Zongorajáték 56. Befejező rész

-Én viszem a gyűrűket! – jelentette ki Oliver ellentmondást nem tűrően, és Thea már majdnem elsírta magát, amikor Claudia egy kis kosarat nyomott a kezébe. Az utolsó főpróba volt az esketés előtt és már mindenkinek megviselte az idegeit a készülődés.

-Csibém, megegyeztünk, hogy te a szirmokat fogod dobálni. – simogatta meg a kislány arcát, aki durcásan nézte az üres fehér kis kosárkát.

-De hiszen ebben semmi nincs!

-Most még nincs, mert a próbán sosem szórják a virágokat. Látod, Oli párnáján sincsenek még ott a gyűrűk… - próbált a maga módján egyenlőségjelet tenni a testvérek közé. Végre úgy tűnt, hogy nem kapnak hajba, amikor Sylvia feldúlt alakja jelent meg a plébános szobája felől.

-Még mindig nem jött meg az egyházi válásról szóló okirat. Annak hiányában pedig holnap nem fognak összeadni. – suttogta sírós hangon, mire Claudia magához ölelte.

-Semmi baj, az anyakönyvvezető összead, aztán a templomba majd eljön a szűk család és a legközelebbi barátok, amikor rendben lesznek a papírok.

-De így lett volna tökéletes… - szipogott Sylvia.

-Hééé, ne az esküvőd legyen tökéletes, hanem a házasságod! – kacsintott rá a barátnője, aztán nem állta meg, hogy hozzá ne tegye: -Az első tökéletes volt, és látod hova vezetett…

-Na, az végképp nem volt tökéletes. Talán minden papír rendben volt és minden virágdísz pontosan olyan volt, mint amilyet a drága rendezvényszervező cég megálmodott, de nem az a vőlegény állt mellettem, akire szívem mélyén vágytam.

-Erre most inkább nem mondanék semmit – köszörülte meg a torkát Claudia. Ha már akkor ismerte volna Sylviát, akkor egészen biztosan visszatartotta volna élete ballépésétől. Csodálkozott is, hogy senki nem volt mellette, hogy ezt megtegye. …-Peter hol van? – nézett az iroda felé, mire Sylvia elhúzta a száját.

-Kiment kiszellőztetni a fejét, mielőtt nekimegy szerencsétlen Bartolomeo atyának. Szegény nem tehet róla, de Peter szerint több rugalmasságról tehetne tanubizonyságot. Nem érti meg, hogy ezek az egyházon belül legalább olyan szigorú szabályok szerint zajlanak, mint a világi hivatalokban. Olyan konok módon tud ragaszkodni vesztett ügyekhez. – motyogott Sylvia.

-Mint hozzád – kacsintott rá a barátnője. –Te is vesztett ügynek tűnhettél a szemében, mégis harcolt érted és a fiáért.

-Na, köszönöm szépen, vesztes ügynek még sosem neveztek. Kell nekem ellenség, ha a barátnőm így gondol rám?

-Te is tudod, hogy mire gondoltam. … Na, ha mára ennyi volt, akkor induljunk, Jesse már akkor is nyafogott, amikor eljöttem otthonról, mostanra már biztos teljesen idegbeteg. Jerome, amióta önjáró lett, két ember osztatlan figyelmét igényli, mert hihetetlen ötletei vannak. Valamelyik nap nem találtuk Jesse bankkártyáját, viszont nem működött a tv sem. Egészen addig nem láttuk az összefüggést, amíg a szerelő a műholdvevőből nem húzta ki a bankkártyát. A másik máig sem került elő. Kifejezetten műszaki érdeklődésű a gyerek és olyan, mint egy kölyökkutya, mindent megrág. Esküszöm, Kevin tized ennyi kárt nem csinált ebben a korban. Sőt, talán azóta sem.

-És neked mégsem fásult a tekinteted, ahogy a sorscsapásokról mesélsz, hanem kifejezetten elismerően csillog – nevetett Sylvia. Aztán hirtelen a szájára szorította a kezét, és szeme ijedten  mellékhelyiséget kereste. Ahogy elsietett, Claudina a szemét forgatva nézett utána.

-Nem hiszem el! Még ez is! – kaján vigyorral az  arcán utána indult.

*

-Sylvia! – harsant végig a házon Peter hangja, amikor a nő a tükör előtt állva a szeme alatti árnyékokat vizsgálta éppen. A reggeli rosszullétet ma még kétszer követte újabb. Miközben bekapkodta a gyerekek után ott maradt falatokat, mert úgy érezte, hogy valósággal éhezik. Nem kétséges, ugyanígy kezdődött Olivernél is. Theával enyhe reggeli émelygésen túl nem voltak jelei, de Oliver jónéhányszor megfuttatta. Vicces volt így visszaemlékezni a dologra, mert mintha még egy ilyen teljességgel képtelen lehetőség is Peterhez kötötte volna. A szemét forgatva törölte meg a száját és már éppen kifelé indult, hogy megtudja, miért üvölti végig a házat a férfi, amikor az ajtóban összefutottak.

