Eszmélés 17.

Bár, senkit nem kínzott a kérdés, mi lesz a folytatással... bocs, de a hétvége olyan jól alakult, hogy végül nem is csináltam a késlekedésből lelkiismereti kérdést...

***  

Julia a teraszon lehunyt szemmel élvezte a balzsamos estét, mit sem sejtve az odabent készülődő viharról. Méghogy az ő kapcsolatukban nem voltak hullámvölgyek? Hát, ebből is látszik a nagy igazság, miszerint az idő megszépíti az emlékeket. Ő azért emlékezett néhány alkalomra, amikor zengett tőle a ház, mint egy olasz filmben. Gordon mindig is csendesebb volt, de ő kikiabálta, kisírta magából az aktuális mérgét, keserűségét. Az is igaz, hogy ezek a csetepaték sosem húzódtak el, mert képtelen volt haragtartóan duzzogni, bárkiről is volt szó. Ráadásul a könnyei előbb-utóbb meghatották a fiait és Gordont is, úgyhogy csupán dacból sosem akarta elnyújtani a fagyos hangulatot.

A vacsorára gondolt, ahogy Ryan és Chloé egymás mellett ültek. Szép pár lennének – gondolta némi irigységgel vegyes elismeréssel. A lányban annyi természetes báj volt... teljesen érthető, hogy a fiú nem akarja elengedni, még ha ezt egyelőre még magának sem vallotta be. Az asszony egy kis grimasszal próbálta máshonnan megközelíteni a kérdést: mit szólnál hozzá, ha valamelyik fiad érdeklődne iránta, és tudnád, hogy a kisasszony hajlamos a félrelépésre? Tűzzel-vassal próbálnád megakadályozni, hogy befonja a fiadat. Elmosolyodott és megrázta a fejét. Nem elég a srácokért aggódnod, George házasságáért, most már Ryan magánélete is izgatni fogja a fantáziádat? Igaz, ez az izgalom merőben más természetű volt, de mostanában az anyatigris természete mintha rá is kiterjedni látszana. 

Arra gondolt, egy évvel ezelőtt mennyire gondtalan volt egy ilyen családi vacsora után. Örült, hogy a gyerekek és a férje jó étvággyal ettek, és igen, végül még annak is örült, hogy végre magukra maradtak a házban. Ő nem tartozott azok közé az anyák közé, akik képtelenek elengedni a fiaikat. Néha társaságban szóba került ez a dolog és olyankor egyesek szinte megbotránkozva néztek rá, amiért ki merte mondani, hogy nem tekint úgy a fiaira, mint kizárólagos hitbizományra. A felnőtté válásukig voltak az övéi, itt az ideje, hogy a maguk lábára álljanak és megkezdjék a saját életüket. Persze könnyen mondhatott ilyeneket, hiszen ott volt neki Gordon, aki minden körülmények között a biztos kősziklát jelentette a számára. Ehhez azonban az is kellett, hogy amíg a fiúk felnőttek, az apjuk az alatt is megőrizte az anyjuk életében egyszer már kiharcolt első helyet. Soha nem tolta a férjét a háttérbe, hogy anyai rajongása elfeledtesse vele, kinek fogadott örök hűséget. 

Örök hűséget! – ízlelgette a szót. De nem örök vakságot. És különben is, hány hosszú évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy most valamilyen megmagyarázhatatlan rejtélyes oknál fogva a szeme rányíljon egy idegen pasira, ráadásul erre a suhancra. ... A gondolatait a bejárati ajtó csapódása zökkentette ki. Mit csapódása, a dörrenés megremegtette a falakat... talán a huzat lehetett, de jó, ha nem repedt meg mellette a vakolat. Felállt, hogy bemenjen és figyelmeztesse a fiúkat, hogy óvatosabban kezeljék az örökségüket, és megnézze, Gordon hol késlekedik azzal a pezsgővel. 

Az előszobában a két fia ácsorgott, százkilencven centis magasságukhoz nem illő ijedtséggel az arcukon.

-Mi van, mi a baj? – nézett rájuk csodálkozva, feledve az intést. –Apátok?

-Elment. – motyogta Tom és csupa kéz-csupa láb teste most maga volt a tétovaság.

-Mi az, hogy elment? Hova ment? Miért ment el? – sorolta Julia értetlenül és egyre növekvő ingerültséggel a kérdéseit, amiért ez a két lakli nem képes normálisan válaszolni.

-Beszélgettünk Tommal a te Ryanedről és apa meghallott valamit, amit nem kellett volna – morogta George, miközben kerülte az anyja tekintetét.

