A muránói tükör - 2. rész

A kupéban csak ők hárman ültek. Még a csomagok sem ebben a fülkében voltak elhelyezve, hanem a szomszédos lezárt helyiségben. Micsoda luxus volt ez ahhoz képest, ahogy ők utaztak Francois-zal Lille-ből Párizsba. Az öccse az ölében ült, szorongva a kofák között a kemény fapadon, amíg a minden kis faluban megálló vicinálissal végre bepöfögtek a főpályaudvarra. Mégis, kevésbé volt feszélyező, mint a kényelmesen terpeszkedő férfival szemben lesütött pillákkal ülni a puhán párnázott ülésen.

Alessandro vidáman szemezett a vele szemben ülő kisfiúval, aki korát meghazudtoló keménységgel nézett farkasszemet vele. Gyönyörű gyerek volt. Sok kislány megirigyelhette volna lágy vonásait és kifejező szép szemeit, amiket hatalmas szempillák árnyékoltak. Ha felnőtt férfiként ezek a vonások kicsit férfiasabbá válnak majd, bajban lesznek a velencei lányok – mosolyodott el a gondolatra, kicsit előre szaladva az időben, hiszen ez a legényke még tíz éves sem nagyon lehetett.

A nővére igazi meglepetés volt, amikor megjelentek szegényes kis motyójukkal a vasútállomáson. Tegnap a sok festék idősebbnek mutatta, bár bevallotta, hogy csak tizennyolc éves, de azt hitte, csak Lavotte utasítására vallja magát hamvas leánykának. Az a Marina Deveroux, aki itt ült vele szemben, még tizennyolcnak sem látszott. Feltűzött szőke haja, ibolyakék szemei megilletődötten kísérték az ablak előtt elsuhanó póznákat, az esővel búcsúzkodó párizsi szürkeséget. Magasan begombolt útiruhájában, a kisfiú kezébe kapaszkodva olyan volt, mint egy jó házból való fiatalka nevelőnő.

Alessandronak eszébe jutott a tegnap este némely kellemetlen, de viszonylag egyszerűen lebonyolódó részlete. Lavotte némi kíváncsiskodás után, beletörődve, hogy nem szándékozik megindokolni a kérését, értetlenül, bosszúsan legyintve adta ki a lány szabadságlevelét, szemrebbenés nélkül bezsebelve azt a kisebb vagyont, amit kialkudott cserébe, s közben nem értve – vagy legalábbis félremagyarázva – tettének mozgatórugóit. Alessandro meg mert volna esküdni rá, hogy Marina nem is tudta, erre is szüksége van ahhoz, hogy új életet kezdjen. Bármit is írt alá annál az alávalónál, sejtelme sem lehetett róla, hogy önkéntes rabszolgaságra adta magát. Az a másik üzlet meglepően keményebbnek bizonyult, mintha egy élettelen tárgyhoz jobban ragaszkodott volna az a felkapaszkodott fajankó, mint hús-vér alkalmazottaihoz. De valami dacos akarnoksággal már nem akarta feladni azt sem. És nyert. Ritkán fordult elő vele, hogy nem így volt. De ez most nem üzleti tárgyalás volt, sokkal inkább szerencsejáték, és ebben eddig még csak ritkán próbálta ki magát. Énjének egy része a józan eszére próbált hatni, azt sugdosva a fülébe, hogy hagyja a fenébe, nem ér az egész annyit, de megmagyarázhatatlan módon, már-már rögeszmésen sikert akart aratni abban az üzletben is. Nem volt zsugori, de számára volt értéke a pénznek, mert tisztában volt vele, milyen keserves módon lehet megkeresni. Milyen az, amikor a forró üveg beleégeti magát a munkás húsába, amikor a forrongó ólom gőze marja a tüdőt. És talán ez a tudás is hozzájárult ahhoz, hogy a gyár ezekben a nehéz időkben is nyereséget termelt, pedig a cseh kristályok elterjedésével sok piacról kiszorultak, de a világ végül kénytelen volt elismerni, hogy sehol a világon nem tudnak az iparosok olyan egyedülállóan könnyed remekműveket készíteni, mint Muránón.

