Eszmélés 22.

Egy év múlva

Ryan az orra hegyére tolta a napszemüveget és egy kis grimasszal Lizára nézett szemrehányóan, de a szemében huncut mosollyal.

-És ezt csak így mondod? Istenem, te nő... azt hittem... szóval, azt hittem egy kicsivel több lelkesedést okoz majd a dolog. Könnyeket a meghatottságtól... vagy ilyesmi... erre csak annyit mondasz rám se nézve: igen.

A lány most ránézett azzal a kifürkészhetetlen pillantásával, amivel időnként az őrületbe tudta kergetni. Levette róla a napszemüveget és rámosolygott, aztán pár másodpercnyi koncentrálás után egy könnycseppet is kisajtolt, ami meglehetősen hatásos teljesítmény volt. Hagyta a csillogó kis vízkristályt lecsurranni az arcán, színpadiasan szipogott egy aprót mielőtt megszólalt:

-Igen. – lehelte fátyolos hangon. Aztán visszatolta a fiú szemére a napszemüveget és egy csicsergős csókot nyomott a szájára, ami már a csók alatt is érezhetően felfelé görbült a vigyorgástól. –Így megfelelt?

-Hááát, azért így mindjárt más volt, ezt neked is be kell látnod. – vigyorgott Ryan rendületlenül. –Nem is értem, hogy a fenébe nem kaptál szerepet, Liz. Ezt kevesen tudnák utánad csinálni. Szerintem még én sem – mormogta és hiába próbálkozott, az a könnycsepp nem akart előbújni, így aztán elvigyorodott inkább, mert ez igen jól ment neki, átölelte a lány vállát és magához húzta a tengerparti sétány közepén.

-Szeretlek, te hisztis tyúk... csodálom az eszedet, a kedvességedet, ahogy kordában tudsz tartani egy egész fészekalja rosszcsontot, a tested minden apró porcikáját, a hangodat, ahogy a fülembe suttogod, hogy mééég...

-Fejezd be! – csapott a lány a mellkasára elpirulva. –Megállj, gaz  Rómeó, ha hazaértünk, elégtételt veszek ezért.

-Állok elébe. – húzta a kezét kettőjük közé a fiú, és Liza elképzelni sem tudta, hogy a ma estét ne egy őrszobán töltsék közszemérem-sértésért. 

Már egy éve voltak Los Angelesben és tetszett nekik ez a meleg, napsütötte város a maga őrült, lüktető életével, mert ha megunták, megtalálták benne a maguk kis paradicsomát is. A kezdetektől együtt laktak egy tengerparti kis lakásban, és ez az együttélés soha egyetlen percre sem volt unalmas. Néha tányérokat dobáltak, utána szenvedélyesen szeretkeztek, máskor meghitten összebújva olvasgattak a parton a homokra terített takarón. Pedig nem minden alakult úgy, ahogy remélték. Ryan leforgatott egy kis költségvetésű művészfilmet, ami szép szakmai sikert hozott neki, de anyagilag majdnem padlóra küldte, aztán amikor már ott tartott, hogy bedobja a törülközőt, megkezdődött  James Bond Juniorral a forgatás. Élvezte minden pillanatát és legalább ennyire élvezte, hogy otthon várja valaki, akivel megoszthatja a gondolatait és az apró kis sikereket.

Pedig Lizának sem úgy alakult, ahogy Londonban elképzelte. A sorozatbeli szerep tényleg csak egy nyúlfarknyi volt, a színházaknál pedig annyian vártak a legkisebb szerepekre is, hogy reménytelennek tűnt a bejutás. Egy reggel azzal a gondolattal ült fel az ágyon, hogy kész, ennyi volt. Ahogy hangosan kimondta, Ryanben meg is állt az ütő, hogy a lány most határozta el magát, hogy összecsomagol és visszamegy Angliába. Ő most nem tudta volna elkísérni, visszatérni pedig végképp nem volt szándékában. De aztán szerencsére, mielőtt valami visszavonhatatlant kiejtett volna a száján, a lány folytatta:

-Ha már színésznőkkel tele van ez a város, akkor szerinted óvónőkkel hogy állnak? 

