A muránói tükör - 5. rész

Marina szaladt, ahogy a férfi valósággal végigrángatta a folyosón, aztán kinyitott egy ajtót és jószerivel belökte rajta. Csak úgy áradt belőle a harag és nem igazán tudta, mire vélje. Emlékei szerint nem csinált semmi rosszat. Nem tört el semmit, nem égette oda a sültet, amit Donatella bízott rá, és ma még Francois sem követett el semmiféle csínt. Igaz, a kertben leszakított néhány oleander ágat, hogy Donatellának kedveskedjen vele,de előtte engedélyt kért Signora Salviatitól, ezért már csak nem haragudhat a férfi. Ráadásul ha valakinek itt haragudni valója lehetne, az ő maga. Nem akart hallgatózni, de véletlenül meghallotta, ahogy Katerina kérdőre vonja a bátyját. Fogalma sem volt róla, mit remélt, de a férfi nyers válasza mégis fájdalmasan őszintének tűnt: „Nem azért hoztam ide, hogy feleségül vegyem.” Nem. Persze, hogy nem. Ez az olasz nábob nyilván nem egy mulatóból választja ki a nőt, akit majd gyerekekkel ajándékoz meg és élete végéig a tiszteletében fürdeti. Az eszével értette ezt, csak a szívének fájt szembesülni a valósággal, főleg oly sok álmodozással töltött éjszaka után. Mert nem tagadhatta maga előtt, hogy egyre jobban vonzódik ehhez a különös és különleges férfihoz, aki valami furcsa játékot űz vele. Nap mint nap úgy mutatja a világnak, ahogy csak egy szívének kedves nőt mutathat, aztán itthon, házának falai között kíméletlenül löki oda a tulajdon hugának az igazságot: „Nem azért hoztam ide, hogy feleségül vegyem.”

Ahogy az ajtó hangosan döngve becsapódott mögöttük, a férfi elengedte a karját, ő pedig ijedten fedezte fel, hogy a férfi hálószobájában vannak. A rózsa-szoba után ez a helyiség szinte fenyegetően vette körbe sötét, férfias bútoraival és a félhomállyal, amit a félig behúzott nehéz függönyök biztosítottak. Annyit már megtanult, hogy ezekben az előkelő körökben ez szerfelett tiszteletlen viselkedésnek számít egy hölggyel szemben, és ennek megfelelően önérzetesen kihúzta magát. Alessandro még vívódott magával, mint aki nem tudja, a következő percben mit vágjon a szeme közé, ezért aztán úgy döntött, hogy legjobb védekezés a támadás, és ő szólalt meg.

-Nem hiszem, hogy bárkinek elnézné, ha így merne viselkedni a hugával. – jegyezte meg gúnyosan, de csak egy veszedelmesen villogó tekintetet kapott cserébe.

-Ne említse magát egy lapon a hugommal! – mormolta vésztjóslóan halkan Alessandro, és Marina elsápadt, ahogy a mondatban rejlő sértést megértette. Nem volt értelme felháborodnia a kijelentésen, hiszen a férfi csak az igazságot mondta ki hangosan. Más kérdés, hogy fájdalmasan rosszul esett.

-Mi rosszat tettem, hogy így végigvonszolt a házon? – kérdezte dacos büszkeséggel és közben fogalma sem volt róla, hogy talán még sosem volt olyan szép, mint egyszerű házi ruhájában, feltűzött hajjal és szikrázó kék szemeivel.

-Mit akar Pietro Cavallitól? – sziszegte a férfi a dühtől szinte sápadtan. -Nem olyan gazdag, hogy ilyen életet biztosítson – mutatott körbe -, és nem is nősülhet szabadon. Az apja egészen biztosan kinézett már neki egy gazdag örökösnőt. Talán nem lesz olyan szép, mint maga, de feddhetetlen lesz a város előtt és örömmel fogja a vagyonát a férjének adományozni.