Az ébren töltött éjszaka egyik sötét és gondolatoktól sűrű órájában végigfutott agyán a gondolat, mi lett volna ezzel a szerencsétlen lánnyal, ha ő nem nem éppen most bukkan fel Párizsban. Jött volna előbb a prostitúció, aztán a betegségek, a végső elzüllés, és ez a kisfiú végképp elárvulva veszett volna el a párizsi alvilágban.

Sötét gondolataiból egy tüsszentés rántotta vissza a jelenbe és automatikusan kapott elő a zsebéből egy finom batiszt zsebkendőt, amelyre még az anyja hímezte a monogramját, hogy a gyereknek nyújtsa. A kisfiú durcásan, az ismeretlen férfitól való idegenkedéssel fordult el tőle és ő halkan kuncogva kapta el a gyerek kezét, ahogy kis kabátja kézelőjébe akarta dörgölni az orrát. Marina pirulva nyúlt ugyanakkor az öccse kezéért, hogy a jobb napokat megért ruhát megóvja a csúfságtól. Kezük összeért és ez az érintés felvillanyozóbban hatott mindkettőjükre még annál is, mint amikor a férfi ott Lavotte szobájában a fehérneműjét húzta vissza meztelen vállára.

Alessandro mozdult először, lerázva magáról a pillanat szőtte kábulatot és akkurátusan megtörölte a kicsi orrát. A kis Francois dermedten hagyta, mint aki fél a tiltakozástól is, aztán ahogy a felnőtt férfi eltávolodott tőle, szemtelenül rányújtotta a nyelvét. Marina ijedten kapta a kezét a gyerek arca elé.

-Bocsánat! – rebbent a szeme a férfira. Megőrült az öccse, hogy máskor oly barátságos, kedves kis lénye pont ezzel a férfival szemben dacoskodik?

Alessandro felállt. Nem válaszolt a bocsánatkérésre. Mit mondhatott volna? Hogy semmi baj? Hát, baj tényleg nem volt, hiszen ez csak egy gyerek... de azt sem engedheti, hogy jövendő alkalmazottjának egy családtagja – még ha az egy parányi gyerek is – tiszteletlenül viselkedjen vele. Ezzel együtt fogalma sem volt, hogy kellene reagálnia egy ilyen helyzetben. A kezdeti probléma egyre újabbakat hozott a felszínre, mint valami végeérhetetlen lavina, követték egymást az új és választ kereső események, és ő még az elsőre sem találta meg a megfelelő, igaz feleletet. Miért hozta magával őket?

Emberbaráti cselekedet. – próbálta megválaszolni a kérdést, de tisztában volt vele, hogy ahhoz ez talán túlzó lépés volt. Hiszen hagyhatott volna a lánynál annyi pénzt, hogy állást találjon és megpróbáljon új életet kezdeni. De ő jószerivel nem tett mást, mint a párizsi rabszolgaságát vásárolta meg Lavotte-tól, egy velenceire cserélve. Ki tudja, a francia lány megtalálja-e egyáltalán a boldogulását az ő hőn szeretett városában? Mit szól hozzá az anyja, a huga... mit az ismerősei, mit a város, amelynek ő ismert és megbecsült polgára volt? Talán még a legelőkelőbb családok sem tartottak francia nevelőnőket, Katerina pedig kinőtt már abból a korból, amikor házitanítót kellene fogadni hozzá. Okos, értelmes fiatal nő volt. Talán tanultabb is, mint ez a kis pillangó. Elég felesleges lépésnek tűnt egy francia társalkodónőt szerezni neki, amikor Guido személyében úgyis egy olyan férfi lesi a kegyeit, aki valószínűleg sohasem fogja elhagyni Itália földjét, így leendő felesége sem veszi majd sok hasznát előkelő neveltetésének.

