Lakótársak 35. rész

A lakásba lépve mindketten érezték, hogy ez a közös takarítás, mint ötlet, nincs egészen átgondolva.  Emma a szemeteshez ment és az elszáradt növényeket gyűjtötte össze a kosárba, aztán a továbbiakban tanácstalanul letette az egészet a pult mellé.

-Figyelj, nem olyan sürgős ez a rendcsinálás! – szólalt meg a fiú. -Előbb bemegyek a céghez, hogy van-e még egyáltalán munkám. Ha nincs, úgysem tudom fenntartani a kéglit.

Emma mosolyogva csóválta meg a fejét. Tipikus pasi mentalitás. Ha ugrik a kégli, már ki se kell takarítani. Hogy a beálló csöndet megszakítsa mesélni kezdett:

-Emlékszel még bent a cégnél Joshuara, arra a csendes mérnök srácra?  Teljesen váratlanul kilépett és elköltözött Miami-ba. Ugyanis a téli szabadsága alatt megismerkedett ott egy lánnyal, aminek egy baba lett az eredménye, és a leendő após megfenyegette, hogy eltöreti kezét-lábát, ha cserben hagyja a lányt. 

-Hát, jobban is észnél lehetett volna a srác! A szabadságára igazán vihetett volna magával néhány csomag óvszert.

-Ah,  a felelősség mintaképe tanácsokat oszt! – forgatta meg a szemét a lány.

-Nézd Emma! Függetlenül attól, ami velünk történt, azért nem ártott volna, ha te is gondolsz a dologra. Hol van az korommal felírva a kéménybe, hogy a védekezés a férfiak kötelessége kizárólagosan? Aki használja, elsősorban magát védi... a meglepetésektől. Farsangkor te mondtad, hogy aki csak az élvezeteknek él, annak számolnia kell azzal is, hogy egyszer majd benyújtják a számlát. Nos, ez rád is igaz. És csak hogy tudd, nem minden srác lenne hajlandó önként elvinni a balhét. - Az eszmefuttatást egy csípős pofon szakította félbe. Robert meglepve nézett a lányra, aki először elsápadt, aztán elpirult, végül a menekülés mellett döntött. Az ajtóból még visszafordult: -A pofonért bocs, de most inkább megyek, mert lekarmolom a bőrt a képedről, arrogáns, hülye pöcs. Talán kezdettől meg kellett volna egyeznünk valamiben, ez igaz, de úgy tűnt, te vagy a tapasztaltabb, és ...

-Nos, azért a James-szel töltött hónapok téged is megtanítottak erre-arra ... – kezdett bele Robert azonnal a csípős válaszba, aztán elharapta a mondat végét, de az elejét már nem tudta ki nem mondottá tenni. A levegő pillanatok alatt robbanásveszélyessé vált.

-Á, ez így nem fog menni! – sóhajtott Emma. Egy semleges témáról beszélgettünk és itt tartunk... mi lett volna, ha belemegyünk abba, hogy vajon te és Freya... – aztán észrevéve, hogy az utolsó aduját is kijátszotta véletlenül, inkább kisurrant az ajtón.

Robert megkövülten nézett utána. Ez most mi a frász volt? Tényleg csak beszélgettek és egyik pillanatról a másikra, kölcsönös vádaskodásba fordult a dolog. A jövőben most már mindig ez lesz? Ilyen sokat rombolt az a rohadt éjszaka? Nem is volt egy éjszaka, még egy óra sem volt – húzta el a száját. Miért nem lehet megérteni, hogy a világon semmi jelentősége nem volt, egyszerűen csak így vezette le a feszültségét. Aztán kicsit lehiggadva próbálta elképzelni a helyzetet, amikor Emma próbálna valami hasonlóval védekezni. Hát, tényleg nem egyszerű dolog ez, az ő gyomra sem venné be, ez nyilvánvaló; és nincs kettős mérce ... természetesen.

Lezuhanyozott, beöltözött pingvinnek, aztán elindult az irodába kideríteni, érdemes-e még a takarítással vesződnie ebben a lakásban.

Mr. Walters összevont szemöldökkel nézte a jól láthatóan lélekben és fizikailag is megviselt alkalmazottját. Ma bent sem kellett volna lennie, de egy váratlan megbeszélés miatt alkalmazkodott a kuncsaftjuk kéréséhez, hogy a hétvégén fogadja. Már végeztek, amikor hallotta Miát, a titkárnőjét, hogy Roberttel beszél, és ha már így alakult, megvárta. Mindenesetre a srác akármivel is töltötte az elmúlt időszakot, nyomott hagyott rajta. Ha lehet, még romosabban nézett ki, mint amikor kikönyörögte ezt a hosszú szabadságot. Meghallgatta, aztán együttérzését fejezte ki az apja betegsége miatt, végül kíméletlennek tűnő egyenességgel rákérdezett, tudja-e folytatni a munkáját, vagy keressenek végleg mást a helyére. Robert egy mély sóhaj után csak annyit mondott: -Hétfőn kezdek.

