Zongorajáték 48.

Sziasztok!
Nem igazán akartam a hosszú hétvégén feltenni frisst, mert gondolom, mindenki kihasználja, hogy végre itt a nyár, viszont nem szóltam előre, másrészt meg ha itt van megírva, akkor mit őrizgessem, nem igaz? Úgyhogy a Tiétek  XD

***   

Sylvia sorra töltötte meg a dobozokat olyan holmikkal, amiket a szeretetszolgálatnak szánt. Ha semmi másért, ezért egy nagy elhatározás a költözködés, hiszen szinte rákényszerült, hogy életének rengeteg sallangjától megszabaduljon. Ruhák, könyvek, gyermekjátékok. Ez utóbbiaknál kisebb-nagyobb harcokra számított, de a gyerekei lelkesen szortírozták  a játékaikat és ő szeretettel simogatta meg komoly kis buksijukat, ahogy a félkarú mackó mellett vadonatúj baba és ruhatára, de még Oliver néhány makettje is az elajándékozásra szánt kupacba került. Amikor a könyvespolc került sorra, keze megakadt az esküvői albumon. Hát, ez elég bizarr lenne, ha magával vinné, de mi a fenét kezdjen vele? Nyitott egy dobozt, amit az anyjához szándékozott vinni, és ennek a mélyére száműzte az albumot és a Rey-el közös fotókat. Egy időre oda roskadt a polc elé, ahogy belelapozott egy másik albumba. Oliver születésekor készültek a fotók, és a többségén csak a kicsi volt, de egy csomó képen ott volt a volt férje is, hiszen az „apja” volt… istenem, micsoda kalamajkát kevertem! – sóhajtott keserűen. Kiválogatta a gyerek fotóit és gondolatban feljegyezte, hogy be kell szerezzen egy üres albumot, mert Peter nyilván szívesen nézegetné a képeket a gyerek fejlődésének olyan korszakáról, amelyről lemaradt. 

A gondolat nem volt kellemes, olyan elhibázott döntéseire emlékeztette, amiket szeretett volna örökre elfelejteni, még ha ez lehetetlen is volt. Nagyot sóhajtva fogott egy újabb dobozt és a konyhába ment, hogy ott is kiszórja a feleslegesnek ítélt holmikat. A munkával jól haladt, köszönhetően az anyjának és Peternek. Loretta Theával tartott egy iskolai szünidős rendezvényre, Peter pedig Oliverrel a városban kóborolt. A férfi ötlete volt ez az apa-fiú program, mint az elutazása előtti napok utolsó nagy lehetősége. Kapva kapott a lehetőségen, amikor Oliver az anyját kezdte nyúzni, hogy kedvenc modellboltjába tegyenek egy kirándulást, és Sylvia csak abban bízott, hogy a férfi nem hagyja magát teljesen kifosztani, mert a fia nagyon is el tudta vetni a sulykot, ha kedvenc üzletébe beszabadult. … A fiúk megígérték, hogy hazafelé hoznak valami ennivalót, így aztán nem is nagyon izgatta magát a főzés gondolatával, és sorra süllyesztette el a dobozokban feleslegessé vált edényeit. Peter két nap múlva utazott el és az asszony megígérte, hogy, mire hazatér Oroszországból, ők már Princetonban berendezkedve várják. Pillanatnyilag erős kétségei voltak, hogy a tíz nap elég lesz a költözködés lebonyolításához, de próbált a szavának állni, már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert két hét múlva a gyerekeknek leendő új iskolájukban kell részt venniük a beilleszkedést segítő foglalkozásokon.

Thea és Oliver meglepő engedékenységgel reagáltak, amikor szóba hozták előttük a költözés tervét. Oliver ugyan először Kevinnel fűződött barátságáért aggódott, de Sylvia megnyugtatta, hogy ha nem is olyan rendszeresen, mint eddig, de továbbra is találkozhatnak. Hétvégén pedig meg is hívhatja magához… valószínűleg ez a kilátás volt a mézesmadzag, meg talán a fiúban eredendően meglévő kalandvágy.  … Pakolj, Syl, mert soha nem érsz a végére! – buzdította önmagát, miközben leragasztotta a keze ügyében lévő dobozt, és ráírta a tartalmát.