A tudata mélyén olyan válasz lapult, amelyet még nem tudott, nem akart elfogadni ő maga sem, annyira képtelenségnek tűnt. Kiment a fülkéből és a folyosón leengedett egy ablakot. Arcát a menetszél hűvösében hűtve elfintorodott, ahogy a fenyőerdő jellegzetes alkonyati aromáján túl koromszemeket sodort felé a szél, füstöt és köhögtető bűzt. Hegyre kapaszkodtak fel éppen és a mozdonyt alaposan befűtötték, hogy legyen ereje felvonszolni a hosszú szerelvényt az Alpok sziklái közé. Legszívesebben előre ment volna, hogy lapátot ragadva beálljon fűtősegédnek. A kemény fizikai munka mindig megnyugtatta. Amíg kezei szinte automatikusan tették a dolgukat, agya sebesen  járt és többnyire könnyebben megtalálta a megoldást az őt foglalkoztató kérdéseire, mintha csak a könyvtárban üldögélve törte volna a fejét. De itt nem tehette meg, hogy ledobva elegáns öltönyét, szénporos erőfeszítéssel törölje ki elméjéből az egyre felbukkanó választ: „Akarod őt!”

Először Lavotte vágta a szemébe, nevetve rajta, amiért nem éri be egyetlen éjszakával, fel sem tételezve, hogy lehet akarni nőt örökre is. Egy ilyen nőt...  – mondta annyi lenézéssel a hangjában, amiért legszívesebben beverte volna a képét. Aztán a vonat indulására a szállodában várva, ő maga is kimondta hangosan, mintha ezzel vitatémaként vethetné fel. De nem volt kivel vitázni ezen. Akarta őt. Ez volt a csupasz tény. Nem értette miért érez így? Egy fiatal lány, egy idegen lány, egy rossz lány. Nem rossz! – csattant fel benne azonnal a lojalitás tiltakozása. ...Az biztos, nem könnyítette meg a maga dolgát azzal sem, hogy hazaviszi, a házába... egy olyan házba, ahol még mindig az anyja a ház úrnője, ahol ott él a hajadon huga, és amely háznak neve és becsülete van a városban. Egy rossz hírű mulató lányát. Megőrült, kétségtelen.

... És ... mi lesz a dolga? Donatellának, a házvezetőnek több, mint elég segítője van. Csak legyen ott és csacsogjon franciául? Hiszen még olaszul sem tud... A tekintetét a hegyek fölött világító szokatlanul nagy Holdra függesztette és nagyot sóhajtott. Ahogy fogytak a kilométerek, ahogy közeledett az otthona, úgy bizonytalanodott el. Tisztáznia kell a lánnyal, mit akar tőle, még mielőtt befutnának a Santa Luciára!

Marina agyában pontosan a férfit mardosó kérdésekre rímeltek a sajátjai. Mit akar tőle ez a férfi? Miért viszi magával? Mi vár rá ott a távoli idegenben? Szerette volna azt hinni, hogy úgy megbabonázta a férfit, hogy nem tud már élni nélküle, de ez a feltételezés már önmagában is nevetséges volt, hiszen nem töltöttek együtt egy órát sem, azt is beszélgetéssel. Akkor mégis, miért? Eldöntötte, hogy válaszokat próbál kicsikarni a férfiból, hogy felkészülhessen rá, holnaptól hogyan folytatódik az életük.

Levetkőztette az öccsét és gondosan betakargatta egy újabb, kettőjük rendelkezésére bocsátott hálókabinban, amelynél a párizsi szobájuk sem volt sokkal nagyobb. Egy csókot nyomott a puha kis arcra, megsimogatta, aztán lejjebb csavarta a kis gázlámpa fényét a kabinban.

-A szomszéd kabinban leszek még egy kicsit, beszélek Salviati úrral, aztán majd jövök én is aludni – simogatta meg a fiú haját, aztán kiegyenesítette a gerincét és kilépett. A másik ajtó előtt megtorpanva még mélyeket lélegzett, hogy bátorságot gyűjtsön, aztán eltolta a keskeny ajtót és belépett. Alessandro Salviati ott ült, ahol jó fél órája hagyta, és meredten nézte a mellettük elsuhanó sötétséget. Bármit is láttak a semmibe meredő szemek, nem lehetett vidám műsor, mert időnként az orrnyergét masszírozta és mélyeket sóhajtott, mint akit gondok nyomasztanak. Előtte egy doboz szivar hevert bontatlanul, s erről a lány eszébe jutott, hogy nem is érzett rajta dohányszagot, amikor ott, Lavotte szobájában olyan közel álltak egymáshoz.

-Bocsásson meg, hogy zavarom, de beszélni szeretnék Önnel! – kezdett bele halkan.