-Szia! Valami baj van? – nézett rá a férfi kutatóan, és gyengéden megsimogatta az arcát, amin még ott fénylett az előbbi fogmosás nyoma. Sylvia elhúzta a száját. Természetesen nem kerülte el Peter figyelmét, hogy ma már harmadszor veszi futóra a fürdőszoba irányába. Pedig szerette volna megőrizni a titkot, amit még ő maga is csak sejtett,hogy majd a teljes tudás birtokában ossza meg a férfival, de úgy látszott, erre Peter sasszeme mellett nem lesz lehetősége. Igazából nem is időzíthetett volna jobban.

-Beszélnünk kéne! – kezdett bele, mire a férfi hevesen bólogatni kezdett.

-Nyugi! Minden rendben van! Most hívott fel Bartolomeo atya, hogy alig jöttünk el, amikor megérkezett a bíborosi hivatal küldönce az engedéllyel. Holnap, drága asszonyom, hogy azt ne mondjam, az Isten se menti meg önt attól, hogy Mrs. Cunninghammé váljon ember és Isten színe előtt. – vigyorgott felszabadultan és magához szorítva a nőt, keringőzni kezdett. Jaj, csak ezt ne! – sóhajtott Sylvia és beletörődően várta, hogy az émelygés rátörjön, de az szerencsére az elviselhetőség határán belül érkezett.  …-Nem is örülsz? – torpant meg a férfi, és Sylvia egy pillanatig késlekedett a válasszal, amíg eldöntötte, hogy ismét futnia kell, vagy elég lesz az is, ha csillapodik fejében a körforgás.

-De, nagyon örülök, csak mondanom kell valamit… - motyogta két mély levegővétel után.

-Nem vagy szűz? – vonta össze a szemöldökét a férfi, hogy aztán nevetőráncok tucatjai jelenjenek meg a szeme sarkában.

-Hát, nem merném határozottan állítani. – grimaszolt Sylvia, de az arca megfejthetetlen volt, ezért aztán Peter is visszavett a bolondozásból.

-Na, most már ne ijesztgess, mi a baj?

-Baj az nincsen… gyere, üljünk le egy kicsit! – húzta a nő az ágy felé, és ez minden más esetben borzongató örömmel töltötte volna el a férfit, most mégis halvány rossz érzéssel követte engedelmesen.

-Mondd, mert itt őszülök meg! – morrant rá, ahogy lehuppantak egymás mellé. Odakintről Oliver és Thea kiabálása hallatszott, ahogy indiánüvöltésnek hangzó lelkesedéssel fogadtak éppen valaki most érkezőt. Peter arcán átsuhant egy árnyék, ahogy arra gondolt, hogy jó képet kell vágjon apósa jelenlétéhez életének egyik legnagyobb pillanata előtt, holott éppen a férfi volt az, aki majdnem tönkretette őket, de aztán inkább a menyasszonyára koncentrált, aki úgy ült mellette, mint Mona Lisa, titokzatos félmosollyal a szája szegletében… és ekkor, mint a villám.. csapott bele a felismerés! Terhes! Csak ez lehet! Szeme sarkában újra gyűlni kezdtek a ráncok, a szája lassú mosolyra nyílt és szavak nélkül magához húzta a nő fejét, hogy rátapadjon a szájára. Sylvia meg sem próbált elhúzódni tőle. Bármi késztette Petert erre a csókra, ő készségesen ment elébe.

Amikor levegő után kapva elváltak egymástól, Peter csillogó szemekkel simogatta meg a csóktól még nedves száját, aztán végig az arccsontokon megfeszülő bőrt, a szemeit, végül a halántékát.

-Mondd azt, hogy nem tudunk időzíteni! – vigyorgott és ebből a boldog, szikrázó mosolyból Sylvia tudta, hogy a titka már nem titok többé.

-Hát, még csak sejtem, orvos nem látott, de azt hiszem, összehoztuk. – ragyogott fel végre az ő zöld szeme is, mint valami smaragd az ékszerész bársony párnáján.

-Akkor örülsz te is? – villant rá a kék tekintet, és Sylvia megértette, hogy Peter azon aggódik, talán ő még nem készült fel rá, hogy egy újabb babával bővüljön a családjuk. Most az ő keze indult csendes, szeretetteljes kirándulásra a másik arcán, hogy körberajzolva az enyhén elnyílt szájat, megtorpanjon és lágy csókot leheljen rá.

-De, nagyon boldog vagyok! Csak abban reménykedem, hogy nem kell majd az esketés kellős közepén faképnél hagynom téged… elég kínos lenne. De tudd, ha kirohanok, akkor érdemes várnod egy kicsit, vissza fogok jönni. – nevette el magát. –Istenem, pontosan úgy kezdődik, mint Oliverrel. Reggelente simán felkelhettem, aztán egész nap kóvályogtam. Mire rájöttem, hogy mi okozza, már tucatnyi más kórra gondoltam.

