A férfi már régen lekanyarodott a főútról és meglepve nézett útitársa
felé, amiért az nem teszi szóvá, hogy merre tartanak, de a nő szinte transzban
nézett maga elé. Látszott, hogy a gondolatai teljesen lefoglalják, ezért halkan
megköszörülte a torkát.
-Látom, nagyon elgondolkodott. Nem baj, ha kérdezek valamit?
Cara összerezzent, ahogy a férfi hangja visszarángatta a múltból, és
szinte automatikusan válaszolt.
-Persze, kérdezzen csak!
-Hoppá, maga tényleg nincs itt, csak testben, hogy ilyen felelőtlenül
ígérget – nevetett a férfi.
Cara végre tényleg visszatalált a jelenbe és ránevetett:
-Azt nem mondtam, hogy válaszolok is rá.
-Oké, igazából azt akartam kérdezni, és most nevezhet megint bunkónak,
amiért szóba hozom, de tényleg érdekel: Hol szerezte ezt a komoly fejsebet?
Cara végigsimított a homlokán.
-Londonban, egy részeg sofőr felhajtott a járdára, ahol éppen fotóztam,
és nem láttam, hogy közeledik. A villanyoszlop mentett meg, mert lelassította.
De azért kaptam egy komoly ütést, úgyhogy hetekig voltam kórházban és először
az életmentésre koncentráltak, a különböző töréseim ellátására. Aztán egy
plasztikai sebész eltüntette volna a heget, de reménykedtem, hogy az a
gyógyfüves csodakenőcs, amit egy ismerősöm ajánlott, megment a szikétől. De azt
hiszem, félévnyi próbálkozás után be kellene ismernem, hogy nem fog segíteni.
Egyszerűen csak féltem újra a kés alá feküdni, azt hiszem ... – az utolsó
mondat szinte már csak suttogás volt.
-Egyedül kellett végigcsinálnia? Nem volt senki, aki segített volna? –
nézett rá együttérzően a férfi, és Cara ettől a tekintettől elfelejtette azt,
hogy mennyire személyes, múltban vájkáló kérdést is tettek fel neki.
-A férjemet akkoriban nagyon lekötötték az üzleti ügyei, a
tárgyalásai, nem tudott utánam utazni.
-Férjét? Magának férje is van? – nézett rá kicsit megütközve a férfi.
-Már nincs. – mosolyodott el a nő. -Hál Istennek, már nincs!
-Huh, hát, ez elég sokat mondó sóhaj volt. – kacsintott rá a férfi, miközben
az járt a fejében, hogy ez a mondat miért enyhített a korábbi pillanatokban
szívét szorító érzésen?
-Nyugodtan tagadja meg a választ, én is gyakran teszem, ha nem akarok
válaszolni. Ezt már felfedezte maga is – vigyorgott a fickó; - de miért olyan jó
hír, hogy már nincs férje? Egy kapcsolat, ha valaha szívből jött, akkor sosem
öröm, ha véget ér.
Cara ránézett. Aha, akkor te még nem heverted ki a tiednek a
felbomlását... – gondolta, de hangosan inkább egy vallomás bukott ki belőle.
-Tudja, ha valaki csak korlátoz, kritizál, és végül még meg is aláz,
az a kapcsolat lehetett kezdetben bármilyen szép, szenvedélyes és őszinte, hát,
az a kapcsolat onnantól halálra van ítélve.
-Ebben igaza lehet – sóhajtott mélyet a férfi. Nem értette önmagát,
minek vájkál ennek a nőnek a láthatóan még mindig fájó magánéleti kérdéseiben,
amikor van neki saját problémája, amit talán még mindig nem tud ilyen őszintén
és józanul szemlélni. Lehet, hogy segített valamit a távolság és a magány, de
hogy még nem oldott meg semmit, az is biztos. Előbb-utóbb vissza kell menjen és
hivatalossá kell tegye a szakításukat. Most már bánta, hogy nem akkor,
hirtelen, első indulatból nyilatkozott. Mostanra már rég lezárhatták volna az
egész szerencsétlen elcseszett közös életüket, és kezdhetne újat. De nem, ő
csak lelépett, mint egy hisztis primadonna, pedig hát senki nem kárhoztatta
volna, ha kicsit előjön belőle az állat. Oké, mára már tudja, hogy nem akarja
ott folytatni, ahol abbahagyták, de be kell lássa, még nincs túl az egészen, ha
hazamegy, újra fel kell tépni a sebet, amiről mostanában már azt remélte, hogy
begyógyult.
-Hm, úgy látom, a nyomasztó gondolataimat sikerült magára áttestálni –
szólalt meg mellette a nő, mintha megérezte volna, hogy a nagy kérdezősködés
őbenne már a visszájára fordult. –De inkább meséljen, merre járunk, hova visz,
mit fog mutatni...?
