Oké, akkor erre számíthat a jövőben? – merengett Peter
kedvetlenül a vacsorája fölött, nem törődve az asztaltársasággal, amelynek
tagjai - mindannyian más okból - kíváncsian vizslatták. A Sylviával történt
beszélgetésre gondolt. Féltékenykedés, meggondolatlanul odavágott szavak,
remegő gyomor és bizonytalanság, hogy mire megy haza? Ez törvényszerű
velejárója egy komoly kapcsolatnak? Vagy csak ők nem találják egymással a
hangot annyi év után? Lehet-e, tud-e gyógyír lenni a szex az ilyen
hisztériákra? Szüksége van neki erre? Vagy csak még próbálgatják egymáson a
karmaikat és idővel sokkal edzettebbek lesznek? Valami nem volt kerek és még
nem tudta, hogy ez rajta vagy a másikon múlik, mindenesetre elbizonytalanította
azzal a kis dobozzal kapcsolatban is, amit a bőröndje mélyére rejtett. Letette
az evőeszközt és bocsánatkérően az asztaltársaságra nézett.
-Ne haragudjatok, nem megy ki a fejemből valami… muszáj egy
kicsit magamban lennem! Ha már nem találkoznánk, akkor jó utazást! – biccentett
Emily és Joel felé, aztán felállt és hosszú lépteivel elhagyta az éttermet.
Mire a szobájába ért, kicsit már lecsillapodott. Leült a patinás régi Petrof
mellé és gyakorolni kezdett. Nem játszott, gyakorolt… úgy, mint már nagyon
régen, kissé iskolásan egyszerű és monotonon ismétlődő dallamokat… nézte az
ujjait, ahogy megbillen alattuk a hangszer billentyűsora… a hangokat nem is
érzékelte, csak a mozdulatokat, olyan volt, mint egy agymosás. Amikor
lehajtotta a hangszer fedelét, meglepve tudatosult benne, hogy majdnem egy órát
elvolt a maga kis világában, és mintha valóban lenyugodott volna.
A telefonjára nézett, aztán egy mély sóhajjal megnyomta az
újrahívó gombot, de a vonal túlsó végén a hívott szám nem volt kapcsolható.
Remek! Sylvia még mindig durcáskodik? Jó, nem volt túlságosan elegáns az a mondat:
Az én házam, és azt akarom… - de
végül is, annyira rosszul sem hangzott. Mert végül is, az valóban az ő háza és
ha nem akar benne kétbalkezes, izomagyú bájgúnárokat vizionálni, ahhoz is
megvan minden joga. Sylvia meg úgy szakította meg a beszélgetésüket, mintha őt
nem látná szívesen az otthonában, a közös otthonukban. Megnyitotta a
levelezését és próbálta megfogalmazni a gondolatait, miközben erősen remélte,
hogy ezek a szavak nem adnak majd újabb félreértésre okot. Korábban valahogy
fel sem tűnt, mennyire fárasztó tud
lenni, ha az embernek kétszer is meg kell rágnia minden kiejtett vagy leírt
szót, mielőtt útjára bocsátja.
*
Sylvia becsukta az ajtót a fiúk mögött, aztán végignézett a
tekintélyes előtérben sorakozó dobozok halmazán. Ha igaz, ezek között már csak
olyanok vannak, amelyeket a gyerekszobákba kell felhordjon – sóhajtott nagyot,
és szeme a friss festésen csúfolkodó foltra nézett, ahol a telefonja végezte az
előbb. Kedvetlenül vette sorra a lehetőségeit. A valamikori otthona előtt tábla
hirdeti, hogy eladó, ő pedig itt van két kisgyerekkel, akik éppen új
birodalmukat próbálják odafönt belakni. Eléggé összezavarodnának, ha ő most
első felindulásában újra csomagolni kezdene. Tehát maradni fognak. Ami azonban
nem jelenti azt, hogy ne akarná a jövőre nézve tisztázni Peterrel, hogy bár ez
valóban az ő háza, de azért nem a váratlan és nem szívesen látott vendégeiként
érkeztek ide, hanem a családjaként, és nem dörgölheti az orra alá az
ellenkezőjét. Mert akkor nincs az a családegyesítő törekvés, ami maradásra
bírná.