-Természetesen, jöjjön csak, hallgatom! – egyenesedett ki ültében a férfi, elszakadva a képzelgéstől, ami az utóbbi percekben már-már valóságossá vált lelki szemei előtt. Észre sem vette az alkujuk megkötésekor, hogy a korábbi tegezésből átváltott egy tiszteletteljesebb magázásba. Néhány perce még az előtte heverő szivaros dobozzal szemezett, végül ellenállt a kísértésnek. A szivart ajándéknak szánta a gyár rangban alatta álló vezetőjének, de megkísértette a gondolat, hogy nyugtalanságát enyhítendő, ő maga is elszívjon egy szálat. Végül lemondott róla. Éppen elég káros gőzt, füstöt szív be naponta a gyárban, a dohányzást, mely oly divatos volt a barátai és ismerősei között, igyekezett elkerülni.

Az eltelt percekben próbálta elképzelni a lány életét Velencében, de ezek a képek valahogy mindig oda lyukadtak ki, hogy egymásba karolva sétálnak a Piazzettán, ülnek egy gondolában a Canal Grandén, pezsgőt kortyolnak a Fenicében az előadás szünetében. És bármennyire is igyekezett a dolgokat azzal magyarázni, hogy a lány a huga kísérője lesz, szerencsétlen Katerina valahogy mégis hiányzott ezekről a képzeletbeli képeslapokról. Rejtély!

-Szeretném megkérdezni, hogy mi lesz a feladatom, ha megérkezünk. Egy keveset értek olaszul, de igazán csak néhány szót, és nem szeretném, ha olyan munkát ajánlana, ahol ez a hiányosságom már az elején problémákhoz vezetne, és ezzel kényelmetlen helyzetbe hoznám magát. Természetesen igyekszem majd mielőbb elsajátítani a nyelvet, de kérem, legyen velem türelmes! ...Sajnálom! Tudom, hogy ezt már korábban is kellett volna említenem. – hadarta Marina mentegetőzve.

-Ne izgassa magát ezen! Szinte biztos voltam benne, hogy nem beszél olaszul. Tulajdonképpen kellemes meglepetés, ha néhány szót mégis. – mosolyodott el a férfi kedvesen. Mintegy varázsütésként találta meg az önmaga számára egyértelmű választ, amely talán mások előtt még így is kérdésekre adhatott okot, de pillanatnyilag úgy érezte, hogy a legtisztességesebb és legvilágosabb megoldás lehet a helyzetükre.  Gondolt rá már korábban, aztán elvetette, de végül is, mint már oly sokszor, most is bebizonyosodott, hogy az első ötlete a legéletrevalóbb. Aztán felpattant és az elegáns bársonnyal bevont epedaülésre mutatott. –Kérem, foglaljon helyet! Szeretném, ha meghallgatna és nem szakítana közbe. A végén természetesen elmondhatja a véleményét a javaslatomról, de kérem, előbb gondolja végig. Alaposan!

Marina kíváncsian leroskadt az ülésre. Kicsit megrémítette az a komoly elszántság, amivel a férfi a mondandójához kezdett.

-Senki nem fogja érteni, miért hoztam magát magammal. – kezdett bele a férfi, magában folytatva, hogy nem is csoda, ha még ő maga sem tudja erre a választ. –Lássuk be, nyelvtudás nélkül valóban nehezen boldogulna, ezért egyelőre a gyárban nem tudna mit csinálni. Az amúgy sem nőknek való hely. A hugom hamarosan férjhez megy, szóval neki sincs igazán szüksége francia órákra. Az anyám talán élvezné a társaságát, bár őszintén szólva azt hiszem, az ő francia tudása is megkopott az évek során, hiszen sosem használhatta.

-De hát akkor miért...? – nyikkant meg a lány, de a férfi kezének egyetlen intésével elhallgattatta.

-Azt hiszem, mindenkinek az lenne a legegyszerűbb, ha úgy mutatnám be, mint a család egy régi barátjának a lányát, aki elárvult. Így senki nem szólhatna érte, hogy a házunkban lakik és látszólag nem csinál semmit. ...Nos, hajlandó eljátszani ezt a szerepet? – nézett rá kíváncsian. Hosszú órák termése volt ez az ötlet, remélte, hogy nem volt felesleges időtöltés az agyalással töltött idő.

