Eszmélés 12.

George tétovázva álldolgált a kapu előtt. Az anyja a telefonkönyv első lapjára írta fel ennek a pasinak a címét és számát, úgyhogy nem volt nagy varázslat megtudni, hol érheti el. Meglepte, hogy ilyen közel lakik, és nemkicsit aggasztotta, hogy a fickó címét is tudja az anyja. Nyilván járt is már itt. – nézte a házat, ami a park túloldalán, de lényegében a szülei házával volt szemközt. Mivel látni akarta a manus képét, amikor kérdőre vonja, inkább idejött személyesen, de igazából fogalma sem volt róla, hogy mit mondjon. Istenem, de hülye helyzet! Még ha a hugáért aggódó báty lenne, de az anyja miatt… De akkor is a végére kell járjon a dolognak, még mielőtt az apja tudomást szerez róla és még jobban belebetegszik. 

Ryan meglepve nézte az ismeretlen fiatal férfit a kaputelefon előtt. Végül beleszólt, mert a srác nem tűnt rámenős újságírónak, sem fotósnak. Valahonnan még szinte ismerősnek is tűnt, bár elég jó arcmemóriája volt ahhoz, hogy eldöntse, még nem találkoztak.

-Kit keres?

-Ryan Maitlandhoz jöttem. George Ballentines vagyok.

A varázsszó működött. Ryan ha csodálkozott is, mit keres itt Julia nagyobbik fia, azért megnyomta a gombot. A nyitott ajtóban várta és már messziről látta rajta, hogy a srác ideges. Zeusz utálni fogja – ez volt az első gondolata, de aztán a kutyája meglepően barátságosan fogadta az ismeretlent. Érzékeny receptorai alighanem beazonosították, hogy Rambo ismerőse lehet a fickó.

Ryan félreállt az ajtóban és a nappali felé intett, ahol George megtorpant a kanapé előtt, ahova majdnem leült. De hát ő nem baráti csevejre jött ehhez a bájgúnárhoz! Szembefordult vele és kissé emelt hangon, kertelés nélkül tette fel a kérdést:

-Mit akar maga az anyámtól?

Ryan tekintete aggódva villant Zeuszra, aki a helyén ült és szoborszerű tartásáról már tudta, hogy csak egy apró jelre vár, hogy izmai felhúzott rugói elszabaduljanak.

-Zeusz, hozzám! – csattant a hangja, aztán a kutya nyakörvét megragadva bezárta az ebet a fürdőszobába.

-Kicsit halkabban, ha kérhetem, mert képes és átrágja magát az ajtón. – sandított az ajtó felé, ami mögül a kutya horkantásait hallották. George nagy levegőt vett és igyekezett egy kis nyugalmat erőltetni magára. A fickó neve neki nem sokat mondott, mert ritkán ült le a tv elé, de most, hogy látta a csinos ábrázatát, már rájött, hogy honnan volt ismerős. Lilian eszét vesztve leste az idétlen sorozatot, és ha nem lett volna elég ideges az anyja miatt, akkor ez az ok is elég lett volna hozzá, hogy beverje a képét.

-Nem tetszik a gondolat, hogy az anyámmal kavarsz! – morgott indulatosan, már nem is figyelve rá, hogy a távolságtartó magázásból a sokkal közvetlenebb tegezésbe váltott.

-Hogy mit csinálok? – kerekedett el Ryan szeme. Az egy dolog, hogy nem is olyan régen ő is meglátta Juliában a nőt, de hogy kavarna vele… hát, az ügy még nagyon messze volt ettől, és nem is hitte, hogy valaha eljut idáig.

-Félreérted az egészet! – sóhajtott egy nagyot, átvéve a tegezős stílust. –Nézd, ha nem az anyádról beszélgetnénk, akkor egészen másként fogalmaznék, de azért kérdeznék valamit… Mit látsz, ha az anyádra nézel?

George értetlenül nézett rá. Milyen hülye kérdés ez? Mit lát, ha az anyjára néz? Mit látna? Az anyját. Egy öregedő nőt, aki elvesztette a józan eszét ennek a jóképű ficsúrnak a láttán. Mielőtt megszólalhatott volna, Ryan újra beszélni kezdett:

-Szerintem te csak azt látod, hogy az anyád már nem egy fiatal nő, …anya, akinek az egész élete rólatok szólt. Tudod, én mit látok? Egy csinos nőt, aki még képes lelkesedni, vágyakozni, álmodozni, hogy az írással sikert arathat. Te tudtál egyáltalán arról, milyen álmai vannak? Hogy ír? Olvastál tőle bármit is?