-Azt hiszem, megjöttek apádék… - rántotta vissza a földre a nőt Peter, ahogy a kintről közelgő hangokat figyelte, és a következő pillanatban valaki sarkig tárta az ajtót. Loretta Deaver meleg tekintete söpört végig rajtuk.

-Ugye nem gondoltátok meg magatokat? – kérdezte a biztonság kedvéért, bár az odabent üldögélő páros, akik nyilván egy kis menedéket kerestek a lent viháncoló gyerekek elől, nem úgy nézett ki, mint akik éppen le akarják fújni az esküvőt.

-Nincs az a hatalom, ami most közénk állhatna! – jelentette ki Peter és felállt, aztán felhúzta Sylviát is, hogy a karjaiba zárja és így összeölelkezve induljanak kifelé.

-Helyes, mert nem szeretném, ha az újabb unokám születése előtt a lányom újabb hülyeséget követne el! – kacsintott rájuk az asszony, és a két meglepett szerelmes tágra nyílt szemekkel nézett az asszony után, aki már a lépcsőhöz igyekezett.

-De anya, ez még titok! – súgta utána a lánya, mire Loretta még vidáman rájuk mosolygott.

-Drágám, téged ismerve, ez hamarosan nyílt titok lesz, és én úgy képzelem, Peter lesz az első, aki világgá kiáltja ezt holnap a násznép előtt. – mondta, azzal jókedvűen lesietett a lépcsőn. A férfi a fejét csóválva nézett utána:

-Anyád mindenkibe ennyire belelát, vagy csak én vagyok ennyire könnyen kiismerhető?

*

Az esketés rendben lezajlott. Sylvia a lágy esésű krémszínű ruhában szorosan kapaszkodott a vőlegénye karjába, és csillogó szemmel suttogta el az Igen-t, míg Peter határozott csengő hangját a templom utolsó sorában is kiválóan hallhatták. Oliver izgatottan reszkető kézzel nyújtotta a gyűrűket a papnak, miközben a szüleire nézett, akik ez alkalommal kivételesen csak egymást látták. Az első hitvesi csókot követően pedig boldog mosollyal sétáltak kifelé a napfényben fürdő templomkertbe. Thea ugyan eleinte kicsit csalódott volt, hogy a mama nem öltözött szépséges királykiasszonynak, de végül úgy tűnt, elfogadta a magyarázatot, hogy hosszú, uszályos fehér ruhát csak az első esküvőjükön viselnek a menyasszonyok. Felelősségének teljes tudatában szórta a halvány krémszínű rózsaszirmokat az újdonsült házasok elé, büszkén mosolyogva az édesapjára és Norahra, akik szintén ott sorakoztak a násznép között.

A nászút a Cunningham család számára ugyanolyan rendhagyó volt, mint az az út, amely ma végre boldog végkifejletéhez érkezett. A Bahamákra szöktek meg mindannyian a hideg new yorki kora tavaszból, ahol aztán Sylvia teljesen megfeledkezett róla, hogy tulajdonképpen terhessége legnehezebb időszakát éli. Peter mindent megtett, hogy megfeledkezzen róla, és a teste most kivételesen hajlandó volt az együttműködésre.

*

Eric Cunningham egy hideg téli éjszakán jött a világra. Peter egész idő alatt ott volt a szülőszobában, és már-már vallásos áhítatot érzett, ahogy a srác sötét fejecskéje utat tört magának a világba. Egy pillanatra átélte Sylvia kínjait, aztán már csak a csodára tudott koncentrálni, ami a szeme előtt született meg a szó szoros értelmében. Amikor a nővér a felesége hasára fektette a hangosan bömbölő újszülöttet és az megérezve a anyja testének melegét, elcsendesedett, könnyek szöktek a szemébe. Talán még életében nem látott ilyen megható pillanatot. Odahaza a nagyszülők felügyelete mellett Oliver és Thea várták izgatottan a híreket újdonsült testvérükről. Az elmúlt hónapokban volt idejük felkészülni a változásra, amit ennek a babának az érkezése jelentett. Már egyikük sem aggódott, hogy miatta számukra kevesebb figyelem jutna, és lelkesen segítettek berendezni az újabb gyerekszobát.

Peter és Sylvia pedig … feledve mindent, ami valaha régen elválasztotta őket egymástól, most teljes figyelmükkel egymásnak és a családjuknak szentelték magukat. Sugárzott róluk a boldogság és ez volt a biztosítéka annak is, hogy képesek lesznek megoldani az előttük álló problémákat. Peter már nem vállalt el mindent, megtehette, hogy válogasson a felkérések között, s a new yorki komolyzenei életben is megtalálta a neki leginkább megfelelő feladatokat, így aztán sokkal több időt tudott tölteni a családjával, mint amennyiben kezdetben bíztak. Kerek volt a világ, mert birtokában voltak a felejtés és megbocsátás erényének, nem hánytorgatták fel a múltbeli hibákat, még a néha fellobbanó veszekedéseik során sem. Boldogok voltak, mert hittek a jövőjükben és mindannyian tettek is érte. Ennél többet senki nem is kívánhatott volna.

VÉGE!