Ryan a megkönnyebbüléstől a leghülyébb választ adta, amit csak adhatott: -Nem tudom, de szoptatós dajkának ne menj!

Az idétlenkedésből párnacsata lett, aztán egy észvesztő szerelmeskedés, majd a zuhany után a lány a neten címek után kutatott és önéletrajzot fogalmazva töltötte a fél napot. Délutánra öt helyre is elküldte a jelentkezését, másnapra pedig három helyről értesítették, hogy szívesen látják egy meghallgatáson. A következő hétfőn pedig munkába is állt egy óvodában, a legkisebbek között. 

Most pedig igent mondott ennek a jóképű szélhámosnak, aki – úgy tűnt – tényleg őt akarja, hogy vele tart Ausztráliába a következő filmje forgatására. Két hónap a távolban, ki sem bírta volna nélküle, és imádta érte, hogy gondolt rá, hogy ő is azt akarja, vele legyen. Megsimogatta a fiú arcát és a napbarnította arcból kivillantak a vakító fehér fogak, aztán Ryan a szájával elkapta a lány kalandozó ujjait. Szerették egymást megérinteni és már egyikük sem gondolt arra a londoni éjszakára, ami után nem is sejtették, hogy keresztezheti még egymást az útjuk.

Ryan az órájára nézett.

-Jesszusom, így elromantikáztam veled az időt? Mindjárt itt lesz a gép, és még haza kell ugranom a kocsiért, meg ki is érni a reptérre. Teljesen elveszed az eszem, te ... te, óvónéni. – csókolta meg újra a lányt, aztán hosszú léptekkel elindult és Liza szinte futott mellette.

*

Julia Gordonba kapaszkodva hunyorgott az erős napsütésben és izgatottan zakatoló szívvel várta a pillanatot, amikor végre újra élőben láthatja Ryan mosolygó arcát. Az elmúlt hónapokban sokat leveleztek, jó néhányszor skypoltak is, de mégiscsak más lesz a csodásan csillogó szürke szemekbe nézni. Már nem volt a vonzalma rabja, lecsendesült benne a fiú iránti érzéki vágy, mostanra elfogadta, hogy Ryan boldogan él egy hozzáillő lány oldalán, és neki a jó barát státusza maradt, de most a várakozás izgalma előhozta belőle a régi érzéseket. 

Amikor a fiú felhívta és elújságolta, hogy eladta a forgatókönyvet, el sem akarta hinni. Aztán az első kábulatból ébredve az első kérdése az volt, hogy van-e beleszólása a megfilmesítés során a szereplőválogatásba, mert ő ugyan Ryan-on kívül senki mással nem tudja elképzelni a figurát. A fiú nevetve biztosította róla, hogy elvileg lesz beleszólásuk, de nem is nagyon kell aggódni a dolog miatt, mert a film egyik producereként lényegében már el is dőlt a kérdés. 

A közeledő széles vállú, szakállas férfiban elsőre fel sem ismerte a kedvencét. Rövid haja, az állát borító szakállnál is rövidebb volt, szemét sötét napszemüveg védte az erős napsugaraktól. Ha álcázásnak szánta, nos, az álca nem volt tökéletes, mert egyre többen fordultak suttogva utána, ahogy feléjük közeledett. Melléjük érve Juliát nevetve megölelte, Gordonnal szívélyesen kezet rázott, aztán a csomagok egy részét felmarkolva kifelé vezette őket a repülőtér útvesztőjéből. 