Szeme újra a foltra siklott és eszébe jutott az egyik
dobozban lapuló kis képkeretek sokasága. A gyerekek fotói voltak benne. Talán
azokból ide feltehetne néhányat, leplezve az apró rombolás nyomát, de aztán
elbizonytalanodott. Vajon Peter mit képzelt el ebbe a tágas térbe? Ahogy a
férfi által berendezett helyiségekre gondolt, mindenhol letisztult formák,
túlzásba nem vitt dekorációk voltak. Valahogy még túl sterilnek tűnt minden…
olyannak, mint egy lakberendezési magazinban bemutatott, de nem belakott
otthon. Döntésre jutott… ez a fal lesz az első, amit kedvére kidekorál, és ha
Peternek nem tetszik, az az ő baja lesz. Nem hajlandó úgy belépni ebbe a házba
többé, hogy vendégnek érezze magát. Otthonossá fogja tenni, még ha erről a
férfinak esetleg más is a véleménye.
*
A repülőgépen ülve Peter már látta maga előtt az üres,
lélektelen nagy házat, közepén a gyönyörűséges zongorájával, ami az utolsó
csepp volt a képzeletbeli pohárban, amit sikeresen kiborított. Talán a bili
megfelelőbb szinoníma lett volna, mert hogy elszarta a dolgokat, abban mostanra
elég biztos volt. Az elmúlt napokban egyetlen hívása sem talált fogadtatásra,
úgyhogy elég biztos lehet benne, hogy Sylvia rossz néven vette a sarkított
megfogalmazását. Rágta magában a történteket, most kivételesen Amandával sem
akarta megosztani a gondolatait, így aztán elég hűvös hangulatú napok voltak
mögöttük. Szerencséjére a rutinja a segítségére volt, hogy legalább a
koncertjeit rendben lebonyolítsa, bár önmagán érezte, hogy a játéka híján volt
minden felszabadultságnak. Ez pedig újra dühíteni kezdte. Neki ez az élete, ez
a munkája, ha úgy tetszik, és holmi otthoni csetepaték nem lehetnek hatással
rá, mert aztán rövid időn belül ott találja magát felkérések nélkül és örülhet,
ha zenetanárként elhelyezkedhet egy középiskolában.
Oké, ezt a mostani utat
próbálta úgy felfogni, mint a tanulópénzt, de szilárdan eltökélte, hogy
hazatérve ezt is tisztázni fogja Sylviával. A jövőben nincs sértődöttség és
mosolyszünet, ha valami olyasmit ejt ki a száján, ami a nagyságos asszonynak
nem tetszik. Abba pedig inkább bele sem gondolt, mi van, ha a házban nem talál
senkit és nem magyarázhatja már el annak a konok fejű libának, hogy az életben
senki sem tökéletes, még ő maga sem. Aztán vagy elfogadja ilyennek, vagy
tényleg nincs is miről beszélniük.
New York a maga őrületesen lüktető hétköznapjával fogadta, de
egyelőre nem voltak szabad gyökei ennek a ritmusnak és hangzavarnak a magába
szippantására. Csak bevágódott a taxi hátsó ülésére, zsebében egy gyűrűs
dobozzal, csomagjában egy igazi orosz mackóval és egy olyan autó makettjével,
amilyen egészen biztosan nem lesz Oliver egyik barátjának sem. Felkészült a
viszontlátásra, az engesztelésre, … és valahol lélekben egy baromi nagy
jelképes pofonra is.
*
Sylvia visszatolta a sütőbe a sültet, aztán az órára nézve
megállapította, hogy körülbelül ezekben a percekben szállhatott le Peter gépe,
úgyhogy felszaladt a hálószobába és bevette magát a fürdőszobába. A gyerekek a
Békavári uraságot nézték a tv-ben, úgyhogy remélte, nem borítják romba a reggel
óta végre gatyába rázott házat. A korábbinál is nagyobb tér mintha ingerelte
volna őket, hogy állandóan szanaszét hagyják a holmijaikat és az elmúlt
napokban még nem sikerült megértetnie velük, hogy vége a maszatos tenyérnyomokkal,
szerte hagyott csokipapírokkal és lerúgott tornacipőkkel tarkított életüknek.
A zuhany alatt állva még egyszer végiggondolta az
elhatározását, amely egy falhoz vágott telefon romjai felett született.