-Állj! – nevetett fel a férfi. –Egyszerre mindig csak egy kérdést. De
hogy az előbbi kérdészuhatagra válaszoljak, ha tájat akar fotózni, mesebeli
tájat, azt mutathatok magának. Az egyik kedvenc helyem. Néha napokig elvagyok
itt magamban. A kocsiban alszom, eszem, amit hoztam, vagy amit találok, iszom a
forrásból, és hallgatom a csendet. Mert nekem a víz robaja is csend, csak
másképpen. Upsz, egy kicsit elszóltam magam, de hát akkor már azt is tudja,
hogy vízesés is lesz a kínálatban.
Cara elnevette magát.
-Magának tényleg nagyon rossz napja lehetett aznap, amikor
összefutottunk... a farkassal – tette hozzá, kacsintva. -Azóta már másodszor
állapítom meg, hogy nem is olyan vadember, mint annak az első alkalomnak az
alapján gondoltam. Ha ezt a szőrt levakarná a képéről, talán még jóképűnek is
mondanám, mindenesetre sokkal barátságosabb. De nem tudom, észrevette-e, hogy
ilyen sok információt két nap alatt nem árult el magáról, mint ebben az előbbi
mondatában. Nem mintha nem lenne hízelgő, hogy végre nem akarja leharapni a
fejem, vagy nem sérteget.
Mad elkomorodott. –Tényleg ne haragudjon, nem tudom, mi ütött belém
aznap. Azt akartam, hogy hagyjon békén, ne legyen ott, és hát nem volt
úriemberhez méltó, ahogy ezt el akartam érni, tudom. Remélem, észrevette, hogy azóta is
egyfolytában kompenzálok.
-Nincs szükség rá! – sóhajtott nagyot a nő és újra az erdőt nézte,
ami mellett a furgon elpöfögött.
-Igazából azóta sem értem, mi volt velem a problémája. Azt hittem, tök
egyedül fekszem a porban a préri közepén, és csak a prérikutyákat idegesítem,
de hát a jelek szerint magát is. Miért? Az a maga földje volt ott?
-Nem, nem az enyém. Nekem nincs is itt a környéken egy négyzetyardnyi
földem sem, én is csak bérlő vagyok. De szeretek egyedül lenni, és maga a
magányomat veszélyeztette. Ott és akkor azt hittem, hogy ez rossz. De azt
hiszem, éppen itt volt az ideje, hogy valaki megzavarjon.
Cara kíváncsian kapta a fejét a meglepő nyíltsággal kitárulkozó férfi
felé. A végén még bevallja, hogy a személyazonosságával kapcsolatban is
hazudott?
De nem, Mad ennyire mégsem volt kitárulkozó. Egy éles kanyart véve
bekanyarodott a fák közé és innentől az út még zötyögősebbé vált. Cara nem is
akart beszélgetni, mert attól tartott, a nyelvét harapná el. Amikor megálltak
végre, először a színtiszta megkönnyebbülés öntötte el, aztán a látvány iránti
alázat. Talán még életében nem látott ilyen szépséget, pedig büszkén állíthatta
magáról, hogy a világ sok pontján megfordult már az eltelt években.
-Na, mit mondtam? – fordult felé a férfi, de Cara leintette.
-Fogja be! Templomban nem beszélgetünk!
Mad is kinézett az ablakon és magában elismeréssel adózott a nőnek a
tökéletes és a valóságot teljességgel fedő megfogalmazásért.
A magasból alázuhanó víz szikrázóan csillogott a napfényben, odalent
pedig az apró tavat körülvevő fenyőktől haragos zölden csillogott a víz. A buja
vegetáció meglepő volt a préri száraz füve után. Tényleg olyan volt ez a hely,
mint a Paradicsom. Cara a gépe után nyúlt, miközben kicsapta a kocsi ajtaját.
Aztán odakint csak állt leengedett karokkal és eszébe sem jutott a szeme elé
emelni a kamerát. Ezt először a szemeinek kell megemésztenie; egyszerűen
képtelen lett volna az apró keresőn keresztül szemlélni a természet pazar
tobzódását. A férfi lépteit meg sem hallotta, ahogy a kocsit megkerülve
mellélépett, így aztán szinte megriadt a halk hangtól, ami a füléhez
botrányosan közel arról érdeklődött, hogy túlzásnak érzi-e, amiért alkalmi
vezetője Paradicsomként aposztrofálta ezt a helyet. Akaratlanul is súgva
válaszolt: -Nem, egy pillanatra sem.
-Tényleg, hogyan talált rá? – kérdezte, de szemét továbbra sem vette
le a látványról.
-Véletlenül. A legjobb dolgok mindig véletlenül történnek az emberrel,
nem vette még észre? – kérdezett vissza a férfi. –Aznap sem volt túl jó napom.
Azt hiszem, az eltelt fél évben ritkán volt egyáltalán jó napom. Szóval, csak
ültem Hádész nyergében és szerintem ő érzett meg valamit, amiért errefelé vette
az irányt. Nem a főúton jöttünk persze, hanem ott, azon a dombon keresztül; és
ő egyenesen erre tartott. Nekem meg mindegy volt, úgyhogy hagytam. Most egy
kicsit szégyellem is, hogy a négykerekű miatt kihagyom ebből a kirándulásból,
hiszen lehet, hogy ez neki is éppolyan kedves hely, mint nekem.