A szállodába érve elbúcsúztak, aztán Julia ámulva nézte a luxus környezetet, ami körülvette. Felfoghatatlan volt számára, hogy a közös munkájukat itt a film fővárosában valaki annyira jónak tartotta, hogy a kegyeiket keresve pénzt akarjon adni érte, nagyon sok pénzt. Felfrissítették magukat, aztán az erkélyen üldögélve kortyolgatták el a kávéjukat, s közben az alattuk nyüzsgő várost figyelték. Nem igazán értette, Ryan miért rajong olyan nagyon az itteni életért, neki első pillantásra is túlságosan forró, nedves és zajos volt, bár, gondolt bele egy kis grimasszal, valószínűleg harminc évvel ezelőtt neki is más lett volna róla a véleménye. 

Az ügyvédnél aprólékosan végigvették a szerződés pontjait, a kérdéseikre megkapták a válaszokat, aztán kissé remegő kézzel ő is odabiggyesztette az aláírását az irat végére. Gordon gratulált mindkettőjüknek és lelkesen szájon csókolta a feleségét, aztán leintettek egy taxit és Ryanékhez vitették magukat. Bár, Gordon meg akarta hívni az egész társaságot, a fiú ragaszkodott hozzá, hogy náluk vendégeskedjenek. Julia nem akart gondot okozni Lizának, de be kellett lássa, a lány legalább olyan szívélyesen fogadta őket, ahogy Ryan ígérte. És tényleg… Liza mostanra megértette a köztük lévő – másnak talán furcsának tűnő kapcsolatot. Ryan az övé volt és nem érezte fenyegetve a kapcsolatukat, így felszabadult, jó háziasszony tudott lenni. Lelkesen mesélt a gyerekekkel való munkájáról és Julia szinte látta maga előtt, ahogy a lány néhány éven belül majd a sajátját fogja szeretettel nevelgetni. A sajátját, amelynek nyilvánvalóan Ryan lesz az apja. 

Az asszony kiment Liza után a konyhába, hogy segítsen neki a rendrakásban, de végül csak feltelepedett egy székre a pult mellett és hallgatta a lányt, ahogy a kezdeti időszak nehézségeiről mesélt. A sütő jelzett, az apró sütemények aranybarnán illatozva várták, hogy Liza tálcára pakolja őket. Julia fogta a teás tálcát és a nappaliba indult vele. Belépve csak Ryan ragyogó arcát látta, ahogy nevetve mesél Gordonnak és a mondat utolsó részét hallotta: -… és Liza is igent mondott…

A csészék megcsörrentek a tálcán, de aztán mosolyogva letette az asztalkára az egészet anélkül, hogy a divatos és nyilván drága készletben kárt tett volna. 

-Esküvő lesz? – kérdezte kiszáradt szájjal, és önmagát sem értette, miért érintette ez a bejelentés ennyire rosszul. Nyilván azért, mert a fiú Gordonnak beszélt róla és nem neki – próbált magyarázatot találni az érzésre. Ryan meghökkenve nézett rá, és Liza is elkerekedett szemekkel állt az ajtóban, de őt az asszony kérdése állította meg. Elsőnek a fiú találta meg a hangját.

-Nem, még nem gondoltunk ilyesmire. Illetve hát, lehet, hogy gondoltunk, de még egyikünk sem mondta ki. – nevette el a végét. –Liza arra mondott igent, hogy eljön velem Ausztráliába, ami tekintve, hogy alig fél éve dolgozik az óvodában, elég bátor döntés a részéről, mert ha visszatérünk, nem biztos, hogy újra lesz helye ott. … De ha már így szóba került… Azt hiszem, egy esküvő sem kizárt előbb-utóbb, hiszen ismerjük már egymás legjobb és talán legrosszabb oldalát is, és még mindig együtt vagyunk, nem sikerült megijednünk az együttlakástól sem. De talán még adunk magunknak néhány hónapot, hogy az egyikünk kimutathassa a foga fehérjét, mert pillanatnyilag minden annyira szép és jó, mint a mesében. Talán túl szép is, hogy igaz legyen. De ha mégis ekkora szerencsénk lenne, akkor egészen biztosan lesz lagzi és talán gyerek is nemsokára.

