A muránói tükör - 8. rész

Túlesve egy véget nem érő bemutatkozás-soron, Marina hálás mosollyal fogadta el a csillogó kristályban felé nyújtott pezsgőt. Most igazán jól esett néhány bátorító korty, és hogy a pirulását is erre foghassa. Olyan érdeklődés irányult feléje, ami szinte megrémisztette. Bár a pergő nyelven hadart beszédet legtöbbször nem is értette, tisztában volt vele, hogy a társaságban most az ő személye a téma és nem utolsósorban elegáns kísérőjével való kapcsolata.

Alessandro már-már megbánta, hogy magával hozta a lányt. Azt sejtette előre, hogy az érdeklődés előterébe kerülnek, de hogy ennek a férfiak ilyen nyíltan jelét is adják, arra nem volt felkészülve. Marina aranyszőke haja mágnesként vonzotta a fiatal hímeket,még olyan nagy hatalmú nemesek figyelmét is felkeltve, akik eddig még nem találkoztak vele, de ismerve a városi hírfolyamot, biztosan hallottak már titokzatos vendégéről. Kicsit keserű szájízzel gondolt rá, micsoda csiklandós téma lehet kettejük homályos kapcsolata a reggeliző asztaloknál, és most erre csak rátett egy lapáttal, amikor selyembe és drága ékszerekbe öltöztetve bevezette a társaságba. Szája szélét rágva fogta vissza magát, ahogy a nyíltan éhes tekintetek a mély dekoltázst vizslatták, a nők pedig legyezőik mögé bújva összesúgtak. Igyekezett a legnagyobb tisztelettel viseltetni a lány iránt, hogy ne nézzék szajhának, akit dugdos a társaság elől, de ezzel is csak önmagának ártott, mert látta Marina tekintetén, hogy nem érti a hűvös távolságtartást. A végén még azt hiszi a kis buta, hogy terhére van a jelenléte.

Szerencsére a zenekar egy valcert kezdett játszani, a férfi kivette a kezéből a poharat és letette az egyik díszes kis komódra, majd gálánsan a kezét nyújtotta, mielőtt valamelyik fajankó beelőzi. Marina zavartan hajolt közelebb.

-Nem tudom, hogy ez jó ötlet lenne-e. Nem igazán ismerem a társastánc lépéseit, Párizsban egészen másként táncoltunk.

Párizs említésére Alessandro arcán megrándult egy izom, aztán elmosolyodott.

-Ha hagyja magát vezetni, észre fogja venni, hogy nem olyan ördöngős dolog ez. Bízzon bennem! – súgta, és ebben a rövidke mondatban annyi szenvedély volt, hogy Marina biztos volt benne, már nem is a táncról beszélnek.

-Bízom! – suttogta elpirulva és a kezébe kapaszkodva követte a tánctérre.

A bizalomnak is van határa – gondolta Marina a zene dallamára keringve a hatalmas csillogó csillárok alatt. Alessandro valóban úgy repítette magával, hogy szinte nem is érte a parkettát a lába, legalábbis ő légiesen könnyűnek érezte magát. Ahogy egy utolsó forgást követően megálltak pihenni, úgy érezte, hogy a teste még mindig pörög tovább, mint egy örvénybe került tollpihe. Álltak egymással szemben, Alessandro képtelen volt elszakítani a tekintetét a hevesen doboló mellek látványától, Marina pedig a férfi szeméről, amikor egy kellemes férfihang szólalt meg mellettük.

-Bocsánat! Alessandro, drága barátom, bemutatnál az elbűvölő ifjú hölgynek? – kérdezte a középkorú, elegáns férfi, mire mindketten pislogva tértek vissza a fényes estély színhelyére egy másik világból, ahol csak ők voltak.

-Claudio! Örülök, hogy látlak! – nyelt nagyot Alessandro, miközben agyában egy egész más mondat formálódótt: Hogy az ördög vigyen el! – gondolta a jóképű mágnásra nézve, akit Milánóból ismert, egy ottani kereskedőház tulajdonosa volt, bár voltak érdekeltségei szerte Európában is. Többek között Párizsban is. Csak reménykedni mert benne, hogy a házas férfi nem tartozik azok közé, akik feleségük melletti unalmukat igyekeznek egy mulató hátsó szobájában feledni, netán éppen Lavotte mulatójában.

-Signorina Marina Deveroux, Signore Claudio Montesini – mondta hát kissé feszengve, de szerencsére nem látta jelét, hogy a férfi ráismert volna a lányra. Igaz, Párizsban Marina fele ennyire sem volt előkelő látvány.