Peternek is tanulnia kell az együttélést, ez nyilvánvaló. Ő a két gyerek és Rey
mellett mesteri szintre fejlesztette a kompromisszumkészséget, így aztán,
bármennyire is mélyen érintette a férfi megfogalmazása, úgy döntött, adnia kell
egy esélyt, hogy Peter is rájöjjön, azzal, hogy őt akarta, egy egészen más
életformát és tulajdonviszonyokat is kapott a csomagban. Nincs többé olyan,
hogy az én házam… ez mindannyiuk otthona és ha ez a férfi részéről
megalkuvásokkal kell járjon, azt jobb, ha már most tudomásul veszi. Ő nem fogja
úgy élni a gyerekeivel az életét, mintha csak vendégségbe érkeztek volna, erre
Peter a legmerészebb álmaiban se számítson. Ha nem vágyik a rumlis családi
életre, akkor jobb, ha erre még most az elején rájön és akkor tisztázzák a
jövőjükre vonatkozó terveiket is.
Éppen elég volt szembesülnie az elmúlt napokban azzal is,
hogy állástalan lett és megszűnt az egyetlen független bevételi forrása.
Persze, nem hibáztathatja a szolgálatot, amiért a jövőben már nem számítanak a
munkájára, hiszen már maga a távolság is megkérdőjelezte, hogy hosszú távon
velük dolgozzon. Mégis fájdalmasan érintette, hogy nem ő maga jutott erre a
döntésre, hanem egy kedves, de határozott hangú levélben értesítették róla. Még
fogalma sem volt róla, hogy hogyan hozza Peter tudomására a dolgot, aki nyilván
örülni fog a hírnek, csak éppen bele sem gondol, hogy Sylvia ezzel elvesztette
önállóságának utolsó apró bástyáját is. Márpedig az ő házában semmihez sem volt
kevesebb kedve, mint az ő kenyerét enni, ha fogalmazhatja ilyen sarkosan a
dolgot. De bárhogy is szépítené, mégiscsak valami ilyesmiről lesz szó. Arra még
nem volt ideje, hogy Princetonban körülnézzen munka után, de a két gyerek
mellett nyilván nem lesz túl sok lehetősége és gondolnia kell arra is, mi az az
elfoglaltság, amit Peter sem érez esetleg kényelmetlennek, vagy akár rangon
alulinak az ő ismertsége mellett.
Nagyot sóhajtva elzárta a vizet és öltözködni kezdett,
problémáit és morózus gondolatait megpróbálva a háttérbe szorítani. Most csak
arra akart koncentrálni, hogy oly hosszú idő után Peter végre hazatér, és
remélhetőleg nem akad ki már a belépése pillanatában a házon belüli apróbb
átalakítások miatt.
*
Peter kiszállt a taxiból és miközben fizetett, fél szemmel a
házra sandított. Nem tűnt lakatlannak. A garázs előtt ott hevert Oliver
biciklije… persze, ezt akár itt is hagyhatták… Elővette a kulcsát, mert nem
akarta, hogy a csengetés után hiábavalóan ácsorogjon a bezárt ház előtt. Ha a
kulcs nyitja a zárat, akkor itt vannak, ha átfordul, akkor jó lesz, ha még
időben eszébe jut a riasztó kódja. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy nem is
emlékszik a számsorra. Az ajtó azonban nem volt bezárva, egy könnyed
mozdulattal kinyílt a zár és zajtalanul kitárult az ajtó. Belépve hirtelen a
hazatérés jóleső érzése árasztotta el. Az előtér közepén egy kerek kis asztalka
állt, rajta hatalmas csokor illatozó csokor fogadta a hazatérőket. A nappali
felőli oldalfalat pedig tucatnyi apró képkeret borította. Leeresztette a
csomagjait és közelebbről is szemügyre vette a fotókat. Oliver és Thea voltak
mindegyiken, majd az utolsó a világítótoronyról készült kép volt. Elmosolyodott
és arra a kinagyított képre gondolt a hálószobában. Úgy látszik, Sylviának is
fontos volt, hogy megőrizze múltjuknak ezt az apró tanuját. Pár pillanatig
fülelt és a nappaliból a tv hangját hallotta, aztán a két gyerek
beszélgetését. A halk sustorgásból alig
tudta kivenni a tartalmat, de amikor sikerült, kedvetlenül rágta a szája
szélét.
