Perlekedők 8.

Anna türelmetlenül dobolt a térdén. Indulni kéne már! Mi a fenét művel ez a pasas? Ácsorog a kocsi mellett és álmodozik már hosszú percek óta. Már éppen elhatározta, hogy kiszáll és rákérdez, mi a baj, amikor kinyílt a mellette levő ajtó és egy hosszú láb tornázta be magát a vezető mögötti ülésre.

-Nem ül előre? – nézett meglepve Robertre.

-Nem, megszoktam már, hogy állandóan hátul kell ülnöm. Ráadásul hosszú lesz az út, és ha beszélgetni akarunk, akkor az nagyon kényelmetlen lenne, ha én elől, maga itt hátul ülne, nem igaz?

Ákos közben indított és a Lánchídra hajtva, az Alagúton át, a Déli pályaudvarhoz vezető sínek mentén elérte a balatoni autópályára vezető utat. Már elhagyták a város határát jelző táblát, amikor Robert megszólalt.

-Azt hiszem, nagyon megkönnyítené az életünket, ha hagynánk a fenébe ezt a körülményes magázódást – mondta, de közben nem nézett a lányra, aztán hirtelen rákapta a szemét és még elkapta azt a pillanatot, amikor Anna levegő után kapva becsukta a száját. Végül a lány elmosolyodott és úgy válaszolt:

-Végül is, miért ne, köszönöm.

A férfi biccentett, aztán folytatta:

-Könnyebb lesz úgy a munka, és kevésbé hangzik hülyén, ha kérek egy kávét, nem igaz? Majdnem olyan, mintha barátok között elhangzó kérdés lenne.

-Hát, talán a barát... túlzás – motyogta Anna, de erre a férfi nem reagált, hanem újra kibámult az ablakon és úgy tette fel a következő kérdést, ami sokkal inkább kijelentésnek hatott.

-Úgy láttam, ismered azt a nőt, aki a kocsinál várt ránk.

-Hát, így is lehet mondani. … a nővérem – nevette el magát a lány. 

-De hiszen, nem is ugyanaz a vezetéknevetek! – szorult el a torka a férfinak, ahogy arra gondolt, micsoda kalamajkába keveredett akaratán kívül már megint. Testvérek. Erre nem gondolt volna.

-Az én nevem is Steinlöchner lenne, de ezzel a névvel nem lehet színpadra állni, és ha valaha egy stáblistára kerülök, mint dramaturg, ott is jobban mutat a rövid Stein. Nem gondolja/gondolod? – bicsaklott meg a lány hangja, ahogy a még szokatlan tegeződést gyakorolta.

-Aha… - motyogta a férfi. Testvérek – még mindig ez az információ zakatolt az agyában. Aztán eljutott a tudatáig a lány mondandója és meglepve visszakérdezett:

-Dramaturg? Talán tanultál is valami ilyesmit?

-Diplomám is van Mr. Pattinson a Filmművészeti Egyetemről, csak lehetőségem nincs, mert a kezdőkkel mindig megjáratják a szamárlétrát. Velem meg többször is, mert én az a típus vagyok, akinek fát lehet vágni a hátán, nem lázad.

-Hát, én nem erről az oldaladról ismertelek meg. – mondta halkan a férfi, mire Anna ránézett és komoly, barna szemeiből csak úgy sütött a megbánás.

-Bocsánatot kérek a múltkori estéért. Már a szállodában akartam mondani, de úgy összezavartál azzal a gitárral, hogy

elfelejtettem. Mostanában mindent elfelejtek, a legfontosabb dolgokat is. Nem tudom mi van velem, össze vagyok zavarodva, csak azt érzem, hogy nem vagyok a helyemen, de képtelen vagyok megfogalmazni, mégis hol képzelem el azt a bizonyos helyet.

-Ha engem kérdeznél, az után az este után azt mondanám, a színpadon. De ennél nagyobb színpadon. Tehetséges vagy. Jó hangod van és könnyedén csalod elő a zenét a hangszeredből is. Nem tudom, hogy ezt tanultad-e, de szerintem ez belőled jön, ösztönösen. Ez pedig nagy adomány. És jóval többet tudsz, mint egy műkedvelő civil. Szinte már profiként állsz a színpadon, de úgy sejtem, hogy ebből nem tudnál megélni, azért vállalod ezt a láthatóan megalázónak érzett munkát. Az ebből fakadó indulataidat még meg is tudom érteni, ha a helyedbe próbálom képzelni magam. Én is ideges lennék, ha kávét hozatna velem valaki, aki a helyemen ül.

-De én soha nem gondoltam úgy magára/Rád, hogy …

-Tudom, itt a hasonlat egy kicsit sántít, de a lényegét azért érzed, nem? Próbálkoztál már kiadónál?

-A mai világban? Nem. Nem is lenne értelme, mert ha kiadnának egy lemezt, az első vásárló feltöltené a youtube-ra, és a többiek onnan töltenék le. Halott ügy a lemezkiadás… szerintem.