Marina csak kapkodta a fejét. Pietro? Hiszen kétszer ha látta a héten, Katerina barátjával érkezett és még beszélgetni sem igazán tudtak, mert a férfi nem beszélt franciául, az ő nyelvtudása pedig alig volt több, mint néhány héttel ezelőtt. Egy tartalmas beszélgetéshez mindenképpen kevés. És mit érdekli őt, hogy Pietro kit készül elvenni feleségül? Hiszen ő nem akar hozzámenni! Micsoda őrültség ez egyáltalán? De ha még így is lenne, Alessandronak éppenséggel örülnie kéne, hogy megszabadulna tőle. ...Aztán úgy döntött, hogy az utolsó mondatba kapaszkodik. A férfi szépnek tartja. Szebbnek annál a titokzatos örökösnőnél. A gondolat önkéntelenül is mosolyt csalt az arcára. Alessandrora viszont ez a mosoly most egészen másként hatott. Gúnyosnak érezte, megvetőnek és sértőnek.

Magához rántotta és minden ceremónia nélkül megcsókolta. Ez a csók kiszívta Marinából az erőt és az értelmet, csak egy darab remegő hús volt a férfi kezei között, két lábon álló érzelem. Minden eltelt nap ehhez a pillanathoz vezetett, minden óvatlan érintés a vacsoraasztalnál, minden pillantás a várost járva. Már a vonaton érezte, hogy ez a férfi bármit kérhetne tőle, örömmel dobná elé önmagát is akár, és most azt hitte, elérkezett a pillanat. A lelke szárnyalt, amiért nem kell álságos szemérem mögé bujtatniuk az érzelmeiket, Alessandro megmondta, hogy a barátnőjeként mutatja be a városban mindenkinek. Akkor hát elhatározta végre, hogy ezt a címet beteljesíti a hálószobában is. Nem félt. Már nem. Ez a férfi megszabadította Lavotte mulatójából, úrinőként viselkedett vele, és igen, néha érezte a vonzódását is. Nem akarta azt  gondolni, hogy mindez képzelgés volt csupán. Nem! Alessandro már másodszor csókolta meg, és nem nem tette volna ilyen szenvedéllyel, ha nem érezne iránta semmit. Ő már régen bevallotta önmaga előtt, hogy a férfi tölti a gondolatai nagy részét, éjjelente maga előtt látja nyúlánk, izmos alakját, és egyre többször gondol rá, milyen lehet, ha azok az erős karok átölelik és ringatják, miközben édes vallomást suttog a fülébe. Már éppen elég álmatlan éjszakát töltött el a vágyódásnak nevezett haszontalan érzelemmel, most már tudni akarta, mi az, ami ébren tartotta a hosszú órákon át. Tudta, hogy Alessandro vigyázna rá. Az a férfi, akit itt megismert, egészen biztosan nem dobná el, mint egy használt rongyot. Alessandro Salviati olyan férfi, aki értékelni tudja egy nő adakozását...

-Az enyém vagy! Megvettelek Lavotte-tól. Csak az enyém vagy és nem nézhetsz senki másra! – hörögte szinte tébolyultan a férfi a szájába és ez a mondat egy vödör jeges víz hatásával loccsant az érzékeire. ...Megvette! Úgy hát nem több itt ebben a palotában sem, mint Lavotte mulatójában. Egy játékszer, amit a gazdája kénye és kedve szerint használhat, és ennek az egésznek semmi köze szerelemhez.  Férfiak és az ő játékaik... Párizsban szeretőt és lovakat tartottak, itt talán szeretőt és csónakot... Csupán a tulajdonát féltő férfi önzése ragadtatta Alessandrot az előbbi csókra. Csak azt akarta bebizonyítani, hogy a övé és nem is fogadhatja el senki más bókjait. Nem mintha a férfi bókolni akart volna cserébe. Nem. Csak a jogait akarta, a jussát, mert fizetett érte.  Olyan mereven állt a férfi ölelő karjai között, mintha jéggé dermedt volna, és a férfi válla mellett egy aranyos csillogásra esett a pillantása. A tükör! Az az átkozott tükör Lavotte szobájából. Nem kételkedett, hiszen éppen elég ideig állt előtte aznap este, hogy egy életre az elméjébe égjen a látványa. A tükör, amely előtt tisztessége utolsó morzsáit söpörte félre férfikéz. Egy pillanatra még arról is megfeledkezett, hogy mi történt közöttük az előbbi percekben, csak arra tudott gondolni, hogy nem tévedett. Ez a tükör az a tükör! Akkor hát ez volt a titokzatos nagy csomagban. Elhozta ezt is, hogy alkalomadtán emlékeztesse arra a megalázó pillanatra, amikor vetkőzni kezdett előtte. ... Alessandro egy idő után észrevette, hogy a lágy női test megszilárdult üvegként mintha már nem is lélegzene. Kicsit eltolta magától, hogy lássa, mi idézte elő a változást, és a következő pillanatban egy tenyér csattant az arcán.