-Örülök, hogy megismerhetem – hajolt meg a férfi. –A neve alapján azt gondolnám, francia... –nézett a lányra kérdőn, aki Alessandrora nézett segítségkérőn, bár értette az ismeretlen férfi szavait.

-Valóban az – sietett a lány segítségére Alessandro. –A szüleink ápolták ezt a barátságot, aztán Marina elárvult, és anyám úgy érezte, a gyászban Velence lehet számára és a testvére számára a legjobb orvosság.

-Úgy tűnik, a gyógyszer hat. – kacsintott a férfi. –A keringőtök egészen vérforralóra sikerült, minden szempár titeket követett a teremben. Azt hiszem kisasszony, bájos lábával sok szívet tiport össze ma este, akik látták, hogy csak a partnerére figyel. És Alessandro, a saját fülemmel hallottam lemondó sóhajokat ifjú hölgyektől ugyanez okból.

-Nos, nagyon ügyesek a zenészek, valóban jó volt a muzsika. – mosolygott kínosan Alessandro, Marina pedig csak állt lángban égve, ahogy érezte, még a bokája is elpirul a másik férfi célozgatásaitól.

-Esetleg megtisztelne a következő tánccal? – fordult felé a férfi. Alessandro elengedte Marina kezét és fél lépést hátralépett, mint aki a részéről beleegyezését adja. De közben nem átallott visszakérdezni:

-Serena is itt van? Mert addig én őt táncoltatnám meg.

-Nem, nincs. – gimaszolt a barátja. –Újra várandós és a világért sem akartuk volna veszélyeztetni egy utazással az állapotát. Talán ez a gyerek már a világra jön és nem lesz idejekorán kis angyal belőle. – komorodott el a férfi a korábbi veszteségekre emlékezve. Közben a zenészek újabb számba kezdtek és Marina tehetetlenül hagyta a férfi magával ragadja a tömegbe.

Ez a tánc semmiben sem hasonlított az Alessandroval járthoz. A férfi magabiztosan vezette, szerencsére nem akart tánc közben beszélgetni, mert talán el sem jutott volna a lányhoz egyetlen szó sem, mivel egész idő alatt csak a kör szélén ácsorgó Alessandrot figyelte, aki éppen levett két pezsgős poharat egy arra járó pincér tálcájáról, aztán rájuk függesztette a tekintetét. Ezernyi érzelem csillogott a szemében. A tulajdonos büszkeségétől, az aggodalmon át, a türelmetlenségig, hogy minél előbb visszakapja a párját ezen a különös, varázsos estén.  Ahogy a zene elhalkult, a férfi máris megindult feléjük, és mire Claudio Montesini megköszönte a táncot, már ott is állt mellettük, az egyik poharat Marinának nyújtva. Montesininek sem kellett elmagyarázni, hogy a továbbiakban felesleges a társasága, megértő mosollyal ő maga nyújtotta a lánykezét a barátja felé, aztán egy elegáns meghajlást követően eltűnt a körülöttük állók között. Alessandro kivezette a lányt a sűrűből az erkély ajtajához közel, pezsgőt tartó kezét a könyökénél fogva irányította a friss levegő felé, nem is tudva, hogy a táncot épp csak befejező Marinának vagy neki van-e nagyobb szüksége némi oxigénre. A sorra leégő gyertyák füstjére fogta, de magában beismerte, hogy valóságos légszomja lett, míg a tánc végét várta. Némán ácsorogtak egymás mellett a zsongó társaságot figyelve.

A társaság férfi tagjai – nyilván a divat előtt hódolva – hölgytársaságuk ruhájához öltöztek, így aztán a kanári sárgától a fűzöldön át a halvány ibolyán keresztül mindenféle színben pompáztak. Alessandro nem foglalkozott ilyesmivel. Fekete ruhája és vakítóan fehér inge ezerszer elegánsabbá tette a tarka társaságban. Marina erőnek erejével szakította el a szemét a látványtól és más, biztonságosabb nézegetni valót keresett magának.

-Ez is az Ön gyárából való? – kérdezte a csillár fényei felé emelve a mesteri csiszolású poharat.

-Igen. Éppen úgy, mint a csillár és ott az a hatalmas tükör a két ajtó között -  mutatott a férfi a sajátjánál is vagy kétszer hatalmasabb csillogó tükörre, mely gazdagon aranyozott keretében valószerűtlenül megnagyobbította az amúgy is tágas teret.

-Igazán tehetős lehet a házigazda. – mormolta Marina. –Mivel lehet ekkora vagyonra szert tenni? – kérdezte a társalgás fenntartása miatt, de nem különösebben érdeklődve. Alessandro elhúzta a száját.

