ami a naponta ismétlődő könnyű, szitáló esőtől elfogta. A nehéz, öntöttvas kandeláberek esti fénye már nem egyszer ihlette meg, de most csak az emlékei között derengett a sárgás puha fény. Imádott elüldögélni a parkot díszítő egyiptomi emlékek közelében. Nézni, ahogy a környékbeli nagypapák a hatalmas szfinxen lovagoltatják a visongó unokákat.

Gondolatait a kellemes hangú Anne zavarta meg, ahogyan üdvözölte és az egyeztetett időpontot regisztrálta a gépben.

Daniel Brookes lassan hat hónapja járt rendszeresen kontrollra a doktorhoz. Ma 9.30-ra volt időpontja és szokása szerint pontosan érkezett. Sosem hagyta ki, hogy a vizsgálat előtt viccelődve csapja a a szelet a mindig vidám Anne-nak. Napszemüveg mögé bújtatott üres tekintetét igyekezett a halk zörejekből ítélve a lány felé fordítani.

-De csinos ma Anne!  Határozottan jól áll magának ez a szín!

-Köszönöm Mr. Brookes, Ön nagyon kedves! – ment bele a lány a játékba, ahogyan végignézett a hófehér köpenyen, amiben a pult mögött ücsörgött..

-Magának csak Daniel, csak Daniel! - mosolygott a fiatal  nőre és nyomatékot adva mondandójának a fogadópulton áthajolva a divatos,  világos keretes, zöld lencséjű szemüvege fölött kinézve a lányra emelte a tekintetét.

-Köszönöm, Daniel! – válaszolt Anne, és  szokása szerint  a jóképű férfin felejtette a szemét. Aztán észbekapva hebegte, mert a fiatal, jóképű férfinak mindig sikerült zavarba hoznia a kedvessége ellenére is:

-Dr. Paxton már várja!

Ebben a pillanatban kinyílt a rendelő ajtaja és egy alacsony, ősz hajú, szikár orvos jelent meg mosolyogva, kezét a férfi felé nyújtva.

-Jöjjön Daniel! Hogy érzi magát?

-Üdvözlöm, Dr. Paxton! – ült le Daniel várakozóan a szokott helyére, az íróasztal előtti székre. Már pontosan tudta, hogy az ajtón belépve hány lépést kell tennie egyenesen előre, hogy a szék támláját elérje.

-Nos fiam, tapasztalt valami változást?

-Nem. – válaszolt kurtán a férfi, és hangjából nem tudta elrejteni az ingerültséggel vegyes kétségbeesést.

Az orvos elvégezte a szokásos vizsgálatokat. –Nos… - hallgatott el egy pillanatra.

-Nos? – kérdezett vissza türelmetlenül Daniel. -Mondja doktor úr, számíthatok valaha gyógyulásra, vagy legalább némi javulásra? Kérem, legyen egészen őszinte, mert semmi nem rosszabb ennél az állandó reménykedésnél. Talán már a rossz hírt is könnyebben viselném, mint a totális bizonytalanságot.

-Nézze fiam, nem tudok semmi biztatót mondani magának. Még mindig nem. Csak az időn múlik, hogy hoz-e változást. Sajnos ötven százaléknak jobb esélyt nem mernék prognosztizálni továbbra sem, és tudom, hogy ezzel nem mondtam magának semmi vigasztalót. Nem akarom hitegetni. Türelemmel kell lennie! És talán felkészülni az életében a változásra, amennyiben a rosszabbik ötven százalék teljesülne be.

-Tudom, tudom. – sóhajtott Daniel. –Akkor köszönöm, dr. Paxton – mondta kissé kimérten, hogy a belsejében dúló érzelmeket leplezze, majd alig láthatóan megrándította a vállát és felállt. Kinyújtotta kezét, reményei szerint az orvos felé egy kézfogásra.

-Viszontlátásra fiam, akkor egy hónap múlva várom! – szorította meg bíztatóan kezét az orvos.