-Tudja, maga legtöbbször úgy beszél az állatokról, mintha emberekről
beszélne? Ez tetszik nekem. Mindig szerettem volna egy háziállatot, szinte
mindegy lehetett volna, hogy cica, kutya vagy egy aranyhal, de mindig úgy
alakult, hogy le kellett mondanom róla.
-Örüljön neki, legalább nem tudja, micsoda fájdalom elveszteni.
Legalábbis egy kutyát. Ha az ember nem azért tesz szert rá, hogy láncra kösse,
hanem a barátja lesz, a társa, akkor nagyon fájó lesz a távozása. Higgye el
nekem, már többször át kellett élnem!
-A veszteség mindig fájdalmas, de miért gondol azonnal az
elvesztésére? Gondoljon azokra az évekre, amiket megosztottak egymással. Végül
is, az ő esetükben ez a lényeg, nem? Talán nem is lenne rossz, ha az emberi
kapcsolataira is így tudna nézni az ember. Emlékezni a jóra, szépre és szép
lassan hagyni a feledés homályába burkolózni a rosszat.
-Nem hiszem, hogy el lehet felejteni a rosszat. Meg lehet próbálni,
hogy nem gondol rá, de elfelejteni nem tudja. – nézett rá a férfi egy
végtelenül hosszú, kutató pillantással.
-Tapasztalat? – kérdezett vissza a fejét félrebiccentve a nő, hogy a
mellette magasodó alaknak ne csak a száját, hanem a csodás szürke szemeit is
lássa.
-Az. – hallott a kurta választ és a férfi a tó felé lépett.
-Látja, ebben nem értünk egyet. Szerintem, ha az ember túl tud lépni
azon a rosszon, és valami jó éri, akkor azzal máris a felejtés ködébe taszítja,
ami oda való. Ha a jóra koncentrál, akkor a rossz egyszerűen nem lesz fontos,
ergo elfelejtődött.
-Szeretném, ha igaza lenne! – fordult újra feléje a férfi, aztán
felemelt egy lapos kis követ a lába mellől és egy lendületes mozdulattal
végigkacsáztatta a vízen.
-Hah, maga el akar kápráztatni! – kacagott fel a nő. –Az idejét se
tudom, mióta próbálom ezt megtanulni, de mindig az első csobbanásnál elsüllyed
az a fránya kavics. Mutassa meg, hogy csinálta! Kérem!
A következő fél órában, mint két szertelen kamasz, a kavicsokat
hajigálták a tóba, aztán Cara az elemózsiás szatyorért ment a kocsihoz, a férfi
pedig egy takarót emelt ki a hátsó ülésről. Leterítették a vízhez közel, a
dúsan és puhán hullámzó fűbe, aztán letelepedtek, hogy átadják magukat Mira
fánkocskáinak. Amikor az utolsó morzsa is elfogyott, Cara leguggolt a víz
mellé, hogy megmossa a kezét. Közben visszafordult és a takarón kényelmesen
elnyúló alakra nézett:
-Nem lehetne, hogy mostantól inkább Robertnek szólítsam? Az agyamra
megy az álnevével, egyszerűen nem áll rá a szám.
4 megjegyzés:
3.
Cara gondolkodása nagyon szimpatikus: a jóra emlékezni, a rosszat lezárni (csak bízom benne, hogy én is tudok eszerint élni...)
Remélem, Robertre is hatással lesz ;) nem mintha eddig nem lett volna... Igencsak megeredt remeténk nyelve, ami gondolom nemcsak a hat havi hallgatás eredménye...
Azzal viszont megleptél, hogy Kris-szel nem zárta le a kapcsolatot, csak elszelelt... Sebaj: újabb izgalmas epizód a láthatáson :)
Csodás helyekre kalauzoltál minket ma is, köszönet érte! (oh, az a templomos fülbesutyorgás....)
Remélhetem, hogy ez a túra lóháton is megismétlődik?! ;)
További kellemes délutánt! Puszik
Szia,
csoda fejezet lett.
Az utolsó sort olvasva rendesen fennakadtak a szemeim. :D
Nagyon tetszik Cara hozzáállása és gondolkodás, és hogy ilyen nyíltan beszél a múltjáról. Abszolút a bizalom jelének veszem. Csak Rob is kicsit jobban megnyílna Cara-nak.
Cara-nak nagyon igaza van, hogy igen is így kell megközelíteni a dolgokat. Igen, elsősorban a szépre kell emlékezni.
Viszont Rob esetén még jó néhány bonyodalmat sejtek a háttérben, hogy a nagy visszatérése sem lesz probléma és gubancmentes. MÁR tűkön ülve várom!!! De még előtte legyen néhány fejezet a paradicsomból :D
Nagyon, de nagyon várom a folytatást!
Puszi,
ZoÉ
Tetszett ,ergo ,tovább olvasom.
Azt hiszem