Liza pirulva hallgatta a fiú szónoklatát, aztán már csak azt vette észre, hogy a tálcán lévő sütemények szép lassan csúszni kezdenek a porcelán széle felé. De mielőtt az első lehullott volna, Ryan hozzálépett és átvette tőle. 

-Azt hiszem, őt is sikerült meglepnem ezzel. Még nem mondtam Lizának sosem, hogy én hosszú távra gondolkodom. Most egy kicsit sokkoltam, azt hiszem – vigyorgott Gordonra, aki rájuk kacsintott, aztán megfogta Julia jéghideg kezét.

-Pedig mondjon el neki mindent, amit gondol a kettőjük kapcsolatáról, mert aztán úgy jár, hogy azt hiszi elmondta, pedig nem, és a párja csak várja, várja, aztán egy idő után megunja a várakozást. Beszélni kell, erre én is csak nemrég jöttem rá. De azt mondják, jobb későn, mint soha.

Julia rámosolygott és megszorította a kezét, Ryan pedig magához húzta Lizát.

-Beszélek én veled eleget?

A lány elnevette magát, aztán apró rántott a vállán:

-Hogyne, néha még túl sokat is. Liza, ezt csináld, úgy csináld, ne csináld! Állandóan jár a szád.

-Boszorkány, te is tudod, hogy nem erre gondolok. – húzta meg a lány haját játékosan a fiú. –Mondom neked eleget, hogy szeretlek?

-Hát, nem tudom, mennyi az az elég? Lehet, hogy csak én vagyok telhetetlen, de azt hiszem, elég sokat mondagatod ahhoz, hogy lassan el is higgyem neked. Mondom, lassan… még nem vagyok teljesen meggyőzve.

-Na, ez ő! – ölelte magához Ryan a lányt Gordonra és Juliára nézve. –Sosem hagyja, hogy magabiztos legyek, mindig odaszúr egy aprót, hogy meglegyen bennem a késztetés a további erőlködésre. Az biztos, hogy Liza mellett egy pillanatra sem dőlhetek hátra, de talán jobb is.

*

A jól sikerült este végén Ryan taxit hívott nekik, és a búcsúzásnál Juliának eszébe jutott Zeusz, aki nélkül talán sosem ismerhették volna meg egymást. Ryan őszintén szomorú szemekkel mesélte el, hogy a kutya végül a szüleivel maradt Londonban. Hiányzik, de nem hurcolhatná mindenhova magával, Lizára se akart terhet rakni, és a kutyának is jobb így. Talán ha egyszer letelepednének valahol, akkor magukhoz vehetnék, már ha a szülei egyáltalán visszaadják, mert a hírek szerint imádják, és Zeusz is szereti a kényeztetésüket.

*

A következő napokban csináltak még pár közös programot, a fiú jó idegenvezető módjára megmutatta nekik a várost, Liza még az óvodába is elvitte Juliát, aztán a páros repülőre ült és hazatért. Gordon a jól sikerült kirándulás örömével, Julia pedig az egyre inkább megbékélő gondolataival. Ryan örökre fontos marad a számára, de most már csak mint egy kedves, közeli ismerős. Az óceán fölött repülve arra gondolt, hogy eljött az a pont, amikor örülni tud a fiú boldogságának, és megnyugtatja a tudat, hogy olyan lány van mellette, akivel kölcsönösen értékelni tudják egymást. Neki már nincs is más dolga, csak ápolni ezt a barátságot, de innentől a saját gyerekeire figyelni, hogy ők is révbe érjenek végre. Nem mintha ez rajta múlna – ezzel azért tisztában volt.

*

Tom a negyvennyolc órás ügyelettől fáradtan ballagott hazafelé, aztán egy hirtelen ötlettel betért a közeli spanyol vendéglőbe, hogy valami vacsorát vegyen. Nem akart leülni a hangulatos kis helyiségben, csak elvitelre rendelt a kedvenc marhasültjéből, amikor észrevette az ablak mellett egyedül ücsörgő lányt. Chloé! Egy pillanat türelmet kért a pultostól, és a lányhoz lépett.