-De hát mit? ... Az én Ryanemről? ... Istenem, hagyjátok már ezt a marhaságot!- emelkedett meg az asszony hangja és hirtelen az ajtóhoz lépett, hogy a férje után induljon, ami tekintve, hogy fogalma sem volt róla, merre mehetett, elég halva született ötletnek tűnt.

-Talán csak a parkba ment, mert elvitte Rambot is. – szólalt meg Tom. Julia lerúgta a magassarkúját és harisnyás lábával belecsusszant a futócipőjébe. A következő pillanatban már mögötte csapódott be hangos dörrenéssel a bejárati ajtó.

-Bassza meg! – fújt nagyot Tom és öklével az ajtóra csapott.

-Ja... – motyogta a bátyja. –Szerinted most mi lesz? – nézett az öccsére, aki a hajába túrt idegességében.

-Harminc évet csak nem húznak le a wc-n egy marhaság miatt. – rántott a vállán egyet, de közben érezte, hogy ez a kincstári optimizmus most őt sem nyugtatja meg igazán.

*

Gordon a parkba érve egy kicsit lecsillapodott. Leült az első padra és halványan elmosolyodott, ahogy Rambo a lábához heveredett, ahelyett, hogy rohangált volna egy kicsit. A terápiás kutya – mondogatja rá mindig Julia. Julia! ...  Ujjait belefúrta a kutya fejét borító selymes szőrbe, aztán hatalmasat sóhajtott. ... Érezte ezt az elmúlt hetekben, hogy valamiért a felesége egyre távolodik tőle, de azt azért nem gondolta, hogy egy nyikhaj lesz a vetélytársa. Ha a vetélytársa... Harminc év alatt egyszer sem bizonytalanodott el, ha Julia hűségére gondolt. Még akkor sem, amikor a kísértés ott járkált szinte szó szerint az ablakuk alatt. Akkor most csináljon magából bolondot? Persze, minden sokkal egyszerűbb lenne, ha az asszony mesélne erről a fura kapcsolatról, ami a fiúhoz fűzi. Talán a gyerekeiből csak a féltékenység beszélt, amiért az anyjuk ilyen sok időt áldoz egy korukbeli idegenre. Hiszen ezt az érzést ő is ismeri... 

Felnézett, ahogy az alkonyatban mozgást észlelt a közelben. Julia közeledett feléje a vacsoránál viselt könnyű muszlin ruhában, amely lágyan ringva ölelte körbe az alakját, de a lábán egy elnyűtt futócipő volt. A disszonáns látványtól önkéntelenül is elmosolyodott. Odébbcsúszott a padon és a felesége szó nélkül leült melléje. Üldögéltek szótlanul, aztán felemelte a karját és az asszony vállát átölelve magához húzta. Julia hozzábújt és halkan beszélni kezdett.

-Amikor először megláttam, te jutottál róla az eszembe. Az a Gordon, aki harminc évvel ezelőtt fellökött a jégpályán. Pontosan olyan az álla és a csuklója, mint a tiéd... volt – nézett a férje időközben kissé teltebbé vált arcára. Aztán megemelte a férfi kezét és összefűzött ujjaikat maguk elé emelte. -Neked is mindig olyan vékony, zongorista ujjaid voltak, szép, hosszúkás, ápolt körmökkel. Nem tudom miért, de sosem tetszettek a kerek körmű férfikezek. Imádtam, amikor magadhoz húztál és végig karcoltad a bőröm... de egy idő után már nem tetted és hiányzott. Egy idő után már sok mindent nem tettél... mint akinek természetes, hogy ott van mellette egy test, amelyik arra való, hogy könnyebbséget hozzon. Az én hibám, hogy nem tettem szóvá, vagy ha igen, akkor olyan erőtlenül, amit nyugodtan elengedhettél a füled mellett. ..... - Egy hosszúra nyúlt szünet után folytatta: 

-Megérintette bennem a nőt, függetlenül attól, hogy mennyivel fiatalabb, anélkül, hogy hús-vér valójában egyáltalán láttam volna. Aztán egy napon itt találkoztunk, ebben a parkban, mert a kutyáink játszani kezdtek egymással. És ahogy jobban megismertem, megijesztett az az érzés, amit kiváltott belőlem. Kínzott, hogy megkívántam egy fiatal testet, de ez csak a hormonjaim játéka volt, sem szóban, sem tettben nem mentünk ennél messzebb. Aztán egy olyan lehetőséget ajánlott, aminek képtelen voltam ellenállni. Az írás egy ideje fontos nekem, de ti ezt úgy kezeltétek, mint egy újabb hóbortot, amivel nem is kell törődnötök, mert úgyis elmúlik, vagy ha nem, hát addig is csendben vagyok; ő pedig komolyan vett. Élveztem a közös munka minden percét, és közben tisztában voltam vele, hogy csak magamat csapom be, mert ami történik, nem más, mint két írásszerető ember találkozása, amiből jó esetben születik egy eladható forgatókönyv, rosszabb esetben csalódás lesz belőle, sírás, könnyek... de álmomban sem gondoltam, hogy mindezek feledtetni tudnák azt, hogy fele annyi idős, mint én. Csak jól esett, hogy valaki bókolt, kedveseket mondott, dícsért és bátorított, mert ebből odahaza mostanában... és már elég régen – olyan kevés jutott. ... – halkult el a hangja a végére. 

