Eszmélés 19.

Gordon Montreálban, az aukciós teremben ülve éppen azon gondolkodott, hogy teljesen feleslegesen tölti itt az idejét és költi a pénzét, mert napok óta képtelen a feladatra koncentrálni, ami miatt átszelte az óceánt. A vezérfonal, amely mentén a gondolatai kalandoztak, folyamatosan az volt, hogy vajon a felesége beszélt-e Ryannel azóta? Elmondta-e neki, hogy a fiú mit indított el azon a napon, amikor leszólította az asszonyt a parkban? Hogy milyen mélyen eltemetett fájdalmas kérdések bukkantak itt felszínre pusztán azért, mert rámosolygott egy kétszer annyi idős nőre? Panaszkodott vagy szemére hányta a dolgot? Imádta a feleségét, és éppen elég elcseszett házasságot látott maga körül az elmúlt években ahhoz, hogy értékelni tudja azt a szeretetteljes légkört, ami otthon várta nap mint nap. Ezért is ijedt meg annyira, amikor veszélyeztetve látta ezt a békés kis zugot ebben a mai rohanó, őrült világban, ahol az értékek már mások voltak, mint amikhez ők mindig is ragaszkodtak. Nem akarta elveszteni az asszonyt, de szíve mélyén nem is igazán tartott tőle. Egy ilyen kölyök nem lehet ellenfél, az egyszerűen képtelenség! Csak csendben ki kell várja, amíg Juliában is elalszik ez a későn ébredező kis láng. A következő tételnél feltette a kezét. Itt az ideje, hogy újra az üzletre koncentráljon, a többire innen a távolból úgysem lehet hatással.  

Amikor az utolsó jelenet is „dobozba került”, a stáb tagjai szomorúsággal vegyes lelkesedéssel vetették magukat a finom falatokkal és sok-sok pezsgővel megrakott asztalokra. Ryan a korábbi koncentrációját meghazudtoló szétszórtsággal társalgott, mert az esze már a közelgő utazáson járt. Jeremy, az amerikai ügynöke leszervezett neki néhány meghallgatást, jónéhány partyra szóló meghívást, sőt, még egy fotózást is, úgyhogy most úgy tűnt, talán eljön az idő, amikor beveheti Los Angelest is. Legszívesebben azonnal repülőre ült volna, már csak azért is, mert akkor megszabadul néhány kellemetlen beszélgetéstől is, hiszen sem Chloénak, sem Juliának nem beszélt még a következő hetek programjáról. Utóbbinak még azt sem mondta el, hogy a forgatókönyvet is beteszi a csomagba és Jemery segítségével a film fővárosában fog házalni vele. Nem kell, hogy izguljon, aztán csalódott legyen, ha az álmaik mégsem válnak valóra.  Chloé azonban más helyzet volt. Az eltelt időben a lány visszaköltözött hozzá, az életük látszólag visszatért  a régi kerékvágásba. Valami azonban ott lappangott a háttérben, készen arra, hogy az első nézeteltérésre a felszínre törjön. Ez már nem az a kapcsolat volt, amiért küzdeni akart volna. Lélekben feladta, csak képtelen volt a lánynak őszintén megvallani az érzéseit. 

Liza sodródott mellé és alig hallhatóan megkérdezte:

-Te mikor indulsz?

Ryan a gondolataitól megzavarva először nem is értette a kérdést, amikor pedig leesett végre, azt meg még annyira sem, hogy Liza honnan tudhat a dologról. Nem igazán verte itthon nagydobra. Kérdőn a lányra nézett, aki hunyorítva kiegészítette a kérdés:

-Los Angelesbe.

-Te honnan tudsz erről? – suttogta a fiú körülnézve, hogy ki hallhatja meg őket.

-Az ügynökömtől, aki nyilván a tiedtől. Talán neki is mondanod kellett volna, ha ez titok.

-Nem titok, csak még nem beszéltem róla senkivel – állapodott meg a tekintete Chloén, aki összehúzott szemekkel éppen őket figyelte.

-Tőlem nem fogja megtudni. – rántott a vállán Liza, ahogy követte a tekintetét.

Ryannek közben némi késéssel az agya feldolgozta az első kérdésben rejlő információt.

-Azt kérdezted, én mikor indulok? Miért, talán te is…?

-Oh, igen, kaptam egy apróbb szerepet egy ottani sorozatban. Nem nagy dolog, pár részen át én leszek a múltból felbukkanó szerető, akit aztán rövid úton el is tesznek majd láb alól – grimaszolt Liza. De jól fizetnek és talán találkozom ott valakivel, aki ennél többet tud kínálni. Mindenesetre jó tapasztalat lesz, mert állítólag egészen más a tempó és a hangulat, mint az itthoni forgatásokon. És arra is jó lesz, hogy kicsit eltávolodjak az itteni dolgaimtól. Ha végeztem, New Yorkban is megállok, mert régi vágyam, hogy valami színpadi darabban kipróbáljam magam. Hátha ott valami kis színpad erre is tud lehetőséget adni.