-Jó estét! Ezt a véletlent! Vacsorázott már?

-Nem, még a megrendelésemre várok. Most jött? Üljön ide, társaságban mégis csak jobb vacsorázni – mosolygott rá halványan a lány és Tom egy hirtelen ötlettel intett neki, aztán a pulthoz sietett. Visszavonta az elviteles rendelést és kérte, hogy ahhoz az asztalhoz hozzák ki neki is az ételeket, aztán fürgén visszasietett a lányhoz.

-Köszönöm a meghívást, akkor én sem viszem magammal. Különben is az járt a fejemben, mire hazaérek, a marhasültet melegítenem kell, és akkor egész biztosan olyan lesz, mint egy régi, elhasznált cipőtalp – hadart kicsit zavartan. A fáradtsága abban a szempillantásban illant el, ahogy a lányt meglátta.

-Hogy van mostanában? – tette fel a legsutább kérdést, ami csak eszébe juthatott, de lelki szemei előtt élesen rajzolódott ki a lány elgyötört arca, amikor utoljára látta.

-Jól, köszönöm. Dolgozom. Igaza volt, a pszichológus jól jött akkor. Segített szembesülni magammal, válaszokat találni olyan kérdésekre, amiket fel sem akartam tenni magamnak. Rájöttem, hogy mennyire csak felületesen álltam a világ dolgaihoz, ezért aztán a világ is úgy reagált rám. Most céljaim vannak, azokért dolgozom, és igyekszem kikerülni a csapdákat. Ez nagyjából fel is emészti az energiáimat, úgyhogy megtanultam pihenni és kikapcsolódni is. 

-Akkor fel sem kell tennem a kérdést, hogy miért tette. Akkor azt hittem, azért, hogy Ryan elment Amerikába, de nyilván nem volt ez olyan komoly, hogy amiatt…

-Mennyire szól az érdeklődése a nőnek, és mennyire az öngyilkosnak? – nézett rá egyenes tekintettel a lány.

-Egyértelműen a nőnek szól. – nézett vissza rá Tom és a szeme meg sem rezdült, amíg a lány kutatva figyelte a vonásait.

-Nos, tényleg nem Ryan miatt történt, ami történt. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett rosszul, amiért szakított velem, de igazából ez csak hiúsági kérdés volt, nem volt már abban a kapcsolatban annyi, hogy azért ilyen drasztikusan reagáltam volna. Csak sok volt akkor a rossz az életemben, és egyértelműen magamat láttam hibásnak. De az utolsó kanál fagylalttal a józan eszem is visszatért. Maguk pedig megmentettek, amiért örökre hálás leszek, hiszen már azóta is annyi jó történt velem. A mostani munkám igazán sok örömet okoz, a bátyáméknál megszületett a tündéri unokahugom, és ő gyógyszer volt a család ezer bajára. Visszatérítette a testvéremet is a felesége mellé, a szüleim is lubickolnak a nagyszülői szerepben, holott akkoriban köztük is hadiállapotok uralkodtak, én meg mindenki szerint kiváló nagynéni vagyok. 

-És nagybácsi is van a képben? – kérdezte látszólag közömbösen a fiú.

-Nagybácsi? ... Ja, hogy... Nem, nem járok senkivel. Ryan óta senki nincs az életemben, és ez így volt jó. Meg kellett tanulnom férfi nélkül is jól érezni magam a bőrömben, és azt hiszem, sikerült.

-Nem is hiányzik? – próbálkozott továbbra kissé esetlenül Tom.

-De. Néha hiányzik. …Hova akar kilyukadni ezekkel a kérdésekkel? Az orvos aggódása szól magából? – kérdezte a lány, és az asztal felett a fiú felé hajolt.

