Lakótársak 37. rész

Ez az október délután, és Chloé Serena Palmer első jelentkezése volt a megmentőjük. Miután visszamentek, nem törődve Connor viccelődésével (-Hugi, homokos a hátad! ), egymást egy pillanatra sem elengedve, csendes, boldog mosollyal vettek részt a családi beszélgetésben. Este aztán, amikor becsukódott mögöttük a szobájuk ajtaja, Robert az ajtónak dőlt és magához húzta Emmát. Egy pillanatra elmosolyodott, ahogy a kis pocak némileg távol tartotta tőle a lányt, aztán a lány hajába suttogva megszólalt.

-Izgulok, mintha ez lenne az első alkalom. Ezt az új testedet sem ismerem, a reakcióidban sem vagyok biztos, mert azt mondják, a terhességtől az is más lehet.

-Ez mind csak a körítés, de a lényeg nem változott. Ha hozzám érsz, remeg a gyomrom, és ...

-Ó, igen, arra még jól emlékszem, amikor magamhoz húztalak, te meg kidobtad a taccsot – kuncogott a fiú, Emma pedig belebokszolt a mellébe. -Nem úgy remeg...

-Tudom, kicsim, mert ugyanazt érzem én is. … Annyira szeretném nem elszúrni, nem elkapkodni!

És mivel nem akart kapkodni, Emmát kézen fogva a komódhoz húzta, és bekapcsolta a zenét. Aztán még mindig a lány kezét szorongatva, kinyitotta a fürdőszobaajtót és felkapcsolta a villanyt.

-A fene egye meg, elfelejtettem, hogy ehhez a szobához nincs kád, csak zuhany!

-Nem akarok pancsolni! – sóhajtott Emma. -Egészen mást akarok, de úgy látom, te nem annyira, mert csak húzod itt az időt.

-Türelmetlenek vagyunk, hm? – húzta végig az orrát Robert a lány orrán, miközben az agyát teljesen elöntötte a régi ismerős, rózsaillat. –Pedig nem fogunk kapkodni. Először is kicsomagollak és minden apró kis változást alaposan megvizsgálok. Ha netán áramszünet lenne, és csak a tapintásom alapján kéne felismernem téged, akkor se jöhessek zavarba.

-Nem tudom a szituációt elképzelni. – kuncogott a lány, ahogy az ágy felé araszolva a nyomukban a ruhái szálldostak szerte széjjel. Aztán már csak a hűvös ágynemű selymes érintését érezte a háta alatt és Robert ujjainak játékos rajzát, ahogy a torkától lefelé haladva körberajzolja a melleit, aztán a hasát.

-Máris nagyobbak lettek… - suttogta elragadtatottan a fiú, ahogy a két keblét simogatta.

-És érzékenyebbek – homorított bele a lány a cirógatásba.

-Úgy van… érzékenyebbek… látom – szívta meg óvatosan a hegyesen meredező bimbókat a fiú, aztán a lány tehetetlen nyögésébe belemosolyogva lejjebb kalandozott. –Itt pedig ez a dombocska. Remélem alszol Chloé, mert nem kislányoknak való az a játszadozás, amit a mama és én most játszunk! – mormolta a forró bőrre és Emma nem bírta tovább az édes kínzást, kétségbeesve kapaszkodott a fiú hajába valami megváltásáért könyörögve. 

-Csss, csak lassan! – hintette végig a testét Robert apró kis csókokkal, finom harapásokkal, aztán engedve Emma fürge kezeinek, ő is megszabadult az ingétől, trikójától, és hagyta, hogy a farmerjét egyre lejebb tolja a fenekén. –Fogalmam sincs, hogy mit tehetek veled, ami a baba miatt… szólj, ha bármi kényelmetlen, mert akkor kitalálunk valami mást.

-Amíg nem próbáljuk ki, sosem fog kiderülni – prüszkölte türelmetlenül Emma és a csípőjét követelőzően szorította a hol ígéretesen hozzá tapadó, hol ijesztően eltávolodó férfi csípőhöz. Amikor a fiú feje eltűnt a térdei közt, egy pillanat elég volt, hogy elégjen, de még vissza sem tért a földre, amikor megérezte az édes kitöltöttség érzését, és a spirál, aminek mentén egyszer már a végtelenbe szédült, újra magával ragadta. 