-Hát persze, itt leszek. Viszlát! - húzta el a száját elkeseredetten, egykedvűen.

Kifelé már nem volt kedve viccelődni az asszisztenssel. Csak odavetett egy Hello, Anne-t és talán egy cseppet határozottabban csukta be maga mögött a rendelő ajtaját, mint szokta.  

2.

Daniel lassan, a fal mellett lépdelt felfelé a második emeleten lévő lakása felé.. A ház két sarokra volt a rendelőtől és a 6-os számú lakásban lakott, közvetlenül a lépcsővel szemben, pontosan  nyolcvanhat  lépés a kaputól. Eleinte minden alkalommal számolta, aztán egy idő után szinte érezte, hogy mennyi utat tehetett már meg a valaha oly ismerős lépcsőházban. Nem ment a lifthez, inkább a lépcsőn ment fel; ragaszkodott a számokhoz, amik biztosították róla, hogy hazaérkezett. Nem kapaszkodott a korlátba, nem tapogatta maga mellett a falat, összecsukható botját sem használta; igyekezett, hogy a normalitás halvány látszatát megőrizze. Még csak félúton járt, amikor ismeretlen női hangra lett figyelmes.

-Rosie! Azokat a kis dobozokat is ,kérlek !

Daniel annyira koncentrált  az új hangra ,hogy elvétette a lépcsőfokot és megbotlott a szűk lépcsőházban  .

-A rohadt életbe! – halkan szitkozódott, ahogy az elejtett papírzacskó és a szétgurult narancsok fölött állt. Soha nem fogja ezeket a szerencsétlen narancsokat összeszedni – sóhajtott keserűen, és leroskadt a lépcsőre. Nyomorúságosan érezte magát.

-Várj, segítek! – szólalt meg mellette  csicseregve egy vékonyka gyerekhang. Még nem lehet  tíz éves, próbálta elképzelni a kislányt. - Szia! Most költöztünk ide, az 5 -ös lakásban fogunk lakni .  

A férfi , a hűvös lépcsőfokon  ülve bámult lefelé, rá sem nézve a kislányra, majd mikor karján érezte a vékonyka hang apró ujjait, halkan megszólalt.

-Kösz, de megy egyedül is. – vakkantotta oda barátságtalanul és bizonytalanul felállt. A kislány a kezébe adta a szétszakadt papírzacskót és az összeszedett narancsokat, aztán tétován nézte, ahogy a férfi a szomszéd ajtóhoz  navigálja magát. Daniel esetlenül tapogatózott a kulccsal, majd megkönnyebbülten csukta magára a lakása ajtaját.  A narancsot csak a konyhapultra tette és a nappaliban terpeszkedő hatalmas,  méltóságteljes  Steinwayhez igyekezett. Felnyitotta a billentyűk fedelét és idegesen kezdte kalapálni a billentyűket. Pár perc múlva megnyugodva adta át magát a jazz lágy dallamának. A zene hűs záporként mosta le róla az orvos szavai és a saját tehetetlensége okozta ragacsos keserűséget és a bizonytalan jövőtől való félelmet.

A zene volt a menedéke. Egy kis clubban zongorázott esténként Chelsee-ben. Nem ez volt az életcélja, de pillanatnyilag hálás volt ezért a lehetőségért is. A lakás négy fala között valószínűleg már rég megőrült volna, a külvilág azonban számára egyelőre elérhetetlen közelségbe került. Már kisgyerek kora óta tanult  zenélni. Nagyon jó érzéke volt a hangszerekhez, hiszen már apró gyerekként az apja ölében ülve püfölte a szülei házában lévő zongora billentyűit. A feketék voltak a kedvencei. Hagyta, hogy a zene átmossa, hogy kiűzze belőle a pánikot, ami újra és újra eluralkodott rajta. De ma valahogy nem akart jönni a megkönnyebbülés. Mi lesz, ha most már örökre ez a sötétség lesz az élete? A gondolattól elvétette a billentyűt, majd egy hirtelen mozdulattal lecsapta a fedelet. Bassza meg! Olyan igazságtalan az élet!