-Lehet benne valami, mert a filmekkel is valahogy így van. 

A beszélgetés itt egy kis időre elhalt, mindketten a gondolataikba mélyedve néztek kifelé az ablakon. Robert feszengve gondolt rá, hogy annak idején még csak nem is az igazi nevén mutatkozott be Adélnak. Thomast mondott, a második nevét, maga sem értette egészen miért, de a lány elfogadta, pedig ha visszagondol, Adél végig tudta, kivel van dolga. Ez akkor fel sem tűnt neki, mert csak a szeplőktől pöttyözött halvány bőrt látta, érezte. De most szégyent érzett azért a múltbeli apró csalásért. És kényelmetlenséget, amiért nyilván előbb-utóbb majd magyarázkodnia is kell. 

Anna a férfi által mondottakon merengett. Tehetségesnek tartja, színpadra valónak. Örülnie kéne ennek, de igazából csak a félelmet érezte, ha arra gondolt, hogy megpróbálkozzon azzal a világgal. A dramaturgia sokkal szelídebb, szolídabb világnak tűnt, és valahol ettől a gyáva megalkuvástól rosszul érezte magát. Soha nem fogja vinni semmire, ha így áll hozzá a dologhoz, pedig a zene tényleg sokat jelentett neki. Csakhogy ismerte már magát annyira, hogy belássa, az a tüskés, sokszor goromba külső, amit a nagyvilágnak mutat, mind a belső félelmeit, bizonytalanságát hivatottak leplezni. A mellette ülő pasi a jó példa rá, hogy ez néha milyen jól sikerül. Pedig ha tudná… nincs nagyobb vágya, mint hogy dalokba sűrítse a vágyait, érzelmeit… és megossza valakivel, aki ezt értékelni tudja.

Aztán Ákos vonta magára a figyelmüket, amikor a cd-lejátszóba becsúsztatott egy lemezt. A következő pillanatban Anna hangja csendült fel a hangszórókból.

-Na, erről beszélek! – nevette el magát a lány. –Ákosnak adtam egy cd-t, amit Zétényék rögzítettek néhány hónapja, és tessék, képes és nyilvánosan lejátsza. – aztán a visszapillantó tükörben egy csókot dobott a sofőrnek, aki rákacsintott.

-Jó ez a szám – szólalt meg mellette Robert. –Egészen más világ, mint amiket tegnapelőtt énekeltél, és ez is nagyon jól áll neked.

-A nővéremnek írtam pár évvel ezelőtt. Teljesen magába fordult egyik napról a másikra, és senki nem értette, mi a baja, mert nem volt hajlandó beszélni róla, de aztán néhány hónappal később újra a régi lett, úgyhogy azt a hullámvölgyet nem is emlegeti fel neki se apa, se én.

-Mikor volt ez? – kérdezte Robert és csendben fohászkodott, a lány rá ne kérdezzen, miért érdekli ez annyira, de szerencsére Anna csípőből válaszolt.

-2010 tavaszán, már nem emlékszem pontosan a hónapra. Miért? 

-Nem tudom, csak kérdeztem – vont vállat a férfi, miközben a gyomra öklömnyire zsugorodott a gondolatra, hogy ezek a hónapok pont az ismeretségüket követő hónapok lehettek. Akkor azért Adélnak sem volt az a nap annyira mindegy, mint ahogy vele próbálta elhitetni.

-Milyen név ez a Stein, vagyis hát a Stein-löch-ner ?-  igyekezett semleges témát találni, de alig tudta kibetűzni a németes hangzású nevet.

-Na, hát … pontosan ez volt vele a baj. Ilyen névvel nem lehet színpadra állni – nevette el magát Anna. Amúgy az apai dédapámat a háború után telepítették ki Stuttgart mellé, Németországba a sváb származása miatt. Aztán a nagyapám, aki még itt született, de már odakint nőtt fel, visszajött és magyar lányt vett feleségül. Senki nem merte még a szemére vetni ezt a lépését, hiszen az egész család könnyebben boldogult volna odakint. De hát nem is illik panaszkodnom, mert az apám már diplomataként élte az életét, végighurcolt minket a nővéremmel a fél világon, és mi rengeteget köszönhetünk neki. Nyelveket tanultunk, kultúrákat ismertünk meg, és ez egy életre szóló adomány. 

-Nehéz lehetett az édesanyátoknak ez az élet. – szólalt meg a férfi és nem értette, ettől a mondattól miért borult el a lány tekintete.

-Nem volt nehéz. A születésem után nem sokkal beteg lett és nem voltunk neki annyira fontosak, hogy … szóval, még értünk sem akart meggyógyulni. Még az esélyt sem adta meg, hogy az édesanyánk lehessen. – csattant fel indulatosan a lány és Robert elátkozta a száját, amiért a legártatlanabb megjegyzéssel is mellé tud nyúlni. Érezte, hogy ez pontosan az a téma, amit nem szabad feszegetnie. Nem most. Talán, amíg itt lesz ebben az országban, egyszer még szóba hozhatja ezt a témát, hogy megértse, hogy tud egy fiatal lány ilyen haraggal beszélni az édesanyjáról, de a jelenlegi egészen biztosan nem az a pillanat volt. 