-Ez pontosan az a kérdés, amit ebben a házban jobb nem feltenni. Alfredonak nagyon kiterjedtek a kapcsolatai és a kereskedelemnek egy igen bizarr, társaságban inkább nem emlegetett válfaját űzi.

Marina zavartan nézett rá, nem értve a választ és némi magyarázatra várva.

-Csempészettel. – súgta röviden a lány fülébe Alessandro, és ha már ott volt, hát mélyet szippantott a citrusos illatból, ami a lány fürtjeiből áradt. Aha, Donatella főzete – mosolyodott el a házvezetőnő által készített illatos shampót megérezve. A citrusokból készült fürdősónak rendkívül frissítő hatása volt és sokáig megmaradt a bőrön az illata.

A meglehetősen sokatmondó, már-már intim közelségnek egy meglepett, magas hang vetett véget.

-Marina? Marina Deveroux? ...Hogy kerülsz te ide? – kérdezte döbbenten egy középkorú nő franciául, éles, szinte felháborodott hangon. Alessandro komoran fordult felé, bosszankodva, amiért megzavarták, és azt gondolva, talán Lavotte valamelyik régi lánya kész leleplezni Marinát, de a lányhoz feltűnően hasonló nő látványa még őt is meglepte. Nem kellett magyarázat, hogy megértse, kit lát. A lány úgy nézett az elegáns asszonyra, mint aki kísértet lát. Bizonyos értelemben talán így is volt. Marinára nézett, akinek csodás ibolyakék szemeiben könnyek gyűltek és arcán olyan felháborodás ült, amit a vonaton mesélt történet alapján abszolút megértett.

-Bocsánat! – szólt közbe, aztán a ledermedt lány karját a karjába fűzte. –Ezek szerint nem kell a hölgyeket bemutatnom egymásnak, ugyanakkor én azért kíváncsi lennék, Önben kit tisztelhetek... – kérdezte még mindig komoran, megkövetelve a társasági udvariasság elemi szintjét, amely úgy tűnt, nem különösebben fontos a nőnek.

-Az anyám – suttogta rekedten Marina. –Isabelle Deveroux – nyomta meg a családnevet a lány, emlékeztetve az asszonyt egy családra, amelyet csúfosan cserben hagyott, mire az anyja kínosan elmosolyodott.

-Az én kicsi lányom... Velencében... micsoda meglepetés. Talán apád és Francois is itt vannak? – kérdezte kicsit aggodalmasabban, majd érett női szépségével Alessandrora mosolygott. –És Önben kit tisztelhetek? Talán Marina... kísérője? – kérdezett vissza már-már kacéran.

Alessandro érezte a lány karjának remegését és tudta, Marina legszívesebben  sírva elszaladna, maga mögött hagyva a váratlan és nyilván nem kívánt találkozást. Úgy döntött, kezébe veszi az események irányítását és a lány helyett válaszolt.

-Signor Deveroux sajnos már nincs közöttünk, néhány éve elvesztettük őt. Marina és Francois pedig a házam vendégei. Alessandro Salviati vagyok – hajtotta meg magát éppen csak egy leheletnyit. Isabelle számító érdeklődéssel vette szemügyre, ahogy a Velence szerte ismert családnév elhangzott. Tekintetén látszott, hogy elégedett a lánya helyzetével, bármi is legyen az, hiszen egy ismert és nyilvánvalóan gazdag ember karján jelent meg egy kiemelkedőnek számító társasági eseményen, irigylésre méltó ruhában és csodás ékszerekben. Kívánhat-e többet egy egyszerű lille-i lány? A férjére és a gyerekeire vonatkozó információt figyelmen kívül hagyta, mintha csak távoli ismerősökről lenne szó.  Már éppen meg akart szólalni, amikor hátulról egy szmokingos kar ölelte át.

-Oh, bocsánat... megzavartam valamit? – érdeklődött kissé spicces hangon a brillantinnal gondosan lenyalt hajú férfi. –Hugo Cranston vagyok, New Yorkból, a New York Herald cikkírója, …ennek a szépasszonynak a ... barátja – kacsintott Isabelle-re.

-Örülünk, hogy megismerhettük – biccentett neki Alessandro, kételyt sem hagyva, hogy ez az öröm pusztán udvariassági szólam volt; aztán minden további nélkül elkormányozta a még mindig dermedten álldogáló Marinát az anyja és annak bamba barátja elől.

-Sajnálom! – suttogta Marina még mindig a könnyeivel küzdve.

-Ugyan mit? – vont vállat a férfi. –Az ember nem választhatja meg a családját. Én sajnálom, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam. Tájékozódnom kellett volna a vendégsereg felől.