Hazafelé a kórházba is bement. Az apja még mindig mozdulatlanul feküdt a gépek pityegése és sziszegése közben. Leült mellé és megfogta a kezét. Az ápolt kéz ernyedten feküdt a tenyerén. Teljesen hasonlóak voltak… a hosszú ujjak, a körmök formája… csak az apja kézfején a ráncok és a már megjelenő májfoltok árulkodtak róla, hogy egy idősebb testhez tartozik.

-Sosem akartam olyan lenni, mint te, és most mégis sikerült. Megbántottam a nőt, akit mindennél jobban szeretek, és lehet, azzal a tudattal kell majd élnem, hogy egy elhibázott pillanatért egy egész család fizet majd, ahelyett, hogy boldogan élnénk együtt. Gyerekem lesz apa. Anya még nem is tudja, úgyhogy ne áruld el neki! Nem terveztük, csak így alakult, és én még igazából fel sem fogtam. Csak félek, iszonyatosan félek, hogy elveszítem őt is és Emmát is. Néhány órája még azt hittem, menni fog a dolog, de egy ártatlan mondattal sikerült megint kiborítanom a bilit. Lehet, hogy ti csináltátok jól azzal, hogy szétmentetek és utána egy viszonylagos nyugodt légkört teremtettetek. De én nem akarom elengedni Emmát, mert bármi is történt, nélküle nem megy... egyszerűen nem megy.

Nézte a még mindig jóképű arcot. Mintha csak aludna. Háta mögött, mintha kattant volna a zár, de végül semmi mozgást nem hallott, így folytatta tovább a monológot.

-Te miért nem akartál minket? Mindennél jobban, ahogy az egy szülőtől elvárható. Elisabethnél is jobban. Te talán nem is tudod, de az a nő egy boszorkány. Nem akarom a háta mögött bemószerolni, de nem lehetsz annyira vak, hogy tökéletesnek lásd. Anya volt a tökéletes, és őt el tudtad engedni.  Mondd, miért döntünk mi férfiak mindig rosszul, hm? Lehet, hogy anyának van igaza, és a vérünk nem a megfelelő helyen kering a testünkben? De engem sosem a farkam vezetett, mint például Connort. Na ő, ő igen ... és mégis, most otthon szerelmeskedik Rachellel, hetek óta csak vele, én meg itt beszélek neked meg ezeknek a gépeknek, aztán mehetek haza abba a koszos, üres lakásba és sirathatom a balfaszságom, amivel elűztem Emmát. …Na, szia! Pihenj és most az egyszer fogadj szót ezeknek az orvosoknak, mert hidd el, kicsivel többet értenek a problémádhoz, mint te! Majd holnap is bejövök!

Egy nagy sóhajjal letette a takaróra az apja kezét, aztán felállt, hogy hazainduljon. Az ajtó előtt Emma ücsörgött egy széken.

-Szia! – nézett rá meglepetten.

-Szia! ... Gondoltam, hogy még bejössz hozzá, meg errefelé volt dolgom úgyis... Azt hiszem, itt keresek nőgyógyászt, Rachel legalábbis dr. Morrisont ajánlotta. Eljöttem megnézni a dokit, mert végül is nem mindegy, hogy  kit engedsz magadhoz nyúlni, legalábbis nekem ez olyan kínos... vagy nem is tudom...

-És, szimpatikus az öreg Morisson doktor?

-Igen és nem.  Mármint, szimpatikus, de nem öreg. Nem sokkal lehet nálad idősebb.

-Huh... nem kellene a dokiknak elérni egy tisztes kort, mielőtt ártatlan lányok, asszonyok lába közé állnak matatni? – forgatta a szemét a fiú.

-Annyira hülye vagy! – nevette el magát Emma.

-Miért, téged nem zavar, hogy egy vadidegen pasi dugdossa az ujjait... oké, egy idős orvos más tészta, de egy fiatal... ha nő lennék, tuti zavarban lennék előtte, ezért gondoltam... na mindegy, gondolom még ráadásul jóképű is…. Végül is nem probléma, a vizsgálat úgyis kellemetlen, hát egy kis fantáziálással feldobhatják a nők azokat a perceket.

Emma vihogva taszította oldalba a bohóckodó fiút, miközben kiléptek a kapun.  -Uramisten, remélem, senki nem hallotta a marhaságaidat, mert soha többé nem tehetem be a lábam ebbe a kórházba! De hogy a kérdésedre válaszoljak, dr. Morrison kifejezetten helyes. 

-Remek! – morgott az orra alatt a fiú. –És... kértél hozzá időpontot?

-Igen. Ma szombat van, és szerdán délután háromkor tud fogadni egy teljes kivizsgálásra. Gondoltam, szólok... ha még érdekel a dolog.

-Kösz, szerda, délután háromkor, oké, megjegyzem.

-Nem lesz gond a melóval? Vagy... már nincs meg az állásod?

