Zongorajáték 52.

-Megőrültél? – suttogott felindultan Amanda. Peter korábban elhangzott viccesnek szánt kérdésére Emily talányos mosolyt villantott, de szavakkal adós maradt. Felállt és visszaült a helyére, így  az asszony idegessége a várható bonyodalmaknak szólt. El sem akarta hinni, hogy Peter azok után, hogy már-már reménytelennek tűnő harcot nyert mert a családjáért, most ilyen könnyedén képes lenne kockára tenni mindent.

-Miért? Mit csináltam már megint? – rökönyödött meg a férfi, és Amanda alig bírta elhinni, hogy a srác komolyan fel sem fogja, mit művel.

-Mi a fenéért flörtölsz vele? – tárta szét a kezeit az asszony, mire Peter megforgatta a szemét.

-Semmi ilyesmit nem csináltam.

-Most is ilyen eltökélt lennél? – utánozta az asszony Peter dörmögését.

-Jaaa… az csak vicc volt, nem komoly. – vont vállat a férfi. –Jézus, minek nézel te engem? Eszembe sincs Emilyvel felmelegíteni a múltat, amikor otthon Sylvia és a fiam vár. Ráadásul  Em menyasszony, és én sosem halásztam más vízén.

-Hát, akkor reménykedjünk, hogy ő sem vette felhívásnak keringőre, különben én leszek az első, aki küldök Sylviának egy repülőjegyet, aztán nézheted, ahogy szíved hölgyei megtépik egymást.

-Amanda! Ne kavarj nekem! Csak egy szívem hölgye van, és Sylvia most költözködik a gyerekekkel, mi végigcsináljuk a koncertkörutat, aztán hazamegyünk és átnézzük a szerződéseinket, mert sokkal több időt akarok otthon tölteni velük. Csak ez a fontos, minden más csak játék, esküszöm.

*

Néhány nappal később Peter már nem volt olyan biztos benne, hogy mindig, minden körülmények között jól ítélkező és döntő menedzserének nem volt-e igaza most is. Emily levakarhatatlanul megkereste minden este, hogy vacsorázzanak együtt, és neki már nagyon elege volt Joel sötét tekintetéből, amivel végig asszisztálta mellettük ezeket a vacsorákat. Ráadásul mindkettőjüket meghívták egy tv-műsorba és a műsorban lehetősége sem volt Emily folyton kalandozó kezeit lesöpörni magáról, így pedig egy tv előtt ülőnek úgy tűnhetett, hogy a kívánatosnál messze meghittebb a köztük lévő kapcsolat. De már csak ezt az estét kellett kibekkelnie, aztán Emily és Joel elutaznak. A gondolat megkönnyebbüléssel töltötte el és ennek örömére megpróbálta felhívni Sylviát.

Odahaza dél körül járhatott az idő, amíg ők már a vacsorára készülődtek, így meglehetősen biztos volt benne, hogy a nő telefonközelben lesz és örülni fog egy kis pihenésnek a költözködés munkái közepette.

Sylvia szinte az első csengetésre felvette és olyan örömmel szólt bele, ami  jólesően megborzongatta.

-Szia! Olyan jó hallani a hangod! – búgta a nő hálószobai tónusban.

-Szia! – nevette el magát a férfi. –Ennyire kaotikusak az állapotok, hogy már nekem is örülni tudsz?  - kérdezte játékosan évődve, miközben összeráncolt homlokkal a háttérből hallatszó férfi hangokat fülelte. Valaki éppen szentségelt egy nagyobb csörömpölést követően. Hát, ezt a dobozt alighanem már nem is kell kicsomagolni.

Sylvia nagyot sóhajtva hunyta le a szemét. Volt anyósától kapták azt az étkészletet, ami most hangos csörömpöléssel alighanem a végső elmúlás sorsára jutott. Nem igazán bánta, nem is értette, miért hozta ezt magával. Igazából egyike lett volna a garázsban elsüllyesztett dobozoknak, de akkor mehet a kukába. Lemondóan rázta meg a fejét, ahogy a fickó letérdelt a doboz mellett és zavartan tétovázott, tovább vigye egyáltalán vagy próbáljon úgy csinálni, mintha nem történt volna semmi. Claudia ajánlotta a céget, de amikor megjelentek, azt hitte, valami chippandale csapat áll az ajtaja előtt. Csupa kigyúrt, napbarnított fiatal srác izompólókban… a pakolás azonban úgy látszik nem volt az erősségük.

-Mit mondjak, soha többé nem kérek Claudiától mesterember címeket. – sóhajtott a telefonba. -Ezek a kölykök…. képzelj el öt fotómodellt, a bőrük csillog a krémtől és mint hallhattad, a kezük is csúszik. Szerencsére a fontosabb dolgok már biztonságban a helyükre kerültek.

-Jesse vajon tudja, hogy a felesége a szállítók feneke alapján válogat, nem a referenciáik alapján? – kérdezte kicsit csillapodó jókedvvel Peter, miközben igyekezett nem elképzelni, ahogy öt jó testű pasi pakolászik Sylvia körül.