-Nem, nem igazán. Sokkal inkább egy férfi érdeklődése, hogy esetleg… van-e esélye, ha az a férfi arra vetemedne, hogy megkérdezze, lenne-e kedve találkozni vele újra. 

-Meg merné kockáztatni… velem? – nézett rá őszinte hitetlenkedéssel Chloé, aztán elmosolyodott. –Én örülnék, ha találkozhatnánk néha. Tudom, hogy egy orvos nyilván elég elfoglalt, én is eléggé be vagyok táblázva mostanában, de ha komolyan gondolja, biztosan tudnánk időt szakítani néhány nyugodt órára.

-Akkor ezt meg is beszéltük – engedett fel a fiú és az egész testtartása elernyedt, ahogy ez az ígéret elhangzott a lány részéről. Lazán hátradőlt, hogy a pincér letehesse eléjük a finom falatokat, aztán a lány beleegyezését kikérve rendelt egy üveg vörösbort. Ezt az estét végül is meg kell ünnepelni!

*

George tanácstalanul nézte a kezében tartott mosószert. A használati utasítás szerint ez színes ruhákhoz kell. De akkor a fehér ingei a színes csíkokkal vajon minek minősülnek? A francba! És a francba Liliannal is, aki végül csak elköltözött végleg és néhány napja a munkahelyére küldette a válási papírokat. Mondjuk, több mint egy évnyi különélés után ez azért nem is volt annyira meglepő. Mégis fájt, hiszen kudarcot jelentett, és George nem szeretett kudarcot vallani semmiben. Az anyja éppen tegnap javasolta, hogy próbálkozzon meg a háztartással, mert bár szívesen segít, de se mosodai, se konyhai szolgálatot nem kíván a felnőtt fia mellett betölteni. És ő máris elvérezni látszik az első akadálynál. A francba!

Csinos szőke nő ácsorgott mellette, aki látva a férfi tanácstalanságát, megköszörülte a torkát.

-Mit szeretne mosni?

-Ingeket. – nézett rá George és egy pillanat alatt felmérte a karcsú alakot. Fehér ingeket, színes csíkokkal.

-Akkor ezt vigye! – nyomott a nő a kezébe egy dobozt, amiben kis, kapszulákhoz hasonló, valami  zselés anyagot tartalmazó kis gombócok voltak. –Vasaláskönnyítő is van benne.

-Hm... – emelte meg a szemöldökét George, akinek ez az utóbbi bejelentés egyrészt kínaiul hangzott, másrészt eszébe juttatta, hogy akkor még a vasalással is meg kell birkóznia. A francba!  Egy biccentéssel elvette a dobozt és a kocsiba dobta, a kezében tartottat pedig a tetejére. A sportcuccaihoz is kell valami.

-Köszönöm a segítségét! – mormolta oda a nőnek, aztán pánikszerűen elmenkült legújabb megszégyenülésének helyszínéről. 

A parkolóban Rambo nyugodtan hevert a kombi hátsó ülésén. Az anyjáék elkényeztették, ezért aztán nem volt hajlandó a csomagtérbe mászni, így aztán Lilian egyik egykori kedvenc takarójával leterítette a hátsó ülést és oda ültette be az ebet. A szülei ma utaztak el Amerikába, és ő tett egy átgondolatlan ígéretet, miszerint szívesen vigyáz erre a kajlára. Ez aztán azt jelentette, hogy hajnalban futni járt, hogy a kutyát is megmozgassa, napközben egy fizetett kutyasétáltató vitte el a ház mögötti kennelből, esténként pedig újra megmozgatták egymást. Az alváshoz nem kellett már a szokásos üveg söre sem. Rambo szó nélkül feltelepedett mellé és álomba szuszogta George rendszeres testedzéstől elszokott fáradt testét. 

