Vigyázok rád 37.

A férfi minden volt, csak fiatalember nem. Illetve dr. Bradfordhoz mérten nyilvánvalóan, de amúgy a harmincas évei elejét taposhatta. Napbarnított arca szokatlan volt a világos bőrű angolok között, mint ahogy sötét haja és majdnem fekete szemei is.

-Kate Hollins vagyok, Mr. Doran – nyújtott kezet a férfinak, aki lustán ellökte magát az ablakkerettől és feléje indult. Ahogy közeledett, szemeit a lány szemeibe fúrva, Kate keze remegni kezdett. Egy áldozatát becserkésző fekete párducra hasonlított. Egy olyan párducra, amely jó ideje nem evett. Hirtelen jobban örült volna, ha a férfi nem ragadja meg a kezét, de már túlságosan udvariatlan dolog lett volna visszavonnia. Amikor összeért a kezük, ideges remegése még erősebbé vált. A férfi keményen, szinte erőszakosan szorította meg, és alig tudott ellenállni a késztetésnek, hogy ki ne rántsa a mancsai közül törékeny kezét. Bunkó! – lázadozott magában, ahogy végre kiszabadulva az erős fogásból, ellazíthatta zsibbadt ujjait. A középső ujján lévő divatos gyűrű fájdalmasan törte a kezét és most kiszabadulva, szinte felsóhajtott, amiért ez a fájdalom egyik pillanatról a másikra megszűnt. Látványosan megmozgatta az ujjait, de nem szólt. Ennek ellenére észrevette, hogy a férfi tekintetét nem kerülte el a mozdulat, és gúnyosan elmosolyodik. Velem akarsz szkanderezni, te majom?  - húzta össze a szemöldökét bosszúsan, mire a férfi arcán a mosoly még szélesebb lett, mintha csak a gondolataiban olvasna. 

-Justin szobrász – folytatta közben az öreg Bradford. A munkái igazán változatosak, a kisplasztikáktól az egész tereket betöltő monumentális alkotásokig. Mostanra érkezett el arra a pontra, amikor hajlandó is ezeket megmutatni a nagyvilágnak, nemcsak az olyan elfogódott művészet pártolóknak, mint amilyen én vagyok – kacarászott az idős férfi. Kate rákapta a tekintetét. Miért lenne elfogódott a főnöke pont ezzel a vademberrel kapcsolatban? … -Úgyhogy, drága Kate, első lépésként utazzon haza a fiúval és nézze meg a munkáit! Készítsen fotókat róluk, aztán hazatérve mondja el nekem, hogy mit, hol és hogyan tudnánk ezek közül bemutatni. Ne tévessze szem elől, hogy némelyik igencsak méretes alkotás lehet, ezeket valószínűleg nem lenne célszerű az ötödik emelet termeibe beszuszakolni, ha a teherliftünk egyáltalán boldogulna is vele. – folytatta főnöke a feladat részletezését.

A „fiú” egy szemtelen mosollyal újra elfordult tőlük és az ablakon túli világot tüntette ki a figyelmével. Kate kifejezetten hálás volt neki ezért.

-És hova kell tulajdonképpen elkísérnem Mr. Dorant? – kérdezte egy mély sóhaj kíséretében, mivel alapvetően a liftig sem szívesen maradt volna kettesben a férfival.

-Wales-be. – fordult hirtelen feléje a férfi és még éppen elkapta a meglepett és megrémült arckifejezését.

-Wales-be? – csuklott fel Kate, aztán erőt vett magán a következő kérdéshez:

-És mikor lenne ez a látogatás aktuális?

-Akár ma is indulhatunk. – köpte a szavakat a férfi szorosan összezárt fogsora mögül. Kate-nek hirtelen olyan érzése lett, mintha egy szál pendelyben odadobták volna egy éhes oroszlán elé. 

-Ma délután? – csuklott el a hangja.

-Miért, van valami kellemesebb programja helyette? – kérdezte a férfi gúnyosan, mire Kate harciasan rászögezte a tekintetét.

-Igen, lett volna programom, de mivel ez a feladatom, nyilván ez élvez elsőbbséget, majd megoldom. De ha már ma indulni készült, akkor haza kellene mennem összepakolni pár holmit. És nem is tudom, mivel utazunk? Repülő, vonat, kocsi?

-Repülővel Cardiff-ba, onnan a saját kocsimmal, ha ez kényes ízlésének megfelel. – válaszolt egyre gonoszabb vigyorral a férfi. Mr. Bradford mintha észre sem vette volna a köztük kialakuló harcias légkört, megnyomta a titkárnője hívógombját.

-Emma, legyen szívesen intézkedni Miss Hollins jegyéről és szállásáról a mai naptól… mondjuk péntekig? – nézett a párosra, akik még mindig egymást méregették, nem is álcázott ellenszenvvel.

-Miért nem vasárnapig? – kérdezte Justin, kihívó pillantást vetve a lányra. –És megspórolom a múzeumnak a szállodaköltséget, Miss Hollins lakhat a házamban, amíg végzünk egymással.

-Remek! – örvendezett dr. Bradford, észre sem véve a furcsa, baljós megfogalmazást. –Akkor Emma, a visszautat vasárnapra rendelje és szállásról mégsem kell gondoskodnia. Köszönöm!

