Perlekedők 13.

Robert a recepcióshoz fordult, aki éppen udvariasan elköszönt és letette a telefont.

-Ms. Steinlöchnert keresem. Itt dolgozik.

-Igen uram. Máris felszólok neki. Mit mondhatok, ki keresi?

Robert elbizonytalanodott, aztán csak annyit mondott:

-Mondja azt neki, hogy Thomas van itt.

A portás bólintott, s miközben a telefon után nyúlt , az előtér kényelmes ülőgarnitúrái felé mutatott:

-Kérem, addig foglaljon helyet! 

Adél elsápadt, aztán kinyögött egy „Értem, máris jövök”-re hasonlító választ. Egy pillanatra sem volt kétséges, ki lehet az a Thomas, aki keresi. Az ablaküvegben a sápadtsága nem látszott, csak a csinos formaruha, amely sokat megmutatott a karcsú lábakból, mégis üzletasszonyosan elegáns volt. Megigazította a haját, aztán egy sóhajjal elindult a végzete felé. El is feledkezett róla, hogy Josnak szóljon a váratlan látogatóról.

A férfit azonnal megtalálta, de nem volt egyedül, egy kollegina a közeli lobbybarból már érdeklődött nála, mit hozhatna neki, miközben a szemei olyan tágra nyíltak, mintha Jos valamelyik kis süteményéből falatozott volna nemrégiben. Adél rámosolygott, kért két kávét, ezzel mintegy útjára bocsátva Ritát, aki még mindig hitetlenül kapkodta köztük a szemét, aztán végre elindult a pultja felé. 

-Szia! Micsoda meglepetés!

-Szia! - ült odébb a férfi és megpaskolta maga mellett a bőrkanapét.

Adél beletörődően huppant le mellé, aztán megigazította a mozdulattól felcsúszott szoknyát. A mozdulat nem kerülte el a férfi figyelmét, de már nem hatott rá olyan felvillanyozóan, mint néhány évvel ezelőtt.

-Anna említette, hogy itt dolgozol. Annak idején azt hittem, a másikban.

-Ott voltam állásinterjún, amikor találkoztunk, de az itteni munka vonzóbb volt. Én vagyok ennek a háznak a marketing menedzsere.

-Komoly. – biggyesztett kedvesen, elismerően a férfi. –Jól nézel ki.

-Köszönöm, Te is.

-Együtt ebédelhetnénk.

-Nem jó ötlet. – sóhajtott a lány.

-Jézus, csak egy ebéd! Tudod, amikor régi ismerősök összefutnak, és mesélnek kicsit magukról, hogy mi minden történt velük az eltelt időben, ilyesmi...

-Oké, egy ebéd, de akkor a vendégem vagy, végül is én vagyok itthon. – mosolygott rá a lány, miközben a szeme inkább egy űzött vadra emlékeztette a férfit, de nem tette szóvá, mert a pultoslány éppen most tette le eléjük a kávékat. Amikor elment és biztos volt benne, hogy már nem hallhatja a beszélgetésüket, csak akkor folytatta:

-Most ezen fogunk osztozkodni? Férfiként és a múltra emlékezve, ez az én előjogom lenne, de ha ragaszkodsz hozzá, én tudok engedni. ... Olyan vagy, mint a húgod.

Adél elnevette magát: -Soha!

-Nem, tényleg nem. – ismerte be a férfi, miközben újra eszébe jutott az a tihanyi éjszaka, amikor a lányokat hasonlítgatta.

-Miért jöttél ide? –kérdezte halkan a lány.

Robert megvonta a vállát.

-Nem tudom. Talán, mert elég hülye helyzet volt az ott a parkolóban. Álmomban sem gondoltam, hogy összefuthatunk, hiszen még a vezetéknevedet sem tudtam. És ha már így alakult, a tisztesség azt kívánta, hogy beköszönjek, és ne csináljak úgy, mintha nem emlékeznék rád, nem?