-Jézusom Emma, összenyomlak titeket! – suttogta ijedten Robert, ahogy legördült a lányról, aki álmos, ábrándos tekintettel lesett vissza rá:

-Nem panaszkodtam volna, de tényleg több levegőt kapok így…. Istenem, mit hagytunk ki hosszú hosszú heteken át!

 -Gyere hozzám feleségül! –hallotta meg a halk kérlelő mondatot, és a szeme úgy pattant ki, mintha belecsíptek volna.

-Nem tudok! – simogatta meg a fiú arcát, aztán látva, hogy értetlenül elkomorodik, elvigyorodott. –Ilyenkor már senki nem adna össze bennünket. Késő este van, nincsenek meg az engedélyeink, és még időpontot sem kértünk.

-Ne vicceld el! Gyere hozzám feleségül! – könyökölt fel mellette Robert.

-Nem várhatnánk meg, amíg a pici megszületik? Most fehér ruhát elég nevetséges lenne felvennem, meg úgy is néznék ki benne, mint egy partra vetett bálna.

-Gyönyörű szép partra vetett bálna lennél, én pedig a világon a legboldogabb, hogy egy ilyen kihalóban lévő faj csodás egyede csak az enyém. Komolyan Emma, kérlek, gyere hozzám feleségül!

-Jól van, úgyis addig fogod mondogatni, amíg igent nem mondok, igaz? Hozzád megyek, mihelyst meg tudod szervezni, mert ebben az időben én nem futkosok a dolog után. De kikötöm, hogy csak a szűk család lehet ott, aztán egyszer, ha majd újra szép leszek, vékony és mosolygós, akkor majd tartunk templomit is, rendben?

-Oké, akkor azt is megszervezhetem, mert szép vagy és vékony, és … - csiklandozta meg a lányt – mosolygós is.

De Emma komolyan nézett rá. -Nézd, hozzád megyek, mert ez neked fontos, és mert én is tisztában vagyok vele, hogy Chloénak is jobb házasságba születni, de igazából volt nekem egy kislánykori álmom erről az egészről, és hát abban nem nagy hassal tolattam az anyakönyvvezető elé, hogy a templomról már ne is beszéljek. Anyám egészen biztosan ragaszkodna is hozzá, meg a nagy vendégséghez, és jobb ha tudod, hogy én is élvezném a nagy felhajtást koszorúslányokkal, csokordobálással, óriási tortával és hajnalig tartó táncolással. De hát így ez most mind nem időszerű. – rántott kicsit a vállán némi keserű felhanggal.

Robert tűnődően nézte, aztán megsimogatta az arcát: -Akkor most egy szűk családi körben kimondott igen a városházán, aztán ha a lányunk tudja tartani a gyűrűket, akkor megejtjük ezt a táncikálós, felhajtásos bulit barátokkal, rokonokkal, régi exekkel – kacsintott rá a lányra, aki nevetve oldalba bökte. -Nekik sajnos már pont nem fog jutni szék és tányér, sajnálom.

-Szeretlek! – csókolta meg Robert újra és Emma boldogan viszonozta.

-Tudom. És mert én is nagyon szeretlek, örömmel mondok neked igent, ha a városházán is felteszed a kérdést. De most aludjunk, mert kell az erő, hogy holnap ezt a mi kis egyezségünket be tudjuk adni a szüleinknek is, mert szerintem ők is tervezgetnek a hátunk mögött.

*

A reggelinél néma csendben falatozott mindenki, amikor  Max letette a szalvétát, és Robertre nézett. -Egy családot eltartani sokba kerül. Mennyire biztos az az állás a Waltersnél?

-Hát, amennyire a mai világban egy állás biztos lehet. – rántott a vállán egyet Robert. Gondolom, ha nem csinálok valami egetverő baromságot, akkor nem én állok a kirúgási tabella élén. Mr. Walters egyébként rendes volt, mert elengedett erre a hosszú szabadságra, ráadásul amikor a visszatéréssel csúsztam, akkor se rúgott ki, pedig megtehette volna.

-Connor azt mesélte, hogy papír nélkül végzed egy középvezető munkáját… igaz ez?