Ahogy pakolászott a bevásárló kocsiból a csomagtérbe, egy négy év körüli kisfiú állt meg mellette és hatalmas kerek szemekkel nézett be a kocsiba, ahol Rambo lihegett. A gyerek az ujját szopva csak nézte a kutyát, aztán kivette az ujját a szájából és megkérdezte:

-Hogy hívják?

-George-nak. – morogta a férfi a kis kíváncsit elkívánva valahová. A háta mögött alighanem a gyerek anyja érkezett, mert egy csengő hang szólalt meg:

-Adam, ne zavard a bácsit, gyere segíts!

-Bácsit... – forgatta meg a szemét George, aztán kiegyenesedve megfordult. Az üzletbeli nő állt előtte, a bevásárlókocsijában pedig egy egy évnél valamivel kisebb kislány ült és egy cumisüvegből éppen a fülébe folyatta a narancslének látszó folyadékot. Az anyja szinte oda sem nézve a gyerek szájába igazította a cumit, aztán csak pakolta befelé a hihetetlen mennyiségű holmit a mellette parkoló kombiba. A karton tejet és az ásványvizes palackokat George önkéntelenül is  segítőkészen emelte át a raktérbe. 

-Köszönöm! - mosolygott rá a nő, aztán a gyerekhez fordult. -Adam, gyere, hadd kösselek be az ülésbe! – nyitotta ki a hátsó ajtót és George kissé elképedve nézte a hátsó ülésen uralkodó káoszt. Volt itt minden a kisautótól a száraznak tűnő perecen át mesekönyvtől a plüssmedvéig.  A gyerek bemászott, aztán kis kezével kiintegetett: -Szia, George!

-Szia! – köszönt vissza neki a férfi, mire a gyerek szemrehányóan ránézett. –A kutyádnak köszöntem.

-Oké! Csak tudod, őt nem George-nak hívják. – mondta a férfi és már el akart fordulni, amikor a gyerek megszólalt.

-Akkor becsaptál, mert az előbb azt mondtad.

-Azt hittem, az én nevemet kérdezted. Én vagyok George. Őt, - intett a kutya felé – Rambo-nak hívják.

-Rambo? ... – ízlelgette a gyerek a nevet. –A George jobban tetszett.

A férfi elnevette magát. –Majd megmondom a gazdájának.

-Nem is a Te kutyád? – nézett rá kíváncsian a gyerek. –Akkor miért van nálad?

-Adam! Hagyd a bácsit! Biztosan dolga van, nem ér a végeérhetetlen kérdéseidre válaszolni – rótta meg kedvesen az anyja a gyereket, miközben a kislányt is bekötötte a másik ülésbe. –Ne haragudjon! – fordult George-hoz. –Adam most van abban a korban, amikor az egyik kérdésről másik három jut eszébe, még mielőtt a választ meghallgatta volna.

-Nem gond, nagyon aranyosak. De... a férje miért nem segít a bevásárlásnál? Én egyedül is alig boldogultam vele, két gyerekkel maga lehet a rémálom, bármilyen nagy gyakorlata is van benne.

-Már megszoktam. ... A férjem.... a gyerekek apja  tavaly meghalt. Az élet pedig nem áll meg, szóval, az ember megtanulja, hogy vegye az akadályokat. – nyelt nagyot a nő, akinek még nyilvánvalóan fájó volt a szembesülés a saját életének alakulásával. George együttérzően nézte a kicsit elhomályosuló kék szemeket.

-Ne haragudjon, hogy felhoztam, nem tudhattam...

-Nem, persze, hogy nem. Semmi baj. 

A csend hirtelen ereszkedett le közéjük, a nő nem indult, George meg önmagát is meglepte a gondolattól, hogy szívesen megismerné közelebbről ezt az asszonyt. A két gyerek dacára, akik közül a cserfesebbik éppen újból kikiabált a kocsiból:

-De miért van nálad, ha nem te vagy a gazdája?