-Szerinted kapunk valami ajándékot? – kérdezte Thea, mire
Oliver magabiztos válasza érkezett:
-Én biztos.
-De miért csak te? – nyafogott a kislány. –Nekem nem lesz az
apukám? – kérdezte a gyerek sírós hangon, és szinte látta maga előtt a fiát,
ahogy gyermeki tudatlansággal, bizonytalanul megvonja a vállát. Nem éreztette
volna eléggé a kislánnyal, hogy őt is elfogadta? – vonta össze a férfi a
szemöldökét, de aztán elterelődött a figyelme, ahogy a lépcső tetején megjelent
Sylvia. Mezítláb volt, szűk, testre simuló, spagettipántos pamutruhája
kihangsúlyozta nőies vonalait. Haját laza kontyba fogta össze egy csattal, csak
a füle mellett lengedezett egy-egy kiszabadult tincs. Ágyba vonszolni-valóan
csábos volt! A konyha felől szállingózó finom illat és a mellette lévő
étkezőben megterített asztal, virágok, gyertyák… Az érzés elborította…
hazatért! Sylvia felé nyújtotta a kezét, miközben másik kezének ujjait az ajka
elé téve intette csendre. Aztán magához húzta és megcsókolta.
-Szia! – súgta a szájába és magához szorította nő még
illatos párával ölelt testét. –Most zuhanyoztál? – kérdezte a nyakában
szimatolva. –Megvárhattál volna!
-Azt hittem, még csak most szállt le a géped. –
mentegetőzött halkan a nő, miközben elégedetten simult az ölelő karok közé.
-Elcsíptem egy korábbi járatot. Annyira hiányoztatok, hogy
képtelen lettem volna ott húzni az időt. … És nem is voltam biztos benne, hogy
itt talállak titeket. – vallotta be legnagyobb félelmét.
-Miért? – nézett rá ártatlan kíváncsisággal a nő.
-Amikor utoljára beszéltünk, lecsaptad a telefont. – húzta
el a száját Peter. Sylvia nem javította ki, hogy nem lecsapta, hanem a falhoz
vágta. –És azóta sem tudtalak felhívni. – panaszkodott a férfi.
-Leejtettem és még nem volt időm újat venni helyette. –
motyogta Sylvia aprót szépítve a történteken. Hogy elkérhette volna Oliverét,
fel sem merült benne. Tisztában volt vele, hogy e-mailben még az első mérgéből
adódó szűkszavúsággal rendre csak annyit közölt a férfi leveleire válaszolva,
hogy velük és a házzal minden rendben. De most mindez nem számított, mert Peter
csak szorította magához és úgy szimatolt a nyakában, mint egy kölyökkutya.
-Remélem, már az esti mesét nézik! – sóhajtott a férfi, mire
Sylvia megbotránkozva nézett rá.
-Még nem is vacsoráztak. … Peter, gyerekekkel élni csupa
lemondás az élet, legalábbis az időzítéssel sokszor van probléma. Úgyhogy ha
arra számítottál, hogy mi most oda – intett az emelet felé - felosonunk, akkor
ki kell ábrándítsalak.
-Pedig jó ötletnek tűnt. – sóhajtott a férfi lemondóan,
aztán kibontakozott a nő öleléséből és a bőröndjéhez lépett. Elővette a
gyerekeknek szánt ajándékokat és halkan megkocogtatta a nappali nagy,
kétszárnyas ajtaját. Oliver a várakozás izgalmával pattant felé, Thea kissé
szégyenlősebben követte. Peter az ajándékokat Sylvia kezébe nyomva magához
ölelte a gyerekeket.
-De jó látni titeket! Remélem, én is hiányoztam nektek egy
kicsit!?
A két gyerek szégyenlősen bólogatott. Peter pedig a
barátságos fogadtatáson felbuzdulva lezökkent a kanapéra és az ölébe húzta
őket.
-Nos, hogy tetszik az új otthonotok? Berendeztétek már a
szobáitokat?
-Hát, klassz, csak anya állandóan morog, hogy mindent el
kell pakolni az előszobából is. Otthon ott hagyhattam az előszobában, de itt
mindig fel kell vinnem a szobámba. – panaszkodott máris. Petert szíven ütötte
az otthon szó. Hogy értethetné meg velük, hogy most már itt vannak otthon?