-Rengetegen várnak ám erre – szólalt meg halkan Ryan, aki egy pillanatra elveszett a lány által felvázolt álmokban. Színpad… ez neki soha eszébe sem jutott, sőt, kifejezetten tartott volna tőle, hogy kiálljon a színpadra és esténként pár száz ember előtt meztelenre vetkőztesse a lelkét. És persze nem volt utolsó visszatartó szempont a masszív szövegtanulás sem, ami nem igazán volt az erőssége. Még a néhány perces jelenetek szövegeit is átfogalmazta néha, rögtönzött, ha nem boldogult az eredetivel. Aztán a rendezők vagy hagyták, vagy kíméletlenül bemagoltatták vele az eredeti sorokat, ha azoknak abban a formában volt jelentőségük.

-Tudom. És vagyok olyan nagyképű, hogy nem fogok beállni a környékbeli pizzériák valamelyikébe, hogy arra várjak, egyszer csak felajánlanak majd néhány sort. Oh, nem! Ha nem jön össze, hazajövök és itt próbálkozom. Legrosszabb esetben pedig elhelyezkedem az eredeti szakmámban.

-Az eredeti szakmádban? – visszhangozta Ryan az utolsó szavakat. –Neked szakmád is van?  - nézett újult érdeklődéssel a lányra. –Soha nem mondtad. Mi az?

-Hát, az ember ha színészkedéssel próbálkozik, nem veri nagydobra, hogy okleveles óvónő. – rántott a vállán a lány. –De megyek, mert a barátnőd pillantásától kicsit már érzem hullani a hajamat – vigyorodott el és már el akart fordulni, akor Ryan utána nyúlt.

-Holnapután a reggeli géppel megyek. Te mikor indulsz?

-Minő meglepetés! Én is akkor… - mosolyodott el a lány, aztán ringó léptekkel ott hagyta a fiút, aki még hosszan nézett utána. Amikor lefeküdtek egymással,  csak annyit tudott Lizáról, hogy barna a haja, szereti a koktélokat és hajlandó volt a vigasztalására, ami tekintve, hogy kollégák voltak egy filmben, már akkor sem tűnt túl jó ötletnek, de aztán mégsem törődtek vele. Ez a Liza, akivel az eltelt percekben beszélgetett, most valahogy sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint az a pőre test, amelyikbe temetkezett. 

Megrezzent, ahogy Chloé megbökte az oldalát.

-Mi van? Csak nem próbálkozik? Esetleg teherbe ejtetted? – kérdezte látszólag hanyagul, de Ryan érezte a sósavat minden szavában. És fel is húzta magát rajtuk.

-Nem… ez a válasz mindkét kérdésedre. Lehet, hogy eltöltöttünk egy éjszakát, de nem voltunk olyan felelőtlenek, hogy következményei is legyenek. – Egy pillanatra rajta felejtette a szemét Chloén, aki idegesen rebbenő szemekkel őt figyelte, mint aki veszélyben érzi a tulajdonát, és talán így is volt. Ahogy Liza a színházról beszélt, aztán a végzettségéről, az elhangzottak valami furcsa érzést keltettek benne. Mintha mindig is több kötötte volna össze őket, mint az az éjszaka, és még annál is több, mint ami ehhez a helyes szőke lányhoz… olyan érzése volt, mintha Chloéval csak azért békült volna ki, mert így volt kényelmes. Ők már ismerték egymást, tudták, mit várhatnak a másiktól… és éppen ettől félt, hogy Chloé már belegázolt a bizalmába és tartott tőle, szemrebbenés nélkül meg fogja tenni újra. Talán tényleg elsiették ezt a békülést, de az összeköltözést mindenképpen. Valakivel beszélnie kéne, hogy mit lépjen, de ez a valaki most nem Chloé volt. Julia jutott elsőként az eszébe és a telefonja után nyúlt.

-Bocsáss meg, fel kell hívnom valakit! – fordult el Chloétól, aki meghökkenve nézte a hátát. Ez is új dolog volt, hiába bútorozott be hozzá, mostanában Ryan ritkán beszélt előtte másokkal, és ha megtette, még soha nem hagyta, hogy elvonja a figyelmét bármivel is. Mintha egy kerülgetni való bútordarab lett volna a fiú életében.

Julia meglepve látta a telefon kijelzőjén Ryan nevét. Éppen indulóban volt a kutyával. Nem szoktak ebben az időben sétálni menni, de már megőrült a négy fal között, és ennél bármi jobb lett volna. Hevesen dobogó szívvel nyomta meg a gombot, mire a kihangosított készülékből a fiú zsongító hangja csendült fel olyan élethűen, mintha itt állt volna előtte.