-Hát, igen, még csak ideiglenes kinevezésem van. De ha nem hosszabbítja meg, nekem az se probléma, nem vagyok egy főnök típus. Szeretem az építészetet, de a terveinket menedzselni már nem annyira. Attól pedig az Isten mentsen meg,hogy esetleg személyzeti dolgokkal kelljen foglalkoznom!

-De egy mérnök fizetése elég a belvárosi lakás fenntartásához? Mert most Emma sokáig nem tud hozzájárulni.

-Eddig sem fogadta el! – szúrta közbe a lány, mire a fiú a szemközti oldalról egy csókot dobott neki.

-Viszont azzal, hogy olyan sebbel-lobbal eljöttél a cégtől, neked sincs biztosításod, kicsim! – figyelmeztette Max összehúzott szemöldökkel, amiért megzavarták az eszmefuttatását. -A kórház, a szülés, a baba ellátása… ezek mind kemény összegek lesznek.

-Max, hova szeretne kilyukadni? – nézett rá Robert kiegyenesedve. –Nem keresek sokat, de van némi megtakarításom, meg fogjuk oldani. 

-Igazából csak azt szeretném megosztani veletek, hogy fejleszteni akarom a céget. Egy olyan irodát akarok nyitni, ahol a tervek készítésétől, az építkezések megszervezéséig, egészen a belsőépítészeti munkákkal kapcsolatos megrendelésekig bármit el tudnánk vállalni. Tudom, hogy tisztában vagytok ezekkel a tervekkel, mert nem titok előttem, hogy apád utána nézett ezeknek a dolgoknak. Természetesen ez óriási feladat, és bármennyire is megbízom benned fiam, azért azt hiszem, még néhány év tapasztalat hiányzik ahhoz, hogy az iroda vezetését rád merjem bízni. Másrészt, ez akkora feladat, ami túl sokat vonna el a családodtól. De talán mint külsős vállalhatnál munkát itt is, természetesen a szokásos díjazás fejében. Kiegészítésnek mindenképpen jó lenne.

-… és Connor? – kérdezte meg Emma csendesen és a bátyjára nézett, de nem látott rajta sértettséget az elhangzottak miatt.

-Connor még nem végzett. És mindannyian tisztában vagyunk vele, ha végez, nos… fogalmazzunk úgy, hogy az érdeklődése nem biztos, hogy a tervezőasztalhoz kötné. Connornak még van ideje eldönteni, mit kezdjen magával, de titeket szorít az idő. Ráadásul nemcsak itt New Yorkban, hanem otthon is nyílik majd egy ilyen iroda, úgyhogy hosszú távon lesz helye neki is.

-Nos, akkor köszönöm, megfontolom. Gondolom, ez az iroda sem a jövő héten nyílik, így aztán van idő átbeszélni a részleteket. – nézett Robert Max szemébe, és a férfi látta, hogy leendő vejét megfogta az ötlet. Elmosolyodott, biccentett és rátért a következő pontra, aminek a tisztázása nélkül úgysem indultak volna haza: -Akkor beszéljünk az esküvőről!

Robert átnyúlt az asztal fölött Emma kezéért, és megszólalt. -Megszerezzük a szükséges engedélyeket és az első szabad időpontban összeházasodunk a városházán. Egyelőre ennyi. Aztán ha megszületett a pici, és ez a nő még mindig hozzám akar jönni, akkor megszervezünk egy igazi esküvőt is felhajtással, dínom-dánommal, az ő álmai szerint. Az enyimek úgyis abban a pillanatban teljesülnek, ahogy kilépünk a városházáról. Connor, Rachel! Lennétek a tanúink?

Anthony megköszörülte a torkát: -Valamiről elfeledkeztél fiam.

A fia kérdő tekintetét látva felállt, ujjával hívogatóan intett neki és elindult az emeletre. Robert zavartan követte. … Néhány perc múlva fülig érő vigyorral követte az apját lefelé a lépcsőn. Anthony elégedetten mosolygott, visszaült a helyére és megfogta Edith kezét. Aztán mindannyian lélegzetvisszafojtva nézték, ahogy Robert megkerüli az étkezőt és Emma mellett megállva fél térdre ereszkedik. A lány zavartan tolta hátra a székét és a fiú felé fordult. 