3.

Emma felfigyelt a hirtelen felhangzó zongorajátékra. Szerette a zenét, bár maga semmilyen hangszeren nem játszott, de éppen ezért mindig mély tisztelettel adózott azok előtt, akik képesek voltak rá.

A fiatal nő Kelet-Londonból költözött ide a lányával, Rosie-val. Emma regényírással foglalkozott  már évek óta, előtte egy kis reklámcégnél volt asszisztens. Szeretett írni, bár nem mindig jöttek a szavak olyan könnyen,  ahogy szerette volna, vagy  ahogy szüksége lett volna rá. Kislánya, Rosie  idén töltötte be a hatodik évét.  Tündéri  kislány volt, az az igazi cserfes fajta, vörös fürtökkel, be nem álló szájjal. Nem a  saját gyereke volt, hanem a testvérének, Katie-nek a kislánya.  Katie  és Tom gyereke,  akik három éve autóbalesetben haltak meg Wellsből hazafelé tartva, egy részeg kamionsofőr okozta  szörnyű balesetben, amely egy életre megfosztotta a kislányt a  szülei gondoskodó szeretetétől .

Emma nagyon jól kijött Rosie-val az első pillanattól fogva. A kislány édesanyja  nagy száját örökölte, na meg a vörös, göndör haját. Bár ez igazság szerint családi vonás volt Bradley-éknél ,mert az anyjuk és a két lánya haja is ugyanolyan szép, feltűnő,  tüzes vörös volt. Emma és Katie egypetéjű ikrek voltak. Katie volt az idősebb, igaz csak két perccel, de ezt soha nem felejtette el hangsúlyozni, ha a hugához viszonyított érettségét akarta érzékeltetni, vagy az akaratát érvényesíteni.  Igaz, hogy csak két perccel előzte meg Emmát de mégiscsak Ő győzött a gyorsaságban. Ennek következtében a kis Rosie éppen annyira hasonlított Emmára, mint az édesanyjára. Senki meg nem mondta volna, hogy nem ő a vérszerinti anyja.  Rosie egyébként is mamának szólította Emmát. A tragédia történtekor még olyan kicsi volt, hogy a lány úgy látta jónak, ha nem zavarja össze a kicsit, majd ha felnő, úgyis elmesél neki mindent.

Amúgy a két lány nagyon jó testvér volt, a szüleik kívánni sem tudtak volna jobb gyerekeket. Igaz, hogy mindig volt közöttük egy egészséges rivalizálás, mint ahogy testvérek közt  az megszokott dolog, de mivel ikrek voltak, nagyon össze tudtak tartani is. Osztoztak egymás örömében, bánatában, sikerében, néha szerelmében. Sokszor sztorizgattak felnőtt korukban is, hogy hányszor vágták át a fiúk fejét egy -egy nemkívánatos  randi alkalmával vagy csak merő kíváncsiságból, hogy milyen lehet a másik kiszemelt áldozata;  de természetesen ott volt a megszokott, már -már szakállas történetnek számító egymás helyett való felelés az órákon is.

De némely dologban gyökeresen különböztek. Míg Emmát  az irodalom érdekelte, Katie  megszállott sportoló volt. Edzőként dolgozott  egy londoni tornászklubban. Nagyon szeretett gyerekekkel foglalkozni, nagyon értett a nyelvükön.

A baleset napján Emma nagyon feszült volt, nem tudta az okát, csak azt érezte, hogy minden pillanatban elsírhatja magát. Aztán jött  az a telefonhívás, hogy baleset érte  a nővérét, a sógorát és a kislányukat, Rosiet, és akkor már tudta, hogy nagy baj van, ezt érezte egész nap .....és ezek után már semmi sem volt a régi .