Kate-nek tiltakozni sem volt ideje, már mindent elintéztek a feje fölött. Jézus az égben! Szerda van, ami azt jelenti, hogy a mai nappal együtt öt napja az ördögé. A férfira nézve a hasonlat abszolút helytállónak tűnt.

*

Kate úton a reptérre a telefonját szuggerálta. Robert gépe korán indult, de még valahol az amerikai kontinens felett szelte a levegőt, reménytelen lett volna felhívnia. Ha jól számolta, tizenkét órás repülés várt a férfira, de még így is kevesebb, mintha egyenesen Sydney-ből ment volna haza, próbált mentséget találni, amiért a férfinak London felé kellett kerülnie miatta. Kellett? Nem kellett! Jött magától – biggyesztett vidáman, ahogy az együtt töltött órákra gondolt.  Istenem, néhány órája még egymást ölelték, most meg ezzel a vademberrel megy Wales-be. Robert halk szavainak emléke borzongatta meg, ahogy verset citált a szeretkezésük kellős közepén. Egy szép világban most is vele lenne és az édesen zsibbasztó hangot hallgatná. Ehelyett Walesbe utazik egy emberrel, akit első látásra sikerült megutálnia. Nem túl jó előjel az együttműködésüket illetően.

Semmit nem tudott az országnak arról a zugáról, nem mintha ez érdekes lett volna, ha Justin Doran nyugtalanítóan sötét szemeibe nézett. Volt benne valami, amit megfogalmazni sem tudott. Olyan szavak jutottak róla az eszébe, mint vadember, ördög, haramia… de talán csak a képzelete volt túlontúl élénk, nyugtatta magát. Végül is a férfi a főnöke kedvence. Nyilván nem kéne most a világvégére utaznia vele, ha dr. Bradfordnak csak a legcsekélyebb kétsége is lenne vele kapcsolatban. 

Művészileg egészen biztosan nincs is, de emberileg… ? – tette fel már sokadszor a teljesen felesleges kérdést. Kissé különc a kinézete, de biztosan nem rossz ember. – döntötte el reménykedve, aztán a világító zöld, extra könnyű Samsonite bőröndre gondolt a csomagtartóban, és ettől azonnal felderült az arca. Nyilván jön még Robertnek egy bőrönddel, mert azt aligha tudta elképzelni, hogy az állandóan paranoiásan rejtőzködő férfi ezzel a harsány darabbal útra keljen. Meg hát a mérete is jóval kisebb, mint az volt, amelyik olyan csúfosan járt az ideútja alkalmával. 

Az utolsó pillanatban eszébe jutott még, hogy Robert édesanyját is felhívja. Sajnálkozva mondta le a látogatást, pedig szívesebben beszélgetett volna a szülőkkel a férfi gyerekkoráról,  minthogy Justin Dorant kövesse Wales-be. Claire megnyugtatta, hogy a meghívás bármikor máskor is áll, aztán jó utat kívánt és ő villámgyorsan összepakolta a holmiját, hogy időben a reptérre érjen. Csupa egyszerű ruhadarabot dobált a bőröndbe, biztos volt benne, hogy a férfi házában, a műtermében nem a körömcipő és selyemblúz  a megfelelő viselet. …Közben a taxi megérkezett, ő türelmetlenül várta, hogy a sofőr elkészítse a számlát, aztán a kis bőröndöt maga után vonszolva megkereste a belföldi járatokat. A Cardiff-i gépre várakozók között nem látta a férfi hórihorgas alakját. Kis grimasszal reménykedett benne, hogy a művészt elütötte egy busz, és bár a felépülése garantált, de a látogatását bizonytalan időre, úgy fél évre el kell halasztani. Akkor pedig már másnak a gondja lesz a nehéz természetű szobrász.

Amíg ezt a képet színezgette magában, valaki a vállára tette a kezét. A kéz érintésétől összerezzent, a súlyától megroggyant. Ahogy megpördült, Justin Doran sötét szemei meredtek rá.

-Akkor mégis maga az! Már azt hittem, nem is jön, de végül ez a borzasztó színű bőrönd keltett bennem gyanakvást. Ha nem is kosztümben jött, de tisztességes táskát nem volt képes hozni.

-Mi a baja a táskámmal? – húzta fel a szemét Kate. Oké, hát a színe valóban feltűnő, de így talán egyetlen reptéri szarkának sem kell majd, éppen a feltűnősége miatt; és különben is, nem mindegy ennek a fajankónak, hogy ő mivel utazik? Merthogy udvariasan megtartsa magának a véleményét, az nyilván meghaladja a képességeit. 

-Soroljam? – kérdezett vissza gúnyosan a férfi. –Mi maga, kanári? – nézett végig Kate sárga farmerjén és hagyományos kék farmerfelsőjén, ami alól fehér pólója villant ki. …-A múzeumban legalább úgy tűnt, van érzéke a színekhez, a blúza, a cipője és a harisnyája színe is passzolt ahhoz a kissé merev, de elegáns kosztümhöz, most meg olyan, mint egy nyaralni induló tinilány, ez a zörgő doboz meg maga a szemfényvesztés, csak éppen egészen más értelemben.

-Könnyű és nem olyan sérülékeny, mint egy vászontáska – biccentett a férfi már-már elrongyolódott útitáskája felé a lány, szándékosan figyelmen kívül hagyva a ruházatát kritizáló megjegyzést. –Elég kicsi, hogy kézipoggyászként vihessem és biztonságban van benne a laptopom. Nem mintha magyarázattal tartoznék magának.