-A te holmid? – kérdezte
Olivert, aki a kérdést nem értve széttette a kezét.
-Ki másé?
-Akkor? Hol itt a probléma? Ami a tiéd, annak a te szobádban
a helye. Jut eszembe, a biciklidnek meg a garázsban, mert reggelre esetleg már
nem lesz mit elraknod. – kacsintott rá.
-Jah, anya is mondta. – mormolta a gyerek.
-Figyeljetek! – vágott komoly arcot a férfi. –Ez a
rendcsinálás nem anya dilije, még csak nem is az enyém. Egyszerűen csak
képzeljétek el, mit gondolna rólunk egy barátotok, vagy annak a szülei, esetleg
a mi vendégeink, hogy milyen rendetlen egy bagázs vagyunk, ha mindenki
szanaszét hagyná a házban a holmiját. Ez ilyen egyszerű. …Lehet, meg se
hívnának magukhoz, mert attól félnének, ott is rendetlenséget csinálunk. –
kacsintott a fiára, aki kis grimasszal a szája sarkában biccentett. Igen, ebben
van valami.
-Nos, ha ezt tisztáztuk, akkor itt az ideje a vacsorának.
Már az előtérben éreztem a finom illatot, úgyhogy ne hagyjuk anya munkáját
veszendőbe menni, gyertek! Aztán ha megettétek a vacsorát, akkor kibonthatjátok
az ajándékaitokat.
-Kaptunk ajándékot? – élénkült fel Oliver.
-Én is kaptam? – rebbent meg a szeme Theanak.
-Miért ne kaptál volna? – nézett rá a kislányra Peter
csodálkozva. –Jaj, ne haragudj, te nem Thea Connors vagy? Akkor bocsáss meg,
összekevertelek vele, neki hoztam az ajándékot. – bohóckodott a férfi, mire
Thea apró szája szégyenlősen mosolyra görbült.
-Én vagyok Thea Connors.
-Huh, akkor jó. Már megijedtem. … Anya azt írta az utolsó
levelében, hogy remekül viseltétek a költözködést, sokat segítettetek neki,
úgyhogy jár nektek az ajándék. Remélem, nem választottam rosszul, de ezt csak
akkor fogjuk megtudni, ha üresek lesznek a tányérok, úgyhogy gyerünk, faljuk
fel minél hamarabb azt a vacsorát! – terelte be a két gyereket az étkezőbe,
aztán meggyújtotta az asztalon álló gyertyákat.
-Értékelem ezt a csodás, terített asztalt, és örülök, hogy
ünnepi alkalomnak tekintitek a hazatérésem, de nem fogunk ám minden este
gyertyafénynél vacsorázni. – intette a megilletődötten üldögélő gyereket, akik
vigyorogva bólogattak.
-Én is mondtam anyának, hogy csak karácsonykor szokott így
teríteni, de ő is azt mondta, ma ünneplünk. – árulta el fontoskodva Oliver,
mire Peter vidáman rákacsintott. A fogadtatás minden várakozását messze
felülmúlta, és hirtelen már azt sem érezte kényelmetlennek, hogy ezzel a két
kis mikiegérrel kell töltenie az estét, és Sylvia csábos testének az ölelése a
távoli bizonytalan jövőbe került. Volt valami furcsa, már-már felemelő a két
gyerek társaságában az asztalnál ülni, miközben a konyhából a nő
tevékenykedésének nesze hallatszott. A felismerés felpezsdítette a vérét.
Családfő lett! S bár még nem tisztáztak mindent a jövőre nézve, de a vele
szemben ücsörgő két gyerek szemének felszabadult csillogása a legszebb
reményekre jogosította.
3 megjegyzés:
Talán mégsem megy majd olyan nehezen Peternek az alkalmazkodósdi, mint ahogy elsőre gondoltam ;)
Volt néhány kora reggeli *FP*, de csak túlélem vhogy :P
Köszi, jucus!
Pusszantás <3
Bocsi,de az előzőhöz nem tudtam mit írni.Mintha szerepcserén mentek volna keresztül...
Helyes volt ez a rész.Azt hiszem mehetnék Peterhez tanulni....én tuti odaadtam volna az ajándékot a kölköknek....XDD De hát nem vagyunk egyformák....
Nagyon tetszik a történet. Kíváncsian várom a folytatást!!!!
Megjegyzés küldése