George szinte megszégyenülten roskadt le a kanapéra. Miről beszél ez a fura figura? Írás? Beleszúrt a lelkiismeret-furdalás, ahogy az utazásaikról írt kis beszámolókra gondolt, amiket az anyja rendre megírt a hazaérkezésük utáni napokban, hogy a barátnőinek így mesélje el az élményeit, és amiket tényleg el sem olvasott, pedig mennyit kapacitálta érte. Nem is gondolt rá, hiszen ő is ott volt, miért érdekelte volna, hogy az anyja hogy élte meg azokat az utakat? Mint ahogy soha nem érdekelte az sem, ha a régi fényképeket nézegetve a gyerekkorukról mesélt. Az egyik családi ebéden mesélt nekik valami blogról, de az az igazság, hogy különösebben az sem érdekelte… most komolyan, el kellett volna olvasnia valamit azokból a romantikus maszlagokból? Hiszen az apja sem valószínű, hogy beleolvasott…

Azt hitte, mindent tud az anyjáról… ahogy Lilianról is … tehát nyilván fingja sincs a körülötte élőkről. Túlságosan magával volt elfoglalva. Talán hiba volt mindig a pillanatnak és önmagának élni, de talán még nincs késő levonni a tanulságot.

*

Ryan egy jó fél óra múlva megkönnyebbülve csukta be George mögött az ajtót. Ugyanakkor egy óriási dilemmával szembesült: vajon beszéljen-e Juliának a fia látogatásáról? Mit érne el vele? Juliát összetörné, ha csak sejtené, hogy a fia mit gondolt róla. És az talán még jobban, ha kénytelen lenne szembesíteni vele, hogy ő mit gondol. Már ezerszer megrágta magában a kérdést, hogy létezhet-e őszinte barátság férfi és nő között, bár az első alkalommal, amikor elgondolkodott rajta, a barát éppen annyi idős volt, mint ő maga. Ez a mostani helyzet valóban kissé faramucibb. Egy szó mint száz, a szakállas kérdésre még mindig nem tudna egyértelmű választ adni. Ahhoz azt kéne először tisztáznia, mi a barátság, mi a szerelem, és mi az ösztönök kísértése? Sok nőt megkívánt már, nem is mindig korban hozzáillőket és néha engedett is ennek a késztetésnek, ha a helyzet úgy hozta. De Juliával más volt a helyzet. A kívánások soha nem mentek át barátságba, és soha nem akarta volna megkockáztatni a nővel kötött barátságot egy hancúr miatt. Akkor? Hogy tudná megőrizni ezt a barátságot és munkakapcsolatot mindenki megelégedésére, és leginkább úgy, hogy az asszony érzelmeit meg ne bántsa?

*

Chloé kezében megállt a hajkefe, ahogy a lakókocsi nyitott ablaka alatt meghallotta a hangokat. Eddig is sejtette, hogy Ryan revansot vett a Bobbyval történt affér után, de hogy pont Liza… Mindig is utálta ezt a barna hajú csajt, és apró elégtétel volt, hogy a szerepe komolyabb, mint az övé. Már csak azért is, mert így sokkal többet játszhatott együtt Ryanna, aki mindkettőjükkel ágyba fog bújni hamarosan a kamerák előtt is. Lehet, hogy csak arra gyúrt? – vágott egy grimaszt. Bobby ragaszkodása már kezdte idegesíteni, mert szinte lehetetlenné tette, hogy megpróbálja Ryant visszahódítani. Nem hiúsági kérdés volt ez, tényleg vissza akarta kapni, hiányzott neki, ezt azért már felismerte. Volt valami a fiúban, amitől mindig megnyugodott a közelében. Oké, volt, hogy ez a nagy marha nyugodtság már-már idegesítette is, de amióta szétmentek, megtanulta értékelni azokat az estéket, amikor a kanapén összebújva olvasgattak. Még az a hülye kutyája is hiányzott, aki féltékenyen próbált közéjük felmászni.

A fejét tudta volna a falba verni, amiért Bobbyval ebbe az egészbe belekezdett. Nem is gondolta, hogy ilyen komolyan belemászik, csak egy kicsit flörtölni akart vele, hogy felpezsdítse az akkor éppen unalmasnak tűnő napokat, de aztán egyik dologból jött a másik, a srác értett hozzá, bepörgette, aztán az ágyban kötöttek ki, ráadásul elfeledkezett róla, hogy aznapra Ryannel beszélt meg találkozót, aki nemes egyszerűséggel váratlanul rájuk nyitott.  

A beszélgetőkben felismerte Miát, a fodrászlányt és Briant, az egyik műszakis srácot. Mia éppen azt ecsetelte a fiúnak, hogy Lizát mennyire megviselte, hogy Ryan sima egyéjszakás kalandnak tekintette, pedig mennyire bízott benne, hogy a Chloéval való szakítás után jó esélye van egy mélyebb kapcsolatra. Chloé tisztában volt vele, hogy az emberek a fodrászuk előtt valami ismeretlen oknál fogva őszintén megnyílnak, így biztos volt benne, hogy még korai lenne Lizát, mint vetélytársat leírni.