-Akkor minek magyarázkodik? – vigyorgott rá a férfi, de a vonásai ettől sem lettek egy cseppet sem lágyabbak.

Ó,anyám! Hosszú lesz ez az öt nap! – sóhajtott magában Kate és a sorsába beletörődve indult meg a beszálló kapu felé, ahogy a felirat megjelent a kijelzőn.

*

Cardiff-ig lényegében két mondatot nem váltottak. Még a beszállást követően kérdezte  meg tőle a férfi, hogy szokott-e rosszul lenni a repülőn, aztán benyomakodott az ablak melletti ülésre, holott ott Kate könnyebben elfért volna, ráadásul az ő jegye szólt oda. Fel sem merült, hogy segítsen neki a magasba emelni a bőröndöt és a fényképezőgép táskáját. De nem vitatkozott, remélte, hogy a fickó ezzel a semmi kis győzelemmel megelégszik, és az út hátralévő részében már nem fog kötözködni vele.

Leszállás után Justin úgy ment előre, hátra sem fordulva, hogy Kate alig bírta tartani vele az iramot. A parkolóban aztán megtorpant, ahogy meglátta a férfi kocsiját. A hatalmas Land Rover terepjáró olyan magas volt, hogy ki sem látott mögüle. Őszintén remélte, hogy a férfi megfeledkezik  róla, beül és elhajt. …Meglepetten állapította meg, hogy a férfi nem egy ágrólszakadt művész. Úgy tűnik, máris sikeres, ha egy ilyen drága, márkás kocsit is megengedhet magának; már csak presztízs értékű bemutatkozásra vágyik a Modernben. 

Berakta a táskáját a hátsó ülésre, aztán majdnem beszállt, amikor észrevette, hogy rossz oldalon áll. A fene a jobb kormányos angol kocsikba! – forgatta meg a szemét és a férfi kárörvendő tekintetétől kísérve átmasírozott a másik oldalra. Beült, bekötötte a biztonsági övét, aztán értetlenül nézte a férfit, aki a kocsi előtt állva őt nézte. Végül a fickó, mint aki megegyezésre jutott magával, megcsóválta a fejét, megmozdult, beült és beindította a motort.

Némán hajtottak a tengerparti úton, aztán Kate nem bírta tovább az órák óta tartó szótlanságot.

-Hol lakik?

-Three Cliffs Bay beachen morogta a férfi és egy lendületes mozdulattal kikerülte az előtte cammogó autót. 

Kösz, ettől aztán nem lettem sokkal okosabb! – forgatta meg a szemét Kate. Nem ismerte még Angliát sem igazán, Wales pedig abszolút fehér folt volt a számára a térképen. A tengerparti út azonban csodás volt és egy idő után meg is feledkezett a mogorva vendéglátóról. Csak azt sajnálta, hogy utazás közben nem lőhetett el néhány fényképet, ahogy az alkony leszállt a hatalmas víztömegre. Fél órányi csendes rohanás után lekanyarodtak a part felé. A földút, amelyen haladtak, nyilvánvalóan egy magánbirtokon vezetett a cél felé. Amikor megálltak, Kate még levegőt is elfelejtett venni. A magas parton a végtelen víz csillogott előtte. Lent a homokon lovak és lovasok élvezték a tengerparti vágtát. Lélegzetelállító panoráma terült el előtte.

-Amikor dagály van, lehetetlen átkelni a folyón Parkmill felé, így ha nem tud felmászni a homokdűnékre, figyeljen a vízre, nehogy ott ragadjon a szigeten – mutatott a távolba a férfi. Kate nézte, de nem látta, mit akar neki mutatni, de nem is izgatta magát rajta. Dolgozni jött ide, nem kirándulgatni. Erről aztán eszébe is jutott, hogy vajon hol lehet a férfi háza. 

-Hol lakik? – ismételte meg a korábbi kérdést, mert a közelben csak egy kis kalyiba állt a füves térség közepén, hasonló egy kiszuperált cirkuszi kocsihoz, s bár roppant hangulatosnak tűnt, élni semmiképpen nem lehetett volna benne. Justin a vizet nézte elgondolkodva, aztán lassan megfordult, Kate-re nézett, majd kinyújtotta a kezét a lány háta mögé.

-Ott. – mutatott a távolba, a főúttól – melyről lekanyarodtak – a hegyek felé eső oldalra. Szürke épületegyüttes bújt meg a lombok között.

-Nem haragszik meg, ha arra kérem, hogy akkor menjünk oda? – kérdezte a lány fintorogva. Hogy lehet egy pasinak finoman a tudomására hozni, hogy mindjárt bepisil? Ez a panoráma holnap is itt lesz, de ha nem könnyíthet magán, az első nevetéstől becsurgat. Aztán megvonta a vállát. Emellett a pasi mellett azért a nevetőgörcsök aligha veszélyeztetik.

Vigyázok rád 36.