-Ja, nem... Walters rendes volt, hétfőtől dolgozom, de nem hiszem, hogy probléma lenne, ha egy kicsit korábban jönnék el. Végül is, ez van olyan komoly dolog, mint egy fogorvos, nem igaz? – kacsintott rá a lányra. –Na gyere, hazakísérlek, késő van már! Vacsoráztál már egyáltalán? A lány fejrázására elhúzta a száját. –Sejtettem. Próbálj meg erre jobban odafigyelni, mert ha te nem is, ő esetleg éhes lehet, bökött a póló alatt megbújó kis dudor felé.

-Robert, ne legyél már ennyire okostojás! Nem vagy az anyám, hogy mindent jobban tudj nálam!

-Ha már így szóba került Vivien, ő már tudja, és Max?

-Jesszus, dehogy. Talán le is lőtték volna a gépedet az óceán fölött, ha úgy érzik, meg akarsz lépni a felelősség elől.

-Ha-ha, nagyon vicces... – morogta Robert, ahogy eljutott a tudatáig, hogy lesz itt neki még néhány nehéz találkozása holmi leendő nagyszülőkkel, akik nem biztos, hogy el lesznek ragadtatva tőle, hogy a 22 éves gyereklányuk anya lesz. A francba!  -Szerintem időszerű lenne most már elmondani, inkább tőlünk hallják, mint valaki mástól véletlenül.

-Gondoltam, majd az orvosi vizsgálat után. Meg hát... azt sejted, hogy Max kemény kérdéseket fog neked szegezni!? És tulajdonképpen még mi sem beszéltünk róla, hogy  hogy is lesz majd ez az egész.

-Nézd Emma! Ha rajtam áll, holnap délután elveszlek.... oké, várd meg, amíg befejezem – intette le a harciasan válaszolni akaró lányt. –Mondom, holnap délután elveszlek, ha ezt akarod. Nem a gyerek miatt... illetve, hát most talán még miatta, de ... nézd, az ember amikor megismerkedik valakivel, aki igazán mélyen megérinti, akkor akaratlanul is elgondolkozik rajta, hogy ... szóval, hogy ez vajon örökre is jó lenne-e. És én mindig is így éreztem. Szóval, abban a pillanatban elvennélek, amikor hozzám jönnél, ez a te döntésed.

-Nézd Rob, nekem ez most még mind olyan távoli, a gyerek, az orvos, a nagy beszélgetések és bejelentések, ráadásul itt feszül köztünk ez az „aprócska” probléma is, én ... fogalmam sincs, hogy mit akarok, amiről azt hiszem, akarom, azt tényleg akarom-e... csupa kérdés vagyok és bizonytalanság, és az az igazság, hogy azzal, hogy te előkerültél, valahogy nem lett egyszerűbb semmi. Itt viccelődök veled a város közepén, egyszerre szeretnélek itt hagyni és bebújni az ágyadba. Fogalmam sincs, hogy mit akarok. Egy biztos, a szüleim számonkérő tekintetét momentán tuti nem. 

Robert megfogta a lány karját, ahogy az lendületesen a zebrára lépett volna. -Hééé, piros! Ha kivasalnak, attól sem lesz egyszerűbb. Nézd... valahányszor találkozunk úgy lesem a jelzéseidet, mint vak a hangokat, hogy van-e valami apró nesz, ami segít a következő lépést megtenni, de én sem igazodom ki rajtad. Reggel megmondtad, hogy ne számítsak rá, hogy egyszerű lesz. Nem is! Én csak egyet akarok tudni, hogy érdemes-e két kézzel kaparnom?

-Szerinted itt ténferegnék veled, ha nem így lenne? – nézett rá egy elmeorvos megnyugtatónak szánt tekintetével a lány.

-Igen, de ez az egész különélés... ebből sosem sül ki semmi jó, ezt láttam már a szüleimnél is. Talán ha apám otthon marad és csak a szomszéd szobáig költözik, még rendbe jöhetett volna minden, de így túl nagy a távolság, amit visszafelé kell megtenni. Elmenni olyan könnyű ... – halkult el a hangja, ahogy rájött, hogy ő is éppen ezt csinálta, és a bajok nagy része aztán ebből is keletkezett.

-Neked nincs másik szobád, Rob. – mutatott rá Emma azonnal a nyilvánvaló tényre.

-De a tied lehetne a háló, én meg ellennék a nappaliban. – próbálkozott óvatosan Robert. –Connorék is jobban éreznék magukat kettesben. Ez meg úgyis a kettőnk problémája, legalább ne terheljünk vele még  másokat is.

-Késő van, ma már nem akarok fontos döntéseket hozni, de ígérem, hogy gondolkodom a dolgon. Reggel felhívlak, és ha még mindig ennyi szenvedéllyel tudsz érvelni a dolog mellett, akkor megbeszéljük a részleteket. Végül is vasárnap ... lesz egy egész napunk, hogy döntsünk, és ... esetleg... költözködjünk.