-A szüleimé, és ők elutaztak, úgyhogy én vigyázok rá. – hajol a férfi az ablakhoz. És mire végiggondolhatta volna, mit mond, az asszonyhoz fordult:

-George Ballentines vagyok. Ide szoktunk járni  a parkba, a futtatóba – intett fejével a távolban látható park felé. Ha van kedvük, hat körül lent leszünk. Rambo szereti a gyerekeket, Adam biztos jól szórakozna.

-Melody DiCostello – és el ne merje sütni az idétlen viccet a nevemmel kapcsolatban! – figyelmeztette nevetve az asszony. –Nem ígérek semmit, de ha hatig nem őrjítenek meg, akkor lejövünk egy kicsit. – közben a gyerekek a kocsiban egymást szórakoztatták, Adam a száraz perecet  próbálta a kislány szájába gyömyöszölni, cserébe a kicsi a bátyja fejét locsolta a cumisüvegből.

-Na, erről beszélek! – sóhajtott a nő, aztán beült a kocsiba és búcsúzóul még kiintett. –Akkor hatkor a kutyafuttatónál.

George elgondolkodva nézett utánuk, ahogy kigördültek a parkolóból. Mit művelsz te szerencsétlen? – tette fel magának a kérdést, miközben Rambo fületövét vakargatta. Még el sem váltál, máris egy új nő, ráadásul két kisgyerekkel? Elég öngyilkos küldetésnek tűnt, de valami rejtélyes oknál fogva csiklandozta a gondolat.

V É G E !   

Sziasztok!

Na, hát … itt a vége, fuss el véle… Mit mondjak, nem tartom a legsikeresebb próbálkozásnak, amit a lecsökkenő kommentek száma is jelzett, de hát úgy volt korrekt, hogy ha belkezdtem, akkor végig is vigyem, és ez ma elérkezett. Amikor elkezdtem írni, talán úgy tűnhetett, hogy pikánsabb fordulatok lesznek benne, de azt hiszem, kezdettől a realitás talaján toporogtam és csak addig jutottam el, hogy megcsiklandozzam Julia lelkivilágát ezzel a „kapcsolattal”.

Őszintén bevallom, most egy kis időre le akartam tenni a tollat, ti sem csináltatok túl nagy kedvet az íráshoz, már a nagy búcsúbeszédet is megírtam, de hát ilyen vagyok… egyszer megyek egy kicsit hosszabb útra a bkv-n üldögélve, aztán máris elindul egy új történet a fejemben. Mire hazaértem, az első fejezet meg is volt papíron, a vázlatnál is jobban kidolgozottan. Annak ellenére, hogy Robunk így eltűnt a ködben, vagy éppen azért… ennek a történetnek megint ő lesz a hőse. 

Előzetesként csak annyit, hogy hősünk Magyarországra jön ismét forgatni, aztán érik majd itt új benyomások, ismeretségek és kalandok. Két hónapja lesz rá, hogy … na, ezt mégsem árulom el… valószínűleg azért, mert még én sem tudom, mire lesz két hónapja… Sokat lendítene az íráson, ha őkelme előbújna végre, mert a láthatatlanná tévő csodaköpenye rejtekében (amit úgy látszik, a szülinapjára kapott valamelyik barátjától) túlságosan is eltűnt mostanában, nekem meg elegem van abból, hogy a Hollywoodlife cikkei alapján ötleteljek. Istenem, de utálom azt az oldalt! Szóval, ennek a történetnek alighanem minden apró részlete kitaláció lesz megint, de szerintem attól még szerethető lesz. Talán Robertünk sem olyan lesz, mint eddig, bár ez ügyben még önmagammal is meg kell vívnom a magam kis csatáját, mert még elég nehéz elképzelnem őt utálatosnak, netán durvának, pedig nyilván tud olyan is lenni. 

Na, nem is szaporítom tovább a szót. Akkor búcsúzzunk el Juliától, Gordontól és Ryantől, aztán figyeljük Robertet, mit művel kis hazánkban a Perlekedők című új történetben. 

PaSa