Zongoralecke 15.

 ***  

Daniel tényleg csak egy pillanatra akarta lehunyni a szemét, aztán mégis a legmélyebb álmából riadt arra, hogy Rosie kacagva ugrál mellette az ágyon. Délutánonként aludni szokott egy kicsit, hogy az estéket jobban bírja, de most azt hitte, a gondolatai majd ébren tartják. A fáradtság végül mégis csak legyűrte. Rosie is tudta, hogy ilyenkor alszik, de valami annyira fontos volt neki, hogy egy koppintás után már be is nyitott hozzá és mivel a nappaliban nem találta, rögtön a hálószoba felé vette az irányt. Egy rajzlapot lobogtatott a kezében.

 -Jaj nekem ! Már megint itt vagy ? -nevetett a férfi bosszankodást mímelve. - Mit vétettem ? -bohóckodott a kislány kedvéért, aki ezt önfeledt kacajjal jutalmazta .

Rosie vigyorogva vetette magát rá, és apró kezeivel csiklandozni kezdte, a haját borzolta, az orrát húzta, végül még a fülébe is belefújt.

-Segítsééég !!! Hát engem nem szeret senki ,hogy segítene rajtam ?-könyörgött nevetve Daniel .

-De, én szeretlek -! kiabálta Rose . Én szeretlek !-és a fiúra hajolt és egy cuppanós puszit nyomott a szemére . Daniel először megdöbbent ezen a kinyilatkoztatáson . Megfogta a kislány vállát  és felé nézett . Nagyon szerette volna, ha a gyerekszáj igazat mond.

 -Tényleg ?

-Hát persze ,te buta ! -nevetett a kislány .-és megsimogatta  a férfi borostáját .

-Ó, milyen kis boszorkány vagy! Te aztán tudod, hogy kell egy férfit az ujjacskád köré csavarni. – nevetett teli szájjal a férfi. A kislány pedig vele kacagott, aztán a rajzot Daniel kezébe adta.

-Neked hoztam - lobogtatta újra a férfi orra előtt a színes papírlapot . -Itt a fizetségem .

Daniel felült  az ágyon  és a kezét nyújtotta .

-Na szerencséd ,mert különben szóba se állnék veled ! Mi van rajta ?

-Egy napocska  és egy foltos fülű kiskutya .Meg sok -sok színes virág .

-Értem . Odatennéd a többi mellé,  Rosie ?

A kislány fürgén, mint egy kis szöcske leugrott az ágyról és már kint is volt a nappaliban, hogy az ablak és az ajtó közti falra kifeszített spárgára felcsiptesse a rajzát. Már vagy tizenöt kép sorakozott, mint egy kis kiállítás. Ez volt az egyezségük. Daniel tanítja Rosiet, de mivel Emma nem fogadta el az ingyen órákat, így a kislány felajánlotta, hogy minden óráért cserébe fest egy képet Danielnek. A férfi rögtön belement az üzletbe, mielőtt Emma bármit szólhatott volna; és fülig ért a szája, amiért sikerült kijátszania a nőt. Azóta Rosie minden alkalommal hozta a képet, és Daniel boldogan fedezte fel magában az érzést, hogy ez a kis csitri bearanyozza a napjait a vidámságával és a szeretetével. Már nem is emlékezett rá, milyen volt, amikor a kicsit még nem ismerte, de abban biztos volt, hogy azóta a nap óta érzi újra, hogy él.

Emma társaságában is egyre jobban feloldódott. Eleinte szégyellte vakságát, mintha tehetne róla, és utálta a gondolatot, hogy akik a szemébe mézes-mázas szavakat mondanak, sokszor a háta mögött kegyetlenül kigúnyolják, pusztán a saját zavaruk leplezéseként. Szegény Daniel, igazán kár érte, hogy így járt! Hányingere támadt, ha csak meghallotta a siránkozásokat.

Tudta, hogy a boldogsághoz két ember kell. Szeretni... önmagában semmit nem jelentett neki, hiszen az is kell, hogy őt is szeressék, és ő annyira vágyott erre. Úgy érezte, hogy Emmát és a kis Rosiet tudná szeretni, de a szívében még ott volt a kétkedés, hogy vajon ez a két „nő” viszont tudná-e szeretni.

Emma nagyon figyelmes volt vele. Amikor néhányszor ő is átkísérte a kislányt, csendben figyelte, ahogy Daniel Rosieval foglalkozik, s közben halkan tett-vett, rendezkedett a férfi lakásában. Daniel Rosiet a zenére, a gyerek pedig önmaga és a helyzete elfogadására tanította a férfit. Különleges kapcsolat volt ez kettőjük között, amit nem lehetett nem észrevenni, bár Emma egyelőre nem értette, hogyan alakult ez így.  Daniel gondolatai elkalandoztak és a kopogásra rezzent fel . Ros egy szó nélkül felpattant a zongorától,  Daniel mellől és átszáguldott a lakáson, feltépve az ajtót .