-Julia! De jó, hogy elértem! Beszélnünk kéne! De most kivételesen nem a parkban. Ráérne találkozni velem valahol a Belvárosban? – hadarta szinte levegővétel nélkül, és Julia bármilyen találkozót lemondott volna, hogy találkozhassanak, de az az igazság, hogy nem volt mit lemondania. Gordon még nem jött haza, a fiai sem tudták még, hogy kerüljenek a szeme elé, tőle várták, hogy hívja őket, de igazság szerint napok óta ehhez sem igazán volt hangulata. Az ablaküvegben tükröződő tükörképére sandított és megrendülten látta benne kendőzetlen valóját; egy hajmosás a minimum, ami után elindulhat…

-Mikor és hol találkozzunk? – kérdezte csendesen, mire a fiú egy megkönnyebbült sóhajjal már meg is adta a kért információkat. A rendelkezésére álló idő ijesztően kevés volt a csodatételhez, aztán megrázta a fejét. Te hülye! Ez nem randi! Csak beszélni akar veled… talán a forgatókönyvről…

-Rendben, ott leszek. – motyogta és bontotta a vonalat, aztán bocsánatkérően Rambo-ra nézett. –Bocs, édesem, de én most rohanok. Ha hazaértem, majd megyünk egy nagy kört, rendben?

Tíz perccel a megbeszélt idő után belépett a kávézóba és azonnal meglátta a fiú kócos fejét, ahogy türelmetlenül a telefonja fölé hajol. Ebben a pillanatban megszólalt táskájában a készülék, és biztos volt benne, hogy ő keresi. Aztán Ryan felnézett és elmosolyodott, majd kinyomta a telefonját. Akkor tényleg ő volt az!

-Bocs, hogy elkéstem, de már a víz alatt volt a fejem, amikor hívott, muszáj volt a hajmosást befejeznem – mentegetőzött, aztán azonnal meg is bánta, hiszen ezzel csak felhívta a figyelmet kuszán megszárított hajára, mert a frizurakészítés sosem volt az erőssége.

-Semmi baj, van időm, csak attól féltem, valami közbejött.

-Hát, itt vagyok… mi az a titokzatos dolog, amit a parkban nem tudtunk volna megbeszélni? – nézett rá az asszony egy halvány mosollyal, miközben a pincértől egy csésze teát kért.

-Mennyi ideje van? – nézett rá egy szájrágós mosollyal a fiú.

-Húha! Ilyen komoly? – kulcsolta össze a kezeit az asszony és ráfektette az állát. –Csupa figyelem vagyok. Essen túl rajta!

-Nos, az első dolog, amit el kell mondjak, hogy holnapután Los Angelesbe utazom néhány hétre.

-Ah, akkor a kutya miatt…? – kedvetlenedett el a hírtől Julia.

-Nem, nem… Zeusz a szüleimnél lesz. Amióta ebbe a kertes házba költöztek, nem gond rájuk bízni – legyintett a fiú. –Szóval, igazából csak nem akartam, hogy ne tudja, miért tűnök el hosszú időre a parkból.

-Ez kedves… - szólalt meg halkan a nő, bár, nem egészen értette, ezt miért ne lehetett volna a parkban közölni vele. Egészen biztosan lesz itt még más is – morfondírozott magában, de mire rákérdezett volna, Ryan újra megszólalt. 

-Elviszem a forgatókönyvet is, hátha érdekel majd valakit. Ne fűzzön hozzá nagy reményeket, akkor bármi is történik, nem törölhetik fel velünk a padlót. Igazából nem akartam elmondani, hogy ne izguljon, de hát mégse tudtam magamban tartani.

-Mert inkább erről beszél, mint a lényegről – látott át az asszony a kínlódásán. –Na, ki vele! Mi a baj? Összevesztek Chloéval?

-Hát, majdnem beletrafált. – nevette el magát a fiú. –Ha egy pasi sumákol, akkor csak nő lehet a háttérben, igaz?

-Hát, gondolom, bár Gordonnál még nem volt rá példa. – vágott egy grimaszt a nő, aztán összevonta a szemöldökét, ahogy belegondolt, mindig is vak hittel volt a férje iránt, soha egy pillanatra nem merült fel benne, hogy őt is megkísérthette valaki.

-De hogy a kérdésére válaszoljak, nem, még nem vesztünk össze. De talán jobb lenne…

-Huh, ez nagyon talányosan hangzott – könyökölt az asztalra az asszony, mire a fiú tekintete a puha pulóverbe bújtatott mellekre tévedt, amiket így a nő szinte feltolt a kivágásba. Nyelt egyet az elkalandozó gondolatait rendreutasítva, aztán nagy levegőt vett, hogy belekezdjen a vallomásba.