Belelapozott a forgatókönyvbe… holnap… holnap lesz a napja, hogy elérkeznek ahhoz a jelenethez, ahol a srác lakására megy, aztán  játékosan kerülnek egymáshoz egyre közelebb, holnapután pedig … irány az ágy! Annyi magányos, sértettséggel teli nap után Ryan kénytelen lesz magához ölelni.

*

Julia mély levegőt vett és benyitott az olasz vendéglő ajtaján. Benvenuti! – üdvözölte a főpincér és várakozóan a belső terem felé intett.

-Már itt vannak a többiek… azt hiszem… -  mondta Julia, és a terem másik végében már meg is látta Betty vörös haját.

-Ó, igen… a hölgyek már megrendelték az italokat.Önnek mit hozhatok?

-Talán egy pohárral a ház borából. Fehér legyen és száraz. – motyogta Julia, aztán a barátnői felé indult.

-Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy elkéstem, de Gordon ma jött haza a kórházból és nem szívesen hagytam magára. – mosolygott a többiekre. 

Violet egy grimasz kíséretében felelt:

-Nyugodtan mondhattad volna, ha nem jó az időpont, mindannyian megértettük volna. Nem is mondtad, hogy kórházban volt. Valami komoly?

-Összeesett az utcán és egy éjszakára megfigyelésre bent tartották, de szerencsére úgy tűnik, semmi komoly – mondta az asszony, miközben a pincérre mosolygott, aki letette elé a párás pohárban az aranysárga bort.

-Csak nem azon húzta fel magát, amiket mostanában művelsz? – szólalt meg Betty, de a fáradtságot sem vette, hogy ránézzen, helyette Amyt fixírozta kitartóan.

Julia kétségbeesetten nézett Amyra. Azt nem tehette! Nem mesélhette el a lányoknak, amit két üveg pezsgő mellett mondott el neki őszintén. A barátnője kerülte a tekintetét. Akkor mégis.

-Nem igazán értem, mire gondolsz. – erő

ltetett magára egy csodálkozó pillantást, ahogy Betty felé fordult. –És nagyon remélem, ha már ilyen talányosan fejezted ki magad, akkor ki is fejted, mire gondoltál.

-Az a hír járja, hogy egy nálad jóval fiatalabb sráccal találkozgatsz mostanában. – vágta ki Betty, és a hangjával bárki torkát el lehetett volna vágni, olyan éles volt.

-Hát, nem tudom, milyen híreket hallgatsz, mert a tv-ben aligha hallhattad, de van benne igazság. Van egy fiatal ismerősöm, akivel – hogy úgy mondjam – szoros munkakapcsolatban vagyunk. Ennél többet sajnos nem mondhatok el, mert ahhoz előbb vele kéne beszélnem. 

-A verebek mást is csiripeltek. - húzta el a száját gúnyosan a barátnője és a többiekre nézett olyan tekintettel, mint egy lelkes inkvizítor, aki élvezi a kihallgatott kínlódását. Julia Amyra nézett, aki alig láthatóan megrázta a fejét. Nem igazán tudta, ez mit jelenthet, ezért aztán úgy döntött, az estének részéről itt van vége. Letette a poharát, aztán kirakott egy húsz fontost.

-Remélem, ennyi elég lesz!... Tudjátok, azért jöttem ide ma este, hogy beszélgessünk egy jót. Akár egy filmről, akár egy könyvről, akár arról, hogy a lányod Betty vár-e már kisbabát, vagy a fiad Violet mikor jön haza Amerikából. De az eszembe se jutott, hogy bármit is számon akartok rajtam kérni. Mintha lenne is hozzá valami közötök. Megnyugtatok mindenkit, nem pasiztam be, főleg nem egy kölyökkel, viszont szert tettem egy barátra, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok és nem tartja természetesnek, hogy élve eltemessem magam, csak azért, mert idősebb vagyok nála. Aki mellesleg… áááá… de mit magyarázok nektek, a szemeteken látom, hogy fogalmatok sincs róla, miről beszélek. Nos, hogy érthető legyek, ötvenkét éves vagyok ugyan, de még élek. Talán nem úgy, mint ahogy szerintetek illene, de a lelkiismeretem tiszta. Sziasztok! – azzal gyors léptekkel kisietett. Amyra rá sem nézett.

-Kösz lányok! Nem így egyeztünk meg! – sóhajtott Amy. -A segítségeteket kértem, nem azt, hogy engem nyomjatok nyakig a szarba. – elgyötört tekintettel ő is kirakott némi pénzt az asztalra, aztán felállt. -Megpróbálok beszélni vele, bár ezek után, nem sok esélyt látok rá, hogy egyáltalán meghallgat. Sziasztok!

Betty önelégülten nézett Violetre. –Mi nem csináltunk semmi rosszat. Ha kényelmetlenül érzi magát, csakis magának köszönheti.