-Gyere ide! – állt meg Robert, ahogy a szállodai szoba ajtaja becsukódott mögöttük. Kitárta a karját és Kate úgy simult a

mellére, mint aki hazatalált. El sem tudta hinni, hogy itt van, hogy annyi magányos nap után újra magához ölelheti. Már semmi sem számított, csak az, hogy együtt lehetnek. Nem létezett félreérthető kis cédula, nem léteztek a kitalációk, amik egyenként szúrtak a szívébe, csak Robert szürke szeme létezett, amely rajongással pásztázta az arcát. Felnézett a férfi arcára, amely egyszerre volt aggódó és elragadtatott. Néhány hosszú pillanatig csak fürkészték egymás tekintetét, aztán Robert elmosolyodott és a borús idő ellenére a szobában kisütött a nap. Kate nyögdécselve túrt bele a hajába és húzta magához még közelebb, míg már nem is érezték, hogy hol ér véget egyikük teste és hol kezdődik a másiké. A bőrük szinte összeolvadt és egyszerre érezték a szívük dobbanását.

-Annyira hiányoztál! – sóhajtotta Kate.

-Nem jobban, mint te nekem.  – simogatta az arcát a férfi, aztán ráhajolt és megszívta az ajkait. Nyelvük játékosan kergetőzött, aztán a játék érezhetően komollyá változott és a lélegzetük nehézzé vált, mint akik fulladoznak az érzelmeikben. Elbotladoztak az ágyig, Kate lehuppant és a férfi föléje helyezkedett. Felemelte a fejét és a szemébe nézve beszélni kezdett.

-A repülőn felejtettem a telefonomat. Az egyik stewardess megtalálta és amikor megcsörgettem a készüléket, megmondta, hol találom. A testőröm elment érte és vitte azt a nagy csokor virágot, benne a kártyával, hálám jelét. Hogy ő mit akart azzal a fotóval, nem is akarom tudni, de az biztos, hogy én a közelében sem voltam. 

-Köszönöm! – súgta a lány és észre sem vette, hogy egy könnycsepp kicsordul a szeméből, csak amikor már leszaladt az arcán. Robert gyengéden letörölte, aztán mosolyogva megkérdezte:

-Mit köszönsz? Hogy nem mentem oda? Hogy nem fizettem természetben?

Kate egy cseppet sem gyengéden oldalba bokszolta. A férfi összerezzent, de továbbra is ott feküdt nekiszögezve a puha testet a szállodai rugóknak.

-Azt köszönöm, hogy elmondtad. – sóhajtott Kate. –Akkor én is tartozom egy vallomással. Az első reakcióm az volt, hogy azon törtem a fejem, vajon mit köszönt meg az a liba. Bízni akartam benned, de féltem, hogy … á, hagyjuk, szégyellem magam.

-Hát, szégyellheted is! – horkant fel a férfi. –Megmondtam, hogy szeretlek, és komolyan is gondoltam. Ebbe pedig nem fér bele egy kósza numera. Ha csak találkozgatnánk, más lenne a helyzet, akkor azt mondanám neked, éljünk nyitott kapcsolatban… olyan sokat vagyunk távol egymástól, fiatalok vagyunk, ne fosszuk meg magunkat az élet örömeitől. De a szerelem más. A szerelem bizalom. A szerelem néha lemondás. És a szerelem maga a jutalom.

-Akkor hadd jutalmazzalak meg! -  homorított Kate; hogy aztán ijedten kapjon a férfi után, ahogy az felemelkedett róla. –Ne menj el! – suttogta szinte pánikban, mire Robert elvigyorodott.

-Eszemben sincs, csak túl sok rajtunk a ruha. Megtehetnénk, hogy játékosan leráncigáljuk egymásról, de az az igazság, hogy nekem legalábbis, sokkal sürgetőbb ennél, hogy elmerülhessek benned. Úgyhogy asszony, le ezekkel a göncökkel, mert egészen idegenül hatsz bennük! – ráncigálta meg játékosan a sötétszürke kosztümkabát gombjait. Kate szófogadóan felült és gyors mozdulatokkal gombolta ki szigorú, üzletasszonyos ruháját. A blézer hamarosan az ablak előtti fotelben landolt, aztán követte a halványlila selyemblúz, majd a szoknya is. Amikor már nem volt rajta más, csak a sötétszürke harisnya és az ezüstszürke csipkés fehérnemű, Robert felemelte a kezét.

-Ezeket hagyd! – néhány hosszú percig ragyogó szemekkel nézte a csipkéből majd kibuggyanó halmokat, aztán megindultak a kezei és Kate ruháinak halmán hamarosan ott landolt az ő zakója, az inge és a nadrágja is. Fél lábon ugrálva megszabadult a zokniktól is, aztán boxerében férfias egyenességgel rámászott a várakozó lányra. Kuncogtak, birkóztak, simogatták egymást, aztán valahogy ezek a ruhadarabok is eltűntek róluk, mint a játékosságuk, és helyét a szenvedély vette át. Megadták magukat ennek az érzésnek, és ahogy Robert elmerült a lányban, halkan a fülébe citálta a két napja hallottakat:

tested már csak az odaadás parancsát érti

már csak a tekintet simogatását érzi

csak az érintés varázsát várja

csak az ölelkezés mámorát kívánja.

Mikor már csillapult szívük őrült lüktetése, mikor már elcsitultak a gyönyör utolsó rángásai, mikor már megérezték a szoba hűvösét, Kate a férfi mellét cirógatva megjegyezte:

-Ez nem ér! Hogy tudtad megtanulni ezeket a sorokat? Pedig amikor mondtam, azokat a perceket én legszívesebben kitöröltem volna az emlékezetemből.