-Thomas... – mormolta Adél, aztán a férfira kapta a szemét. –Haragudtam rád, amiért nem az igazi neveden mutatkoztál be annak idején. Én őszinte voltam.

-Én is. A Thomas a második nevem.

-Ez mellébeszélés, tudod te is – grimaszolt a lány, aztán egy hirtelen, fürkésző pillantást vetett rá és egy merőben váratlan kérdést tett fel, meglepve vele a férfit: -Mit akarsz a hugomtól? –és kék szeme gyémántkeménységgel fúródott a szürke szemekbe. 

-Együtt dolgozunk, ennyi – vont vállat Robert, szándékosan tudomást sem véve a számonkérő hangsúlyról.

-Hát, ez az, ennyi, ezt próbáld az emlékezetedbe idézni, és maradjon is ez így! – suttogta szenvedélyesen a nő, aztán megrezzent, ahogy a zsebében a telefon zizegni kezdett. Rápillantott, aztán Robertre: -Bocsáss meg, ezt fel kell vennem!

Kissé elfordult és lehunyta a szemét, ahogy Jos megnyugtató hangját meghallotta.

-Szia, Dell! Bocs a zavarásért, de már híre ment, hogy a nagy szívtipró névszerint keresett a portán, és már találgatnak a lányok, honnan az ismeretség. Gondoltam, jó, ha tudod.

-Köszönöm, majd gondolok rá...  – motyogta a telefonba, mire Jos a túlsó végén elnevette magát:

-Aha, akkor már belecsaptatok a közepébe? Csak óvatosan, Dell! Kettőjük létező vagy leendő kapcsolata nem a Te dolgod, Te csak mondd meg az őszintét, aztán menekülj! Én a helyemen leszek.

Adél szinte látta maga előtt a vöröses hajú férfi arcát, ahogy az együttérzés legcsekélyebb  jele nélkül kacsintana rá, ha itt állna előttük, és ettől  egy kicsit felengedett.

-Szia!

Visszafordult Robert felé, aki igyekezett közömbösen nézelődni, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő angolul társalog valakivel, és a hangszín alapján nem üzleti tárgyalást folytat, hiába is igyekszik ezt elhitetni azzal a pár szóval, aminek a fültanuja volt.

-Hol is tartottunk? – kérdezte Adél kissé tétován, mert bár pontosan tudta, mi volt a végszó, nem igazán akarta elismételni csak azért, hogy újra felvehessék a kínossá váló beszélgetés fonalát.

-Ott, hogy tartsam távol magam a hugodtól. – ráncolta össze a szemöldökét a férfi, aztán hozzátette: -Ezt azért majd hadd döntse el ő, oké? ... Mi a baj? Régen nem voltál ilyen ellenséges?

-Akkor rólam volt szó, most pedig a testvéremről.

-Ő is remekül tudja képviselni az érdekeit, nyugodj meg!  Semmi nem történhet vele, amit nem ő akar! És felnőtt nő... mellesleg pedig remek zenész.

-Sejtettem, hogy ez megfog benne – sóhajtott Adél.

-Nemcsak ez, de most ne róla beszéljünk! Jó újra látni! ... De ahogy elnézem, az érzés nem kölcsönös. Mi a baj? Megbántad? Most kínos szembesülni vele, hogy mire ragadtattad magad?

-Most mit mondjak? – nézett fel a lány és a szeme mélyén már érződött, hogy könnyek készülődnek a felszínre törni.  –Az az igazság, hogy nem szívesen látlak a hugom körül. Neked nem okoz lelkiismereti kérdést, hogy a nővér után a hugot is lefekteted?

-Ezt most úgy mondod, mintha nem a Te döntésed lett volna. Mondhattál volna nemet is.

-Azt kellett volna mondanom. És remélem, a hugom azt fog mondani. Nem az az egy éjszakás típus.

-Te sem voltál az, és lehet, hogy meglep a dolog, de én sem vagyok.

-Tudom, csak...

-Csak?

-Á, mindegy, hagyjuk!