-Régi barát? De hiszen nem tudok a családjukról semmit. – motyogta Marina, érezve, hogy a férfi még valami nagyon fontosat nem mondott el neki.

-Nem is kell! Nem tartottuk a kapcsolatot... apáink ismeretsége volt.

-És ezt az édesanyjának is be akarja adni? – nézett rá hitetlenkedve a lány.

-Őt bízza rám, őt majd beavatom. Meg fogja érteni. ... És ... tulajdonképpen azt hiszem, nagy szívességet tudna nekem tenni a jelenlétével, ha jobban belegondolok. – merengett el a férfi egy hirtelen jött ötleten.

-Én? Szívességet?  Mivel? – kerekedett el Marina szeme.

-Van egy lány ... – kezdett bele Alessandro, mire Marina csalódottan a szemét forgatta.

-Tudhattam volna. Féltékennyé akarja tenni? – kérdezte keserűen. Nem az fájt, hogy ilyen célra kérik a szívességét, sokkal inkább az, hogy van valaki a férfi életében, aki van olyan fontos a számára, hogy Alessandro magára akarja vonni a figyelmét. De hát mi is várt? Mit remélt?

-Megígérte, hogy nem szól közbe! – figyelmeztette a férfi. –Nos, az a helyzet, hogy Arabella már évekkel ezelőtt beleélte magát valamibe, amire én nem érzem alkalmasnak magam, hogy valóra váltsam. A mi családjaink valóban barátok voltak, és talán tényleg tervezgettek a szülők köztünk házasságot, de ezt én soha egy pillanatig sem vettem komolyan. Ő azonban annál inkább. Ha látná, hogy az érdeklődésem határozottan másfelé irányul, talán feladná a hiábavaló próbálkozását és nekem is békét hagyna végre.

-Akkor a barátnőjeként kíván bemutatni? – vonta össze bizonytalanul a szemöldökét a lány, erőlködve a kusza helyzet megfejtésén.

-Pontosan! – helyeselt boldogan a férfi, hogy ilyen egyszerűen eljutottak a lényegig.

-De... hiszen ... ezt nem lehet a végtelenségig játszani. – suttogta Marina, miközben agyában szélsebesen pörögtek a gondolatok. –Egyszer egy ilyen kapcsolatnak az oltár előtt kell végződnie... vagy szakításban, de akkor én hova menjek az öcsémmel? – esett kétségbe már a feltevéstől is.

-Nos, nem kell attól félnie, hogy az oltár elé cipelem, akarata ellenére – nevette el magát a férfi, de a nevetése most olyan karcos és erőltetett volt, hogy Marina úgy érezte magát tőle, mintha korbáccsal vágtak volna végig a hátán. Nem, hát persze hogy nem fogja oltár elé cipelni. Csak  szerepet kell játszania, amíg a férfi rá nem un. Vagy amíg fel nem bukkan egy olyan nő, aki jó eséllyel pályázhat a Signora Salviati címre. Ő lesz hát a kedves barát leánykája, aki új életet kezdhet a Salviatik segítségével. Ez az ő olvasatában annyit jelentett, hogy a lehető leggyorsabban el kell sajátítsa a nyelvet, állást kell találjon vagy egy férjet, hogy gondoskodhasson az öccséről.

-Értem. – suttogta halkan, aztán az ajtó felé indult, de a férfi két lépéssel elérte.

-Nem hiszem, hogy egészen érti. Olyan nőként fogom bemutatni, aki kedves a szívemnek, és akivel megengedhető egy kis intimitás is. Ami azt jelenti, hogy az anyám nem fogja mindenhová kísérgetni, néha csak velem lesz kettesben. ... Gondot fog ez okozni?

-Nem. Azt teszem, amit mond. – suttogta lehajtott fejjel a lány.

-Akkor kezdje azzal, hogy a szemembe néz! – emelte fel az állát a férfi, aztán hozzáhajolt, hogy megcsókolja. Ennyi igazán járt neki az elmúlt órák feszültségéért, az átvirrasztott éjszakáért, mindazért, ami holnap estétől a nyakukba szakad.

Marina önkéntelen is visszahőkölt, de a férfi erős ujjai megszorították az állát és a helyén tartották. Megadta magát. Nem is tehetett mást, mert a szíve mélyén vágyott erre a csókra.