-Először én is átestem egy kisebb infarktuson, aztán rájöttem, hogy a vallomásod hallom, és amúgy is könnyen tanulok szöveget. Legalábbis olyanokat, amiket tudok valamihez kötni. Ez hozzám szólt, úgyhogy megragadt. – rántott aprót a vállán, mintha valóban csak valami kis semmiségről lenne szó; aztán újra magára húzta Kate-et, aki meglepve, de boldogan érezte, hogy a férfi teste kész a folytatásra…. –És olvastam ám én is ilyen verseket… - mormolta Robert, ahogy Kate lovaglóülésben elhelyezkedett az ölén. Ahogy a lány előrehajolva lassan ráereszkedett, ő a melleit dédelgetve szavalni kezdett:

Álmodd azt, hogy forr a vérem,

Hogy szerelemittasan kérem,

Nyílj meg nekem, és úgy szeress,

S álmodj magadba engemet!

Álmodd, Benned feszülök, várva,

Hogy körbefonsz, magadba zárva,

És elkap a vágy újra meg újra,

Vonaglunk ketten egybeforrva

Talán nem volt éppen színpadi előadás, időnként elcsuklott a hangja, ahogy próbálta megőrizni a józanságát, majd újra elveszett a lány kényeztetésében, de az átélésben nem volt hiba.

*

-Ma bepótolhatjuk a tegnapi ebédet? – kérdezte minden különösebb bevezető helyett Malcolm és Kate örült, hogy a férfi a telefonban nem láthatja, ahogy elhúzza a száját. Nem volt most különösebb hangulata a férfi fennhéjázó stílusához. Robert hajnalban egy puha csókkal visszanyomta őt a párnára, a következő pillanatban pedig már ott sem volt, mintha csak egy álom lett volna, amely a kelő nap sugaraival elillant. Utálta, hogy a reggeli készülődésnél le kellett mossa magáról ennek a csodás álomnak az emlékeit. Legszívesebben otthon maradt volna és a párnába fúrta volna az orrát, hogy addig szimatolja benne a férfi illatát, amíg csak érezni lehet. Még a szobában volt, amikor a szobaasszony érkezett, hogy áthúzza az ágyneműt és ő a párnát magához ölelve várta meg, hogy végezzen. Azt nem adta, mert az volt az egyetlen, aminek az illata az éjjeli csodához kötötte, és ezért az apró „győzelemért” nem volt túl nagy ár az sem, hogy jócskán elkésett ma reggel. Lauren mindent tudó tekintettel méregette, ő pedig elpirult a kutató pillantásra. Igen, jól látod, velem töltötte a tegnap délután és az éjszakát, igen, az enyém! – kiabálta volna legszívesebben világgá a boldog, büszke érzést. A szégyen még halványan ott pislákolt a tudata mélyén, amiért egyáltalán kételkedni tudott Robertben. De talán éppen ez kellett ahhoz, hogy a férfi megtalálja hozzá az utat erre a röpke találkozásra. Ezekhez a gondolatokhoz most nagyon nem passzolt Malcolm türelmetlen szuszogása a telefonban.

-Ne haragudj, ma kihagyom az ebédet is. Tegnap korábban elmentem, ma reggel meg kicsit elkéstem és nem akarom túlfeszíteni a húrt az öregnél – tornáztatta meg karcsú bokáit az asztal szélén.  Malcolm szeme hidegen bambult elé, ahogy elképzelte a nő délutánját és a reggeli késés okát. Ez neki járt volna! … Ha most bárki rányitotta volna az ajtót Kate-re, meglehetősen illetlen, de kényelmes pozitúrában találta volna. Körömcipőit lerúgta, kosztümszoknyáját felhúzta, a blézere a széke támláján lógott, lábai pedig az íróasztal sarkán keresztezték egymást. Lehunyt szemmel élvezkedett az éjszaka emlékei között, amikor Malcolm hívása megzavarta.

-De hát enned csak kell! – erőltette a férfi, mire Kate kiegyenesedett a karosszékben. –Bocs, Malcolm, a másik vonalon keresnek… látod, nem jön ma ez össze. – mentegetőzött, aztán lerakta a férfit. Miért nem ért a szóból? Ráadásul tegnap találkozhatott Roberttel, innentől azért sejthetné már, hogy teljesen feleslegesen próbálkozik. – forgatta a szemét a férfi erőszakosságán, aztán egy nagy sóhajjal belebújt a cipőjébe. Az álmodozásnak már úgyis lőttek, ezzel az erővel akár belevethetné magát ténylegesen is a munkába. 

A telefon újra megszólalt.

-Malcolm, nemet mondtam! – emelte meg kissé a hangját, mire zavart csend támadt a túloldalon.

-És az a nem rám is vonatkozik? – kérdezte egy vidám hang, mire Kate zavartan nyelt egyet. Claire Pattinson hangját bárhol megismerte volna. Huh, nem biztos, hogy a legszerencsésebb helyzet volt, hogy pont Robert anyja hallotta a Malcolmnak szánt nem-et, bár, ki tudja…

-Jaj, nem, szia Claire! – hadarta szemét forgatva. –Csak egy kollégám üldöz a problémájával és azt hittem, már megint ő van a vonalban.