-Nem hagyhatjuk, mert szeretnék a hugoddal jobban megismerkedni. Fantasztikus lány, de ez az egész helyzet, amibe akaratlanul is belekeveredtünk, ez ... még én sem tudom, hogyan kezeljem. Neki is el kellene mondani, mert ha utólag jön rá, az összetörné. Ugyanakkor valahogy úgy érzem, te nem akarod beavatni a múltbeli történet részleteibe. Pedig szerintem elkerülhetetlen lesz. Nem akarok úgy elmenni ez alkalommal, hogy meg sem próbáltam... Tudom, érzem, hogy ebben sokkal több van, mint amit józan ésszel veszni szabad hagyni. 

Hirtelen egyikőjük sem tudta, mit mondhatna a másik meggyőzésére, és ebbe a röpke szünetbe villámcsapásként érkezett a férfi számára a gondolat, hogy Adél talán azért nem akarja a huga körül látni, mert ő maga lenne még mindig érdekelt... Na, öcsi, akkor most lett kínos igazán a dolog! – szívta be az ajkát, mint mindig, ha valami komoly problémával került szembe.

-Megmondanád őszintén, hogy miért nem akarsz a testvéred körül látni? – nézett Adélra egy elveszett kölyökkutya tekintetével, és a lány egy pillanatra elveszett a szürke szemek varázsában. A hugának esélye sincs, ha csak egy kicsit is megmozdított benne ez a pasi valamit – gondolt rá nagyot nyelve, aztán ijedtében még a kanál is kiesett a kezéből, ahogy egy kéz nehezedett a vállára. Fel sem kellett néznie, a vállát megszorító ujjak gazdáját bárhol felismerte volna.

-Jos! Engedd meg... Robert Pattinson...az úr pedig a főnököm, a szálloda igazgatója, Jos VanHoegen.

-Üdvözlöm! – nyújtott kezet a vörös hajú férfi és Robert felismerte a tekintetében a nőjéért aggódó pasi kíváncsiságát. –Nem akarok zavarni, de ebédidő van, és gondoltam meghívlak mindkettőtöket, talán egy közvetítő mellett könnyebb a beszélgetés is... – nézett Adélra, aki megrázta a fejét, s a férfi megértette, még nem került szóba a lényeg. –De talán majd máskor... nos, a viszontlátásra! – búcsúzott és elmosolyodott, ahogy Robert értetlen, de udvarias mosollyal viszonozza a köszönést.

-Együtt vagy vele? – biccentett a szállodaigazgató után, amikor az már a recepció felé vette az irányt.

-Igen. Majdnem két éve. ... Nős, de éppen válófélben vannak, és nem miattam – hadart a lány, aztán vett egy nagy levegőt.

-Tudja, hogy ki vagyok – állapította meg Robert közbeszúrva. –És nem félti a köztetek levő kapcsolatot, akkor ez komoly lehet. Szerencsés fickó. 

 -Mondanom kell valamit, valami fontosat, valamit, ami választ ad az előbbi kérdésedre is, de nem akarom itt, ahol még a falnak is füle van. Megtennéd, hogy feljössz az irodámba? A többiek most mentek le az étterembe, ott egyedül lehetünk. – kezdett hadarásba Adél, mint aki meg sem hallotta, amit a férfi az előbb mondott neki.

-Hűha! Ilyen komoly? – nézett rá Robert aggódva, aztán szó nélkül követte a lift melletti lépcső felé.

*

Nem tudta volna megmondani, hogy jutott vissza a szállodájába, fel a szobájába... már csak arra tért magához, hogy a gitárját szorongatja, de pillanatnyilag inkább visszacsukta rá a tokot, nehogy kárt tegyen kedvenc hangszerében.