-Szerintem tudja, de Ő … - hangsúlyozta ki a személyes névmást a nő – tudja azt is, hogy az érdekeit nem veszélyeztetheti senki. Ellenben a te hangodból úgy tűnt el a játékosság, mintha felhő mögé bújt volna. Nem fogom leteperni egyiket sem, ha ettől tartasz.

-A vizuális pettingnek is megvan a maga kártékony hatása – morogta Peter, mire a túloldalon Sylvia hahotázni kezdett, bár még így telefonban sem tűnt egészen őszintének a nevetése.

-Ez jó! … és csak szólok, örülj, hogy ilyen vidáman fogom fel, amit itt összehordasz, mert amúgy elég sértő lenne rám nézve, ha azt gondolnád, az első jóképű mesteremberrel elcsábulnék. Mellesleg meg itt vannak a gyerekek is láb alatt, úgyhogy neked igazán nincs aggodalomra okod. …Helyesek a szobalányok? – kérdezte hirtelen váltással és Peter körülnézett a szobában. Fogalma sem volt róla, látta-e már egyáltalán a szobalányt, amióta itt van. Mindenesetre rend van, ami nyilván nem az ő érdeme, tehát valaki időnként jön és összepakol utána.

-Még nem találkoztunk, de éppen azt nézem, hogy rend van, úgyhogy biztosan járt már itt fent. Különben is, egy ilyen előkelő szállodában úgyszólván elvárás, hogy a szobalányok láthatatlanok legyenek; de ha netán nem lenne, Emily már biztosan kiverte volna érte a huppot.

A hirtelen beálló csendet akár vágni is lehetett volna. Upsz, ez volt itt a jókora elszólás pillanata – forgatta meg a szemét, de már nem szívhatta vissza, csak abban reménykedhetett, hogy Sylvia elsiklik felette. A nő azonban éber volt és nem tette meg neki ezt a szívességet.

-Emily? Az az Emily? – kérdezte vésztjóslóan halk hangon.

-Igen, az az Emily, de nem az van, amire gondolsz – rontotta tovább a helyzetét Peter.

-Miért, mire gondolok? – kérdezte Sylvia gyanusan élesen.

-Ő is itt koncertezik, de már holnap repülnek is tovább Joellel, aki mellesleg a vőlegénye.

-Nem igazán érdekel, ki a vőlegénye. – motyogta a nő. –Igazából csak az érdekelt volna, tudtad-e indulás előtt, hogy együtt mentek Szentpétervárra? És ha tudtad, miért nem említetted?

-Syl, ennek semmi jelentősége. Időnként összefutunk itt-ott a világban, most éppen itt.

-Ha előtte itthon futottatok össze, akkor nyilván egy géppel utaztatok, nem? – érkezett a Sherlock Holmes-i kérdés. Peter úgy döntött, nem is próbál terelni.

-Igen, egy géppel utaztunk, de nem édes kettesben, hiszen itt volt Amanda és Joel. Ez munka Syl, semmi más.

-Ha te mondod – vont vállat Sylvia. Sok értelme nincs felszívnia magát a tényen, hogy Peter és a volt barátnője együtt utaztak valahova a világ végére. Valamiért azonban mégis sértette a gondolat, hogy a férfi még csak említést sem tett róla, sem az elutazása előtt, sem az azóta eltelt napokban. Ha most nem szólta volna el magát, soha szóba nem került volna… miért érezte úgy, hogy ezt titkolnia kell?

-Na jó, nekem mennem kell, mielőtt a fiúk egy egész konténert megtöltenének  tönkretett holmikkal. Nyugi, a nappalinak még csak a közelébe se engedtem őket, úgyhogy a drágalátos hangszered biztonságban van. – tette hozzá… vesztére… mert ebben a pillanatban jól hallhatóan felcsendült egy dallam, úgyhogy biztos lehetett benne, nem a gyerekek piszkálják a tiltása ellenére a zongorát.

-Hallom. – húzta el a száját Peter. Ez az egész beszélgetés zavarta… nagyrészt a saját sumákolása és a lebukás miatt. De hiába is próbált volna mentségeket találni a dologra, egyetlen érve sem állta ki a próbát még önmaga előtt sem. Ha Sylvia trükközne így vele, hát ő sem lenne boldog tőle. Most azonban, hogy féltett hangszerének a hangját hallotta a távolból, még ez a bosszúság is csatlakozott az ingerültségéhez. Az illető gyakorlottan játszott… nem klasszikust, hanem egy népszerű szám zongora változatát, de kifejezetten tehetségesen. Ha ehhez még jól kigyúrt teste is van, az már kifejezetten idegesítő gondolat volt.

-Mondd meg neki, hogy vigye a koszos mancsát a zongorától, mert ha hazamegyek, egyenként töröm el az ujjait; és húzzanak el most azonnal!

-Peter, hiszen még be sem fejezték a pakolást – csodálkozott Sylvia a váratlanul támadt ellenséges hangulaton.

-Nem érdekel! Az én házam és azt akarom, hogy most azonnal tűnjenek el onnan! Remélhetőleg érthető voltam… - tartott kis hatásszünetet a telefonban, mire Sylvia még az előbbi mondattól kissé megalázottan válaszolt:

-Értettem. A te házad, a te akaratod.  – azzal a falhoz vágta a telefonját.