-Emmaline Stuart, Isten és a családjaink előtt megtisztelsz azzal, hogy feleségül jössz hozzám és apát adsz a lányunknak? - azzal egy apró ékszerdobozt nyújtott felé. A doboz kísértetiesen hasonlított arra, amilyenben karácsonykor a lakáskulcs lapult. De ez a doboz nyitva volt és a közepén egy csodálatos gyűrű csillogott. A platina karikán egy finoman csiszolt csillogó gyémántnak kellett meggyőznie a lányt Robert eltökéltségéről és szerelméről. Határozottan nem egy mérnöki fizetésből vásárolt gyűrű volt, ennyit még Emma is azonnal megérzett.

Zavartan nézett a fiúra és a gyűrűre, aztán Anthonyra, aki bátorítóan rámosolygott. Robert megköszörülte a torkát: -Em, ezt nem fogom ma háromszor elismételni. Tegnap már húzhattál kedvedre, de most válaszolj kérlek, mert istentelenül kemény a parketta!

-Oké! – vigyorodott el a lány. –Ma is igent mondok neked, és a gesztus kedvéért az ujjamra is húzhatod ezt a fantasztikus gyűrűt, csak hogy érezzem, milyen lehet egy ilyennel villogni mások előtt, de aztán visszaadjuk apádnak, mert szerintem a gyűrű mást választana magának igazi tulajdonosnak. –kacsintott Edithre. 

Az asszony elpirult és a férjére nézett, akit hümmögött egy kicsit, kacsintott egy nagyot, aztán megcsókolta a feleségét. –Kölcsönadjuk nekik? – kuncogott az asszony szemébe nézve, aki boldogan bólintott. –Ma a tied  Emma! – dobott leendő menyének egy puszit az asszony a távolból.

Robert bohóckodva egyenesedett ki, megmasszírozta a térdét, aztán felhúzta magához Emmát, hogy a gyűrűt az ujjára húzhassa. Aztán megcsókolta és a többiek lelkes tapsa és füttyögése közben megringatta a menyasszonyát.  -Szerencse, hogy nem kívántad meg, mert én is azt mondtam apának, hogy csak kölcsönbe fogadjuk el, de ígérem, veszek neked helyette egy olyat, amilyet csak szeretnél.

-Nem is tudom, egy ilyen tulajdonképpen nagyon tetszene. – affektált játékosan a lány.

-Nem probléma, mondjuk hegyi kristályból veheted úgy, hogy máris a tiéd, mihelyst visszaértünk a városba. – nyomott egy puszit Robert a villogó kővel díszített ujjra, aztán leült a székre és az ölébe húzta a lányt. –Szeretlek! Ezen a hétvégén a legboldogabb emberré tettél, és ígérem, hogy életed egyetlen percében sem fogod ezt a döntést megbánni.

*

Az esküvő végül november első péntekének délutánján a szűknél is szűkebb körben zajlott le. Emma és Robert Connorral és Rachellel megjelentek a városházán és egy néhány perces eljárás keretében férjjé és feleséggé nyilvánították őket. Emmán egy fodros kis miniruha volt, melynek csíkjai jótékonyan takarva, bár nem titkolva legyezték körbe gömbölyödő alakját, Rob pedig sötét öltönyében nyakkendő nélkül feszített mellette.

-Olyan vagy mint a kedvenc sorozathősöm – puszilt Emma a nyakába, amíg az anyakönyvvezetőre vártak. John Reese kalandjait töretlen lelkesedéssel nézte délutánonként, Robertre várva.

-Csak jobb képet vágok a dolgokhoz – vigyorgott rá a fiú, a főszereplő híresen mosolytalan szerepére célozva. Aztán az események magukkal sodorták a viccelődésüket. Amikor kicsivel később kiléptek az épületből, Connor még készített róluk néhány fotót, aztán taxiba vágódtak és meg sem álltak Robert szüleinek házáig, ahol ők és Emma szülei pezsgővel és vacsorával várták őket. Az anyósok pedig máris kész tervekkel, hogy a nyár eleji ceremóniára minden a lehető legtökéletesebb lehessen.

Robert csendben fogta Emma kezét az ölében, aztán felemelte és megcsókolta. -Mrs. Palmer, mondtam már, hogy szeretem?

-Hm, ma talán még nem elégszer, de legyen nyugodt Mr. Palmer, rá fogom bírni, hogy újra és újra elmondja nekem.