A csend megint közéjük ereszekedett, és Anna is megkönnyebbülve látta a Siófokot jelző táblát. Akkor nemsokára elérik a szántódi révet, hamarosan pedig célhoz érnek Tihanyban. Túlságosan közel kerültek a „főnökével” egymáshoz, ezt nem akarta, senkivel nem akart olyan dolgokról beszélni, amiket huszonöt év alatt sem tudott feldolgozni. Nem is értette, miért nem hárította el a válaszadást, miért kellett belebonyolódnia ebbe a beszélgetésbe, ami csak zavarba hozta mindkettőjüket.

-Bocsáss meg! – fordult a férfi felé. –Érzékeny téma ez nekem, nem neked szólt az indulat. Hiszen még azt sem tudom, hogy megbocsátottad-e a múltkori veszekedésünket, és máris újabba bonyolódtunk.

-Semmi baj, végülis semmi közöm hozzá. … - vonta meg a vállát Robert. -A tegnapelőtti egyébként nem volt veszekedés, csak te bunkóztál le, ami azért nem ugyanaz; ráadásul nem is volt igazad és akkor sem adtál lehetőséget a magyarázkodásra. Nem vagy egy könnyű eset Anna, de kezdjük egymást megismerni, és így talán könnyebb lesz az együttműködésünk is. 

Amíg beszélt, nem is nézett a lányra, makacsul bámulta a mellettük elsuhanó tájat, ahol a távolban már megcsillant a nap fénye a tó vizén. Három évvel ezelőtt járt már itt, pontosan abban a villában, ahová ma is igyekeznek. Kicsit olyan érzése volt, mint aki hazaérkezik és bár érezte a gondolat abszurditását, de valamiért mégsem érezte teljesen őrültségnek.

*

A tihanyi belső tóra néző villa és az előtte elterülő hatalmas kert remek háttere volt a soron következő jeleneteknek. A kosztümös francia történet a tizenhetedik században játszódott, ennek megfelelően a jelmezek látványosak voltak. A nők hatalmas abroncsos szoknyákat viseltek, fűzőt, a férfiak többnyire térdnadrágot, sokan még rizsporos parókát is. A gondosan becsomagolt fehér lovassági nadrág és a hosszú fekete kabát a ruhapróbán úgy állt a férfin, mintha ráöntötték volna és a hatást a hosszú szárú fényes csizma és a habos, hófehér ing és egy díszes tollas kalap tette teljessé. De mindezek még a szobájában felakasztva várták a báli jelenet forgatását, egyelőre a lovardában várt rá kemény munka, hogy minden, lovaktól való idegenkedése ellenére, élethűen tudja alakítani a délceg lovastisztet. A másik, amit meg kellett tanuljon, hogy az oldalán csörgő kard még véletlenül se keveredjen a lábai közé. 

A nap már magasan járt az égen, a férfi  hátán csurgott az izzadtság és ölni tudott volna egy frissítő fürdőért, de a trénere könyörtelenül hajtotta a rendelkezésükre álló rövid idő alatt. Fehér ingét már teljesen átizzadta, a puha bőrnadrág úgy tapadt rá, mintha a második bőre lett volna, a kissé kopott, kellékcsizmában meg szinte megfőtt a lába. A lovon való vívás élete egyik megalázó élménye lesz – ezt már érezte. Miért nem lehet mindenkit lepuffantani, aztán kész? A karja sajgott, a combjai sajogtak, büdösnek érezte magát, ahogy a saját izzadtsága keveredett az erős lószaggal, és arra is meg mert volna esküdni, hogy napszúrást is kapott. 

Időnként a pálya szélére lesett, ahol Anna a napernyő árnyékában ülve őt figyelte. Irigyelte tőle azt a talpalatnyi árnyékos helyet. Amikor már úgy érezte, hogy képtelen a porban kiszáradt torkával egy fél mondatot is elmotyogni, legyen az kérdés, vagy válasz, a lány felállt, a mellette terpeszkedő méretes hűtőtáskából kiemelt két üveg vizet és a korlátok között átbújva feléje közeledett. Egy bájos, bocsánatkérő mosolyt villantott a szakállas edző, András felé, aztán a vizeket kettőjük felé nyújtotta. Robertnek minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne úgy igyon, mint a kutyája, végigfolyatva mellén a hűs folyadékot. Az íz meglepte, mert sima vízre számított, de az enyhén citromos ital jobban csillapította a szomját.  Szinte egyetlen lendületre itta ki az üveget, aztán a férfira nézett, aki  minden mozdulatát figyelemmel kísérte.

-A lovak nem isznak?

A férfi elmosolyodott.

-Hát, inni most nem isznak, de fürdeni fognak... ahogy mi is. A következő feladat ugyanis az lesz. Na, menjünk! Ügetés, és a tóparton majd mondom a többit.