*

Peter érdeklődve forgatta a dobozokat, amíg a fia elmélyülten böngészte a katalógust.  Gyerekként ő is kedvelte a matchboxokat, még egy versenypályája is volt, de a fia nem annyira a kis autók tologatásában lelte élvezetét, sokkal inkább a megépítésükben. Kíváncsi lett volna, hogy kisgyerekként szeretett-e legózni, mert ennek a makett-mániának valahol a fiú pici gyerekkorában kellett megalapozódnia. Vajon Rey ültette el benne a szenvedélyt? Talán együtt ültek a konyhaasztalnál és ragasztgatták az apró alkatrészeket? Tudta, hogy teljesen értelmetlen, de irigységet érzett erre gondolva, pedig ha valaki, a férfi nem tehetett erről az egészről. … Az órájára nézett, aztán megérintette Oliver vállát, aki összerezzenve talált vissza vágyálmaiból a jelenbe.

-Sikerült választanod? – kérdezte Peter és Oliver kis aggodalommal a szemében bökött rá a katalógus egyik legdrágább darabjára.

-Ez nagyon tetszik, de kicsit drága.

Nem kicsit volt drága, durván drága volt, de ha ez tetszett, hát ez tetszett, Peter igyekezett hozzáértő képet vágni. Az biztos, hogy jó ideig lesz munkája vele a kölyöknek. 

-Oké, ha ez tetszik, akkor ezt visszük. Van hozzá otthon mindened? Ragasztó, festék… addig gondold végig, amíg itt vagyunk! Aztán lassan indulnunk kéne, mert a mama aggódni fog, hol maradtunk el.

-Klassz! – ragyogott fel a gyerek szeme és úgy szorította magához a terjedelmes dobozt, mint aki az élete árán is képes lenne megvédelmezni. –Mindenem van hozzá, mert a régebbi modelleknél mindig marad egy csomó ragasztó és festék. Lehet, nem is ilyen színűre fogom festeni, hanem kitalálok valami mást, és akkor egészen biztosan csak nekem lesz olyan. – simogatta meg a dobozt Oliver, miközben a pénztárhoz ballagtak. –Köszönöm! – vigyorgott fel Peterre, ahogy a pénztáros a kezébe nyomta a reklámszatyrot.

-Szívesen! … Egy ekkora kaland után ez igazán járt neked. – borzolta össze a gyerek haját a férfi. –Na, mire szavazol, milyen kaját vigyünk haza? Kínait?

-Inkább pizzát rendeljünk! – mondta a gyerek oda sem figyelve, mert még mindig alig bírta elhinni, hogy a régen áhított modell végre az övé. 

-Peter! Peter Cunningham! – csendült fel mögöttük egy női hang, ahogy már éppen kiléptek volna a bevásárló központ forgóajtaján. Peter megtorpant és szinte ugyanezzel a mozdulattal megállásra késztette a fiát is, aki zavartan szakította el a tekintetét a vonzó modell dobozáról. Egy szőke, fiatal nő állt tőlük pár lépésnyire és a csodálkozástól kerekre tágult szemekkel nézte őket. A gyerek megérezte az apjában ébredő nyugtalan bosszúságot, amit a váratlan találkozás miatt érzett, és ettől azonnal kíváncsivá vált. Ki lehet ez a nő? 

-Emily… - Peter hangján alig volt érezhető a döbbenet. Emily Brouchar, elmúlt tíz évének egyetlen szereplője, aki miatt egyáltalán elgondolkozott rajta, hogy új életet kezdjen. A csinos csellista épp úgy szerette a zenét, mint ő, ismerte azt a cigányéletet, amit élt és minden tekintetben megfelelő partnernek ígérkezett… kivéve azt az apróságot, hogy nem ő volt Sylvia, és ezt a lány egy veszekedésük hevében a szemébe is vágta. Persze nem nevesítve láthatatlan és ismeretlen ellenfelét, de a szíve mélyén érezte, hogy kis képzavarral élve, ő csak másodhegedűs lehet a férfi életében. Peter akkor nem tiltakozott, nem is próbálta meggyőzni, hogy nem jól érzi… így aztán szét is váltak útjaik, pedig a férfi már azt tervezgette, hogy megkéri a kezét. És most teljesen váratlanul, három évvel később itt álltak egymással szemben és Emily ragyogóbban nézett ki, mint valaha. Nem mintha ez bármit is jelentett volna, de Peter agyának egy apró zuga azért megállapította a tagadhatatlan tényt. –Szia! Hát te… mit keresel New Yorkban? – ölelte meg a klasszikusan franciás eleganciával öltözött nőt, aki egyszerre volt csábítóan csinos és huncut módon laza a királykék egyszerű szabású nyári ruhában, a nyakába vetett rózsaszín sállal, és a karcsú bokáit kihangsúlyozó eszméletlen magas sarkú szandállal. 