Mind a ketten döbbenten álltak, fülükben még visszhangzott a csattanás hangja, aztán Marina találta meg hamarabb a hangját. Igaz csak egy másodperccel, de ennyi elég is volt. Mielőtt a férfi kérdőre vonhatta volna, hideg, metsző hangon beszélni kezdett.

-Ha meg is vett, akkor sem törhet így rám! Engedjen elmenni és akkor nem mondom el a családjának, hogy mulatóból hordja a nemes palotájukba az ágyast. Gondolom, az édesanyja nem örülne a hírnek, hogy a család nemes lelkű oszlopa erőszakkal, pénzen vett nőktől  hajtja be a jussát. Ez talán még itt Velencében is túlmegy férfiasság és becsület fogalmán.

Alessandro felszisszent. Nem az sértette, hogy a lány az anyjával fenyegetőzik, de a becsületét ne vegye szájára senki, főleg ne egy éjszakai pillangó!

-Az anyám úgy fogad el engem, ahogy minden anya tenné a fiával. Tőle én haramia is lehetnék, akkor is az édes kicsi fiacskája maradok, amíg csak élek. De ha kockáztatni akarja a jómódot, amiben él, akkor csak tessék, menjen és árulkodjon neki! – mondta jeges hangon és az ajtó felé mutatott. Marina megmozdult, mint aki valóban menni készül, de a férfi a karja után kapott.

-Hová akar menni?

Önkéntelenül is visszatért a magázáshoz, mintha ezzel akarná a tudtára adni, hogy a viselkedésre ellenére igenis érez tiszteletet iránta. A kérdés komoly volt, hiszen biztos volt benne, a lány nem az anyjához szaladna árulkodni, de nem engedhette, hogy itt hagyja őt, a palotája nyújtotta biztonságot. Mindenekelőtt őt! Egy lány, aki megjárta Lavotte mulatóját, és mégis megőrizte a tisztaságát és a büszkeségét! Megőrült, hogy az előbb úgy rárontott? Nyilván a Cavalli fattyú érdeklődése vette el az eszét, de akkor sem kellett volna a szemébe vágnia, hogy megvette Lavotte-tól. Így, hogy egy kicsit már lehiggadt, pontosan tisztában volt vele, hogy mekkora pofon volt ez a kijelentés Marinának. Eddig azt hitte, biztonságban van mellette, most pedig durván a tudomására hozta, hogy lassan időszerűnek tartja a fizetséget, amiért elhozta abból a lebujból. Ennyit arról, hogy hogyan hódíthatná meg. Tagadhatatlan, hogy fizetett a szabadságáért, de ez még nem jelentette azt, hogy Marina ezért az adósa. Utolsó gazember lenne, ha valóban így gondolná, és hitte, hogy nem az. Még nem az, mégha az előbb vitába szállt volna vele bárki, ha bizonygatni akarja ezt.

A lány csak állt hallgatagon, nem tudva, mi történik a következő pillanatban. Alessandro lehunyta a szemét, ahogy rájött, megrémítette. Ha volt valami, amit soha nem akart volna megtenni, éppen ez volt az. Elhátrált a lánytól és az ablaknál állva a csatorna forgalmát figyelte a palota előtt. Mintha a fél városnak éppen erre lett volna dolga, hajók tucatjai imbolyogtak a vízen.

-Bocsásson meg! Nem tudom, mi történt velem az előbb. – mondta halkan. –Természetesen megértem, ha el akar menni. Persze, nem a háztól, mert továbbra is teljes jogú vendége ennek a háznak, csak el a közelemből, bár azt hiszem, lehiggadtam már, mellettem nincs veszélyben. Egyébként sem bántanám soha! – sóhajtott keserűen.

A válaszra várt, de csak az ajtó halk kattanását hallotta a háta mögött. Marina elment, ő pedig az előbbi feszültségtől lüktető homlokát az ablaknak nyomta.