-A problémájával vagy a szerelmével? – kuncogott a nő a másik oldalon, mire Kate a hajába túrt. Na nem, ezt végképp nem Robert anyjával fogom kitárgyalni! Szerencsére az asszony meg sem várta a válaszát, úgysem tudott volna mit mondani, hanem folytatta:

-Robert hívott. Nem is tudtam, hogy itt volt Londonban, de azt mondta, épp csak beköszönt hozzád és már mennie is kellett tovább. És mivel téged nem akart hajnalban felkelteni, úgy gondolta, az anyja úgysem alszik sokáig, úgyhogy rajtam keresztül üzeni, hogy elfelejtette mondani, hogy az apáddal fog dolgozni a következő hetekben. Én meg úgy gondoltam, ha már ezt megmondom neked, akkor kihasználom az alkalmat és meghívlak vasárnapra, ebédre… ha van kedved.

-Oh, persze, hogyne lenne, köszönöm, ott leszek! – sietett válaszolni Kate, elpirulva, ahogy arra gondolt, a csak hozzá beugró Robertnek mi mindenre volt ideje rövidre szabott látogatása során… az emlékek még mindig összehúzták teste titkos belső zugait; miközben kinyílt az ajtó és Lauren mutogatott neki jelentőségteljesen, hogy a főnöke várja. –Ne haragudj, Claire, itt tiszta őrültek háza van ma, mennem kell, de vasárnap ott leszek. Hányra jöjjek? … Oké, akkor egyre … szia, és köszönöm! – búcsúzott el az asszonytól, aztán mély sóhajjal Lauren után indult. Lehet, hogy az öreg Bradfordnak feltűnt a tegnapi szökése? – rágcsálta a szája szélét, miközben a liftre várt.

*

Amikor belépett a főnökéhez, az első, amit – vagy inkább akit – észrevett, egy széles váll volt, ahogy az ablaknál állt és kifelé bámult. A férfi magas volt és erőteljes termetén majd szétpattant a fekete nadrág és a fekete, laza szövésű ing. A haja is fekete volt. … Ez maga az ördög – futott át Kate fején, miközben szolgálatkészen fordult az idős dr. Bradfordhoz.

-Köszönöm, hogy máris ide sietett, Miss Hollins! – mosolygott rá az idős úr, aztán az ablaknál álló férfi felé nézett. –Hadd mutassam be Önnek Justin Dorant. Talán még nem hallott róla, de éppen ez lesz a feladata, hogy minél többen megismerjék a fiatalember munkáit. Justin nagy tehetség és igazán örömömre szolgál, hogy mi lehetünk azok, akik ezt megmutatják a világnak is.

Justin Doran vállai megfeszültek a valóságos dicshimnuszt hallva, nyilvánvalóan nem vette komolyan az idős igazgató szavait, de végre vette a fáradtságot, hogy az érkező felé nézzen. Kate-ben megrekedt a levegő, ahogy a férfi sötét, szinte már fekete szemeivel végignézett rajta.

Vigyázok rád 35.

-Láttad. – sóhajtott bele a férfi a vonal másik végén. Nem kérdezett, csak megállapította a tényt, amit Kate elgyötört hangja híven közvetített feléje. –Kate! Ez egy baromság! Egyáltalán semmi olyan, amire gondolni lehetne miatta. Hinned kell nekem, kicsim! – A hangja kérlelő volt és az elutasítástól való félelemtől rekedt....

 

-Láttam. Láttad. Látta. Láttuk. – motyogta Kate. Robert pedig homlokráncolva hallgatta a megbicsakló hangokat. …Sír vajon? De nem volt ideje megkérdezni, mert a lány szavalni kezdett.

Mondd, álmaimban mért kísértesz? Szédítő szavakkal mit ígérhetsz?

Óvj, ölelj, - ejtsen rabul a vágyad, s én megnyitom előtted lenge ruhámat...

Vágyak férkőztek éjjelembe, s pőrén, öleléseddel befedve,

sikoltozós gyönyörökre vágyom ringó, szerelmes nyoszolyádon.

Ott incselkednek hiábavaló álmok, s együtt megélt léha boldogságok.

Borulj fölém, mint bársony sötét, s legyek neked én hívó messzeség!

-Kate! Hahó! Kicsim! – szólt közbe aggódóan. –Kate, ez mi a fene? …Te ittál? – kérdezte gyanakodva, mire egy nem túl nőies horkanás volt a válasz.

-Nem ittam! De lehet, jobb lett volna, ha iszom, akkor talán tudtam volna aludni. Mindjárt fel kell kelnem, de most úgy érzem magam, mint aki járás közben fog elaludni. Lehet taxit kéne hívnom, mert tuti egy rossz irányból érkező kocsi alá fogok lépni az álmosságtól. Ebben a városban senki nem onnan jön, ahonnan kellene… – morgolódott Kate inkább csak magának, szinte nem is foglalkozva a férfival a vonal túlsó végén.

-Kate, sajnálom! – sóhajtott Robert. Persze, nem a közlekedésre értette. Ebből a távolságból sokkal többet nem is tehetett, minthogy sajnálja a történteket és reménykedjen, hogy Kate erősebben hisz benne, mint az interneten keringő fikciókban. A francba Jennifert, inkább tartotta volna meg örökre azt a hülye telefont. És ő még hálás volt neki. Közben Kate újra szavalni kezdett:

csak vársz az érintésre, a pillanatra

ami átszakítja a látszat falait

ami még segít

hogy leküzd a feltörő szenvedélyt

ami úgy tesz, mintha adna még esélyt

hogy menekülhess, hogy elszaladj

de már nincs erő

tested már csak az odaadás parancsát érti

már csak a tekintet simogatását érzi

csak az érintés varázsát várja

csak az ölelkezés mámorát kívánja.