-Egy kedves barátom hívott meg néhány napra, mielőtt… - és itt egy kis hatásszünetet tartott – Szentpétervárra utazom.

-Oh – akadt el Peter hangja a meglepő információt hallva. Nem annyira a kedves barát akadt be elméje fogaskerekei közé, mint a messzi orosz város neve. –Szentpétervárra?  Mikor?

-Pontosan négy nap múlva lépünk fel ott, ami azt jelenti, hogy a holnaputáni géppel utazom, és ott találkozunk a többiekkel.

-Micsoda véletlen! – mosolyodott el a férfi. -Én is aznap utazom és éppen oda.

-Tudom. – ismerte be a nő és macskaszerű mosolya felkeltette Peter gyanuját. –Joel beszélt Amandával, mert tudta, hogy ő is szervezett már az oroszokhoz koncertkörutat korábban, és addig alakították a dolgokat, amíg több helyszínen is egymást követően lépünk majd fel, ugyanazokat a szállásokat foglalták… az oroszoknak is jobb, ha egy kupacban tudják a sok amerikait alapon. 

-Hát, ez remek! – motyogta Peter, de ez a remek korántsem éreztette a tényleges érzéseit a meglepő hírrel kapcsolatban. Annyit mindenesetre feljegyzett magában, hogy Amandát már a reptéren megfojtja, amiért így megkavarta ezt a dolgot. Ha valaki, akkor éppen ő tisztában lehetett volna vele, mennyire kellemetlen lenne együtt tölteni akár csak egyetlen estét is Emilyvel.

-De mutass már be a helyes kis legénynek! – mosolygott rá a nő és félrebiccentett szemmel Oliver szúrós tekintetét kereste.

-Oliver… a hölgy egy régi ismerősöm, ő is zenész, Emily,… ő pedig a fiam. – vágta ki önérzetesen a birtokos szerkezetet, amire Oli ott a kórházban végérvényesen az áldását adta.

-A fiad? – csuklott el a nő hangja. Nem volt vak, láthatta a feltűnő hasonlatosságot, mégis, a nyersen egyenes megfogalmazás egy olyan titkot tárt fel, amiről a férfival való hosszú kapcsolata alatt fogalma sem volt. Márpedig ez a kölyök itt nem egy újszülött, akit az eltelt évek alatt sikerült összekalapálnia, ez a fiú már akkor is a világon volt, amikor ők közös jövőről beszéltek, mégsem hallott róla soha egyetlen szót sem. –Mintha erről annak idején megfeledkeztél volna… - motyogta megindultan. 

-Nos, ez egy hosszú történet. – húzta el a száját Peter, és közben arra gondolt, hogy éppen elég sokkoló lett volna Emilyvel a reptéren összefutni, de így már az addig hátralevő két napja is tönkre van téve, mert egészen biztosan azon töri majd a fejét, mi mindent akar majd a nő kihúzni belőle a Szentpétervárig tartó hosszú út alatt.

-Hát, időnk az lesz éppen elég. – mondta is ki éppen ebben a pillanatban a félelmeit a nő, és Peter szinte hálás volt a fiának, amikor megrángatta a kezét:

-Anya már vár, mennünk kell!

-Igaz, mennünk kell! – kapaszkodott ebbe a menekülésnek ható rövid mondatba a férfi és Emilyre nézve kényszeredetten elmosolyodott: - Hát, akkor … a repülőn majd találkozunk. Szia!

-Bizony, találkozunk. – duruzsolta a nő, és Peter ezt a csendes ígéretet pillanatnyilag fenyegetésként élte meg. -Szervusztok! Add át a mamádnak az üdvözletem! – intett Emily a gyereknek, aztán számos elegáns bevásárlószatyrával a karján kilibbent előttük a forgóajtón, hogy az első taxit leintve eltűnjön a városi forgatagban.