Adél nem véletlenül akarta ezt a bejelentést négyszemközt megejteni. Ahogy falfehéren, az ablaknak fordulva előtörtek belőle a szavak, ő csak azt érezte, hogy a lábai nem tartják meg és leroskadt az első székre, amibe belebotlott. Aztán amikor a lány a mondandója végére ért, érezte, hogy akkora gombóc van a torkában, amibe vagy most azonnal belefullad, vagy friss levegőre kell jutnia minél előbb. Nem is köszönt, mit mondhatott volna, csak kirontott az ajtón. Éppen nyílt egy lift ajtaja és nem törődve vele, hogy az nem a vendégek számára, hanem a személyzetnek fenntartott lift, belépett és megnyomta a földszintet jelző gombot. Egy hátsó kijárat lehetett, nem tudta, de nem is törődött vele, megrángatta az ajtót, aztán a portás megnyomott egy gombot és végre feltéphette azt az átkozott vasajtót, hogy szinte kiessen a délelőtti napsütésbe. 

Egy gyerek... persze... amikor annak a napnak az őrülete leszállt az agyáról és próbálta végiggondolni hogy történhetett meg az elképzelhetetlen, akkor neki is beugrott, hogy szép kis kalamajkába keverheti magát, hiszen az elemi óvatosságról is megfeledkeztek. Talán azt hitte, a lány védekezik, de mindenképpen felelőtlen és ostoba feledékenység volt. Aztán teltek a hónapok, nem érkezett levél és ha teljesen nem is, de azért megfeledkezett a dologról.  Egy gyerek... akiről azon mód el is döntötte a lány, hogy nincs helye az életükben. Most még nem tudta, hogy hálás legyen ezért a döntéséért, vagy megfojtsa. És egy gyerek, akinek a valaha volt létezése most alapjaiban változtat meg mindent közte és Anna között is. Hogy nyúljon a lány után ezzel a titokkal a lelkében? Már azt sem tudta, hogy mesélje el, hogy Adél és ők ismerték egymást korábbról, de ez ... hát, ezt már végképp ... Jézus! 

Hirtelen értelmet nyert minden ijedt, kínban égő pillantást, amit Adél vetett rá, amióta csak találkoztak. Képtelen volt megérteni, hogy az az édes, fiatal nő, akivel oly nagy szenvedéllyel ölelték egymást, hogy tudott ilyen egyszerűen, hideg fejjel dönteni valamiről, ami őt is érintette. És vajon hogy alakult volna a sorsuk, ha a lány ír neki? Egy csomó HA, amiknek értelmük sincs, mint ahogy nem voltak a szavaknak sem... elképzelni sem tudta, hogy lehetett volna egy gyereke, de egy lány magányos és talán kétségbeesett döntése miatt nincs. Haragudni akart, és nem mentségeket keresni, hiszen az is lehet,  hogy csak a színtiszta önzés vezette Adélt, amikor eldobta magától azt az apró életet. De képtelen volt szíve mélyén a haragra, mert fogalma sem volt róla, mit tett volna, ha a lány jelentkezik. Ahogy teltek a hónapok, benne is csak egy szép, bár elcsituló emlék volt csak az a nap, visszagondolva nem hitt benne, hogy odadobott volna mindent és rohant volna vissza Budapestre, hogy vállalja annak a napnak a következményét. Nyilván bizonyítékot akart volna, hogy tényleg az övé, aztán vállalta volna az anyagi terheit, de nem akarta volna örökre maga mellett tudni. A francba! Fogalma sincs, mit akart volna, hiszen csak egy felelőtlen kölyök volt még ő maga is... 

Amikor meglátta Adélt a szálloda előtt, inkább megijesztette a szituáció. Nem akart zavaró tényezőket Annával való ismerkedése útjába, és Adél akkor ennyi volt, egy zavaró, felkavaró emlék. Hiszen csak a testük közös élménye volt a múlt, még csak nem is nemes, nagy betűs érzelmek, csak egy bódult pillanat, egy végtelenül élvezetes délután. Ha bármi érzelem kötötte volna hozzá, az azon a napon szakadt volna el, amikor Annáról kezdett fantáziálni. Anna... fogalma sem volt róla, hogy legyen ezek után. Adél vallomásával ez az éledező kapcsolat halálra ítéltetett. És ha valamiért haragot érzett, hát, igazából ez a gondolat volt az.