Robert próbálta megfejteni a szavak mögött megbújó üzenetet, és szinte biztos is volt benne, hogy most mindennél fontosabb lenne Kate-tel lennie. Lehunyta a szemét a tehetetlenségtől és már éppen valami megnyugtatót akart mondani a lánynak, amikor váratlanul megszakadt a kapcsolat. Nézte a süket telefont és azonnal újra tárcsázott, de a túlsó végén a hívott fél nem volt kapcsolható.

Kate teljesen más tudatállapotba került a férfi hangjától. Maga sem tudta, miért szakadt meg a beszélgetés, aztán észrevette, hogy lemerült a telefonja. Nagyot sóhajtva feltápászkodott az ágyról és a töltőre tette. De Robert már nem hívta vissza, ő pedig dacból nem tárcsázta a számát.

*

-Steph! Nem érdekel! Szükségem van két napra Londonban! Nem kérek tőled olyan gyakran ilyet, hogy ne próbálhatnád meg elintézni. Itt már végeztem és ha át tudom tenni egy korábbi járatra a jegyem, akkor csak egy napot csúszok, de értsd meg, muszáj!  - Robert már szinte könyörgött, de úgy érezte, ha most megnyeri ezt a két, rosszabb esetben egyetlen napot, az akár sorsdöntő is lehet a kapcsolatukra nézve.

*

Robert még sosem járt a Tate Modernben, de arra emlékezett, hogy Kate az ötödik emeletről beszélt. Egy titkárnő állta az útját, ahogy lendületesen kilépett a liftből.

-Miss Hollinshoz jöttem. – morogta neki, miközben szeme a teret vizsgálta, hátha meglátja valahol a lányt. A reptérről egyenesen idejött, mert egyetlen pillanatot sem akart elvesztegetni felesleges várakozással. Stephanie szűken mérte neki a kiharcolt időt, de amúgy sem volt nyugodt, míg a lány szemébe nem nézhetett. Kate-nek tudnia kell! – ez az egy gondolat zakatolt az agyában. Hinnie kell benne, egyetlen félreérthetően tálalt fotó nem bizonytalaníthatja el, mert az megkérdőjelezne mindent, amit az elmúlt hónapokban építgettek kettejük között. Bizalom, Kate! – mantrázta magában egész úton idefelé.

-Miss Hollins éppen Mr. McCullennel tárgyal. Kérem, itt várjon! – mutatott a nő a fal mellett terpeszkedő harsogó színű ülőgarnitúrára. Robert engedelmesen leült, aztán körbenézett. Mintha egy Los angelesi luxus lakásban lenne, amelyet a modern művészetek oltárán áldoztak fel – fintorgott a sok nonfiguratív plasztika, és a falakat borító mázolmányok láttán. Volt a modernségnek egy olyan foka, ami inkább idegesítette, mint elgondolkoztatta. De lehet, hogy csak a zaklatottsága utasította el a sok magyarázatra szoruló alkotást. Most csak egyetlen magyarázat és annak fogadtatása érdekelte. Még nem tudta, mit mond a lánynak, mert a szíve mélyén úgy érezte, nem kell magyarázkodnia. Kate-nek tudnia kell! – ebbe a gondolatba kapaszkodott, mert csak ez vihette előre a kapcsolatukat.

A fiatal nő lapos pillantásokkal méregette a váratlan és túlontúl is ismerős vendéget, mintha el sem tudná hinni, hogy itt ül tőle néhány lépésnyire. Nem igazán értette, mit kereshet pont ezen a helyen, de boldog volt, hogy a mai unalmas nap ilyen fordulatot vett. Sajnálkozva forgatta a pult takarásában a fényképezőgépét, hiszen tudta, hogy nem engedheti meg magának, hogy egy felvételt készítsen az elgondolkozó férfiról. Már éppen elszánta magát, hogy kérjen tőle egy aláírást, esetleg egy közös fotót, amikor kinyílt tőle jobbra egy ajtó és kilépett dr. McCullen. A férfi mosolyogva visszaszólt még:

-Gyorsan letudom az öreget, most úgyis Monsieur Fremaux-val mennek át a nagyfőnökhöz, aztán mehetünk együtt ebédelni.

Robert felkapta a fejét a férfi hangjára. Az ajtó mögül Kate hangja hallatszott, de a mondandója értelmét nem lehetett kivenni. Ennek a McCullennek mindenesetre tetszett, mert felnevetett: -Már alig várom!... Robert morózusan nézte, ahogy magában kuncogva becsukja az ajtót. A tekintetük ebben a pillanatban találkozott. A szőke férfi nem titkolt kíváncsisággal mérte végig. 

Malcolm agya abban a pillanatban jelzett riadót, ahogy a hanyagul elterpeszkedő fickót meglátta. Jóképű volt és olyan természetességgel nyúlt el a kanapén, mint aki bárhol otthon tudja érezni magát, nem feszélyezi a környezete. Lauren pedig valósággal megbűvölve nézte. Valahonnan ismerős volt a pasi, de ha az élete múlt volna rajta, akkor sem ugrott volna be, hogy honnan. Valamiért mégis úgy érezte, hogy ez lehet az amerikai barát, az a Robert.