-Te is láttad ma este, van egy hozzáillő barátnője, ... ő is tudja, én is tudom, hogy egy totálisan  abszurd ez, ami köztünk kialakult, de mindketten szeretnénk, ha egy barátság maradhatna végül. Egy barátság, Gordon... ami fontos lenne nekem, de soha nem lenne fontosabb, mint Te. 

-Azt hiszem, a szívem mélyén tudom. Csak megijedtem, hogy talán már nem vagyok neked olyan fontos, mint ő. De jobban kellett volna bíznom benned. – motyogta a férje. .....-Soha nem éreztetted velem, hogy nem jó velem – suttogta halkan egy hosszabbra nyúlt szünet után.

-Nem azt mondtam, hogy nem jó. Csak már nem akarsz meghódítani, olyan természetesnek veszed, hogy ... Ez csak szex, Gordon, és abból sem a legjobb, ez azért valamennyire igaz... miért nem fontos neked már annyira, mint régen?

-Fontos, csak ... valahogy másképp... végül is eltelt harminc év, Julia! – fordult hozzá szinte szenvedve a férfi, és az asszony biztos volt benne, hogy az őszinteségnek ezek a fájdalmasan ritka percei sem fognak nagy változást hozni az életükbe, csak talán egy kis tüske marad majd mindkettőjükben, amiért egyáltalán felkapirgálták a sebet. Ettől félt, ezért nem szólt annyi éven át, mert érezte, hogy innentől Gordon mindig arra fog gondolni, hogy meg kell feleljen valamiféle elvárásnak. Amíg kimondatlan volt, ő is jobban túl tudta magát tenni rajta, de most... fogalma sem volt róla, hogy fogják túlélni ezeket a perceket. 

-És ő...? – kérdezte halkan a férje. –Még mindig nem értem, mi vár ő ettől az egésztől. Ma este úgy tűnt, csak egy barát, de a fiúkat hallgatva... teljesen összezavarodtam. Igazából nem is értem, hogy egy ilyen kölyöknek hogy jelenthetné ugyanazt a nő, aki a feleségem, mint nekem. Nem akarlak megbántani, de hogy akarod felvenni a versenyt azokkal a fiatal lányokkal, akik körülveszik?

-Jézusom, Gordon! Most ezt komolyan kérdezed? – húzódott el tőle az asszony. –Tényleg komolyan gondolod, hogy fel akarnám versenyt ezzel a Chloéval, vagy Lizával, aki a múltkor nála volt, vagy bárkivel, akivel összeakad? Van otthon tükrünk... még ha torzításmentes is, azért a valósággal sem kényeztet... pontosan tudom, hogy kit látok abban a rohadt tükörben... amibe mellesleg nyugodtan merek belenézni, nem kell kerülnöm a tükörképem tekintetét.

A felháborodott hang keserű mosolyt csalt a férfi arcára. Igazából meg akarta sérteni a feleségét azzal, hogy a korát emlegette, és azt, hogy már nem az a hamvas bakfis, akit ő megismert, erre ő fel sem veszi az utalást, csak a becsületét védelmezi, ...mennyire jellemző rá. 

-Elmúltunk ötven évesek, és minden nappal csak öregebbek leszünk. Nem élhetjük már újra azokat az éveket, te is tudod... – suttogta a férfi a sűrűsödő sötétségbe, miközben még mindig a kezét fogta, és Julia kicsit csalódottan gondolt rá, hogy ezzel a hozzáállással semmiképpen. Akkor innentől csak azon múlik minden, hogy ő mennyire képes a megalkuvásra. Régen kompromisszumnak nevezte volna, de most már világosan látta, hogy megalkuvás volt. Most választhat, vagy belenyugszik abba, amit az élet még nyújtani tud, vagy erőlteti a szárnyalást, aztán majd keményen koppan, amikor talajt fog. De a döntést semmiképpen nem ma este akarta meghozni.