-Ugyan miért? – kérdezett vissza a lány. –Ki gondolhatta volna, hogy annyi év után éppen itt futunk össze. ...Még mindig nagyon szép. – próbált valami lojális kijelentést tenni az anyjával kapcsolatban és a férfi elmosolyodott ezen a gyerekes próbálkozáson.

-Szép, valóban. És végtelenül ellenszenves. Ha jól értettem a tekintetét, most boldog és elégedett, amiért a kislánykája jól választott. És kicsit irigykedik is, amiért ő viszont – talán a szívének engedelmeskedve – egy kevésbé gyümölcsöző kapcsolatot tud csak felmutatni. Az édesanyja, Marina, a fél karját odaadta volna azért a nyakékért, amit visel. És ez a különbség kettejük között. Magát még nem rontotta meg a világ. Ha az anyám nem akasztja a nyakába ezt a kis csecsebecsét, akkor is nyugodt szívvel jött volna el az olcsó kis fülbevalójában.

-Hát, az biztos, hogy ez nem is én vagyok. – mutatott végig magán a lány. –Amíg idefelé jöttünk, végig az járt az eszemben, olyan vagyok, mint Hamupipőke... a jó tündér selyembe öltöztetett, aztán ha éjfélt üt az óra, lehullanak rólam a szép ruhák és ékszerek, én meg itt állok majd az egyszerű ruhámban és indulhatok Donatellának segíteni bekeverni a holnapi kenyérhez a tésztát.

-Nekem tetszik a kép. – szusszant rövidet a férfi. –De ettől függetlenül, nagyon jól áll magának a felső körök eleganciája is. Tudja viselni és ez ritkaság valaki olyantól, aki nincs hozzászokva. ...De tudja mit? Még messze az éjfél, használjuk ki jól az időt! Táncoljunk, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna!

-De megtörtént, és maga most már láthatta, milyen családból származom. – hajtotta le a fejét a lány. -Az apámat meggyilkolták, és ehhez ő is hozzátette a maga szerencsétlen módján a saját felelősségét, az anyám meg... miután képes volt ott hagyni a férjét és a gyerekeit, vígan utazgat a világban egy idegen férfival. És biztos vagyok benne, hogy nem ez a Hugo volt az, akivel annak idején elszökött.  Azt pedig mindketten tudjuk, hogy engem hol szedett össze – suttogta a végén megszégyenülten. Alessandro azonban nem hagyta elmerülni az önostorozásban. Az álla alá nyúlt és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen.

-Ne hasonlítsa magát hozzájuk! Maga csak azt tette, amire kényszerült, ők pedig rosszul döntöttek saját akaratukból, egészen más helyzet. ...Tudja, hogy ez az apró kő, ez a topáz szanszkritül tüzet jelent? Állítólag semlegesíti az ártó szándékot, lecsendesíti a haragot, távol tartja a rosszat, sőt a viselőjének jó kedvet, vidámságot hoz. – hadarta kedves évődéssel témát váltva, mire Marina halványan elmosolyodott.

-Hát, a rosszat ma már közel engedte... és biztos vagyok benne, maga nélkül vidámságot se hozna... akár le is vehetném.

-Ne vegye le! Csodásan mutat a halvány bőrén... szinte ragyognak a szemek... egyszer látni szeretném, amikor semmi más nincs magán! – suttogta a férfi halkan, szenvedélyesen, a szemébe mélyedve, szinte hipnotikus moccanatlanságba dermesztve. Végül nem küzdött tovább az arcára kúszó bíborszín ellen és a szeme sarkából felnézve csak annyit mondott:

-Ígérem, hogy alkalma lesz rá, hogy megcsodálhassa ezt a …családi ékszert.

Alessandro már az idejére sem emlékezett, mikor táncolt utoljára ennyit egy bálon. Többnyire üdvözölte a házigazdát, váltott néhány szót a barátaival, ismerőseivel, esetleg felkérte a ház asszonyát, aztán rendre ott is hagyta az estélyeket. Marinával azonban ez az egész valahogy megváltozott.
Senki mással nem akart szót váltani, csak a lány ajkáról elhangzó szavakra várt, csak őt akarta táncba vinni, csak akkor ivott, ha koccinthatott vele. Közös tányérról csipegették az apró falatokat és tudomást sem vettek a körülöttük forgolódó sokaságról. Amikor az ünnepeltet felköszöntötték és a derék, csempészetben megőszült atya kihirdette Theresa és Salvatore Fracca eljegyzését, Alessandro szinte öntudatlan mozdulattal fűzte össze ujjait Marináéval, ahogy a sokaságban egymáshoz préselődtek. Ilyen egyszerű lehetne? – csak ez járt a fejében.