-Bocsánat, nem ismerjük valahonnan egymást? – állt meg a férfi előtt, aki éppen fel akart állni.

-Nem hiszem. Elég jó az arcmemóriám. – válaszolt Robert és nem értette a másik férfi arcán átsuhanó megkönnyebbülést.

Nem amerikai! – állapította meg Malcolm megnyugodva. Akkor nem a titokzatos barát – vonta le a következtetést, bár még enyhe nyugtalanságot érzett. Túlságosan jóképű volt és Kate-et kereste, ez a kombináció pedig akár rosszul is elsülhetett a számára.

Te meg ki a franc vagy, kíváncsi fasz? – morfondírozott magában Robert is. Biztos volt benne, hogy még az életben nem látta ezt a pulykatojást, ráadásul most fontosabb dolga volt, mint hogy idegen férfiakkal ismerkedjen. Ruganyosan felállt és az előtte toporgó férfit kikerülve az ajtó felé indult, ahol a titkárnő állt, tartva a hatalmas ajtószárnyat.  Amint belépett, Malcolm Lauren-hez fordult:

-Ki volt ez? – biccentett a becsukódó ajtó felé és még hallotta Kate örömteli sikolyát.

-Ne mondja, hogy nem ismeri! – sóhajtott ábrándozva Lauren. -Robert Pattinson, a színész.  Oh, istenem, élőben még szívdöglesztőbb, mint a vásznon!

Malcolm idegesen nyomta meg a lift gombját. Akkor ezért volt hibátlan az angol kiejtése, hiszen a pasi angol. És ezek után szinte biztos az is, hogy mégiscsak ő az a Robert Los Angelesből. A fene egye meg! Nem arról volt szó, hogy nem ér rá a kedvese után jönni?

*

Kate úgy röppent a karjaiba, hogy Robert a megkönnyebbüléstől alig bírta megtartani. Attól félt egész úton, hogy Kate még mindig abban a furcsa hangulatban van, mint tegnap, amikor telefonon beszéltek. A képzelete mindenféle forgatókönyveket gyártott a találkozásukra, de egyik sem volt ilyen örömteli. A lány szájára tapadva szinte az éltető levegőt is kiszívta belőle és úgy szorította a derekát, hogy már ő maga tartott tőle, elroppantja a vékony csontokat.

-Hiszel nekem? – súgta halkan, mire Kate gyengéden megsimogatta az arcát.

-Onnan tudom, hogy nincs vaj a füled mögött, hogy nem hoztál egy kazal virágot. – mosolygott rá a lány a könnyein át, mire Robert elpirult.

-Basszus, pedig akartam, csak a közelben nem volt virágos és nem akartam még ezzel is húzni az amúgy is rövidre szabott időnket. – vigyorgott megkönnyebbülten. -A holmim a reptéren hagytam a megőrzőben, csak veled akartam találkozni, még anyámékat sem hívtam fel, mert akkor biztos látni akarna, de nem akarok egyetlen percet sem elvesztegetni abból, amit együtt tölthetünk. – ringatta a lányt.

Kate lefejtette magáról a férfi karjait és aggodalmas tekintetétől követve az íróasztalhoz lépett. Megnyomta a házi telefon gombját és miközben beszélt, biztatóan rávigyorgott.

-Lauren, mondja le kérem dr. McCullennel az ebédet! El kell mennem és ma már nem is jövök vissza. Ha bármi gond lenne, telefonon elérhet – hadarta, de akinek volt füle hozzá, az érthette a hangjából, hogy nagyon nem szeretné, ha bárki megzavarná a délutánját.

*

Malcolm keserűen nézte az ablakból, ahogy a páros vidáman átszalad az úttesten, mint két kamasz. Még a kezében volt a telefon, amin Lauren az előbb közölte vele, hogy Kate lemondja az ebédet. Tehát simán le lett cserélve arra a fickóra. Nézte, ahogy egymásba kapaszkodva, csókolózva tántorognak az úttest szélén, aztán a férfi még éppen időben leintett egy taxit és nevetve betuszkolta a nőt, aztán már indultak is. Malcolm sejtette, hogy a következő órákban Kate telefonja kikapcsolva hever majd egy ágy mellett, ahova pedig ő szeretett volna eljutni a közelgő napokban. Igazságtalannak érezte, hogy a fáradozásai egy pillanat alatt váltak semmissé, csak mert ez a ficsúr felbukkant. Meg volt győződve róla, hogy Kate vonzónak tartja és biztos volt benne, hogy rá tudja beszélni egy kis kalandra, hiszen Amerika olyan messze van. Ami Londonban történt volna, az itt is maradt volna, mert neki nem állt szándékában folytatni a kapcsolatukat, miután a lány hazautazott volna. Erre tessék, a művész úr felbukkan és szó szerint lő az ő terveinek. De mész te még vissza a messzeségbe, drága barátom , és ezek után még nagyobb öröm lesz szarvakat rakni a jóképű fejedre – füstölgött magában, egy pillanatra sem feltételezve, hogy Kate-nek esetleg esze ágában sincs beteljesíteni vele azt a bizonyos kalandot.