-Szia !  Hát te ki vagy,  szépségem ?-kérdezte a  csodálkozó kislánytól a barátságos női hang gazdája .

-Rosie vagyok - mondta megszeppenve , ami valljuk be, igazán ritkán fordult elő vele.

Daniel nem állt fel a zongora mellől, csak a bejárat felé fordult  és vidáman üdvözölte  a vendéget .

-Szia  Anya !  Hát Te ?

-Szervusz Kincsem ! Mary csodálkozva  nézett körbe  a lakásban. Feltűnően nagy rend fogadta.

-Rosie , Ő az anyukám Mary, anya , ő pedig a barátnőm,  Rose. A kislány kihúzta magát  az elnevezés hallatán, és büszkén nyújtotta a kezét, ahogy az iskolában tanították . -Rosie  Bradley .

-Örvendek Rosie Bradley ,én pedig ennek a szép szál fiatalembernek a mamája vagyok,  Mary  Brookes. - mosolyodott el a  csöppség hivatalosságán, és rázta meg finoman a kislány apró kezét .

-Mi történt itt ?

-Hogy érted ? – rfáncolta a homlokát Daniel.

-Hova tűntek a dobozok ?

-A mama elpakolta -vágta rá Rose cserfesen, hozva a mindenkori formáját.

Mary csodálkozva nézett a kislányra  .

- Mama? -kérdezett vissza Mary . -Daniel, ne csináld már, hogy mindent harapófogóval kelljen kihúzni belőled ,kisfiam !

A fiú élvezte a helyzetet ,mert ismerte anyját   és tudta, hogy most mennyire el lehet képedve a látottakon  és hallottakon . Még soha sem talált itt senkit a fiánál,  bármikor jött is, de ,hogy pont egy kislánnyal  ismerkedik meg itt ....- a kíváncsiság egészen biztosan fúrja már az oldalát. A nagy Mesemondó  egy nagy lélegzetet vett  és nekikezdett  a kéretlen előadásnak ,mivel látta ,hogy tanára  nem nagyon akar ennek az aranyos  néninek  felelni .

-Mi itt lakunk  az 5 -ös lakásban, nemrég költöztünk ide a mamával .  Emmának hívják . Ő írónő . Én  hét éves vagyok . Daniel tanít engem zongorázni , mert azt mondta ügyes vagyok, cserébe,  hogy anya segített neki elpakolni azt a nagy kupit ,ami itt volt. A mama  szerint kész kalandpark volt , bár szerinte illett Danielhez, aki még maga is egy nagy gyerek.

Ez utóbbi információ  a fiú számára is új volt, meglepődve, szemöldökét felhúzva hallgatta Emma róla alkotott véleményét. Az őszinte gyerekszáj!  Biztos nem örülne, ha megtudná ,hogy ez a kis Cserfes Kata elkotyogta ....-gondolta jót mulatva magában a helyzeten .

Mary a kislány nagy beszámolója hallatán elmosolyodott és  a fiára nézett . Valami fura volt  rajta ,de nem volt benne biztos ,hogy jól látja- e ? Az én fiam boldog ! Odalépett Danielhez és végigsimított a homlokán, majd a fején olyan szeretőn , anyáskodva .

-Jól vagy kisfiam ?

-Igen, jól anya - és mosolyogva  a derekához hajtotta amolyan gyerekesen  a fejét  .

Maryben mérhetetlen boldogság áradt szét. Erre az érzésre és  látványra  várt  már hosszú hónapok óta. Rose visszafészkelte magát Daniel mellé,  és a fiú mosolyogva  megsimogatta a kislány fürtjeit . Anyja ledöbbenten figyelte  a fia mozdulatait,  és könnybe lábadt szemeit próbálta elrejteni a kislány érdeklődő tekintete elől , de mindhiába .

-Miért sírsz ?

-Nem sírok .

-De sírsz .

Mary szipogva elnevette magát ,mert látta ,hogy  felvágták ennek a kis szépségnek a nyelvét rendesen . Daniel az anyja felé fordult.

 -Igaz a mondás ,hogy addig nem értékelsz semmit, amig el nem veszíted. Anya,  én mindent megadnék, hogy ezt a kis boszorkát  láthassam itt mellettem . Annyira felvidít ,olyan jó, hogy itt van  velem nap mint nap . Hálával tartozom neki ,mert úgy érzem,  megmentett . Mióta  itt van, újra kedvem van élni !

Mary most már nem is próbálta visszatartani a  könnyeit .Azok csak  potyogtak ,mint a záporeső . Aztán suttogva, mert a torkában lévő gombóctól nem is lett volna képes többre, megszólalt:

- Nagyon szeretlek kisfiam ! Nagyon szeretlek ! -simogatta meg a férfivá érett fia  fejét.

-Én is téged anya .

***  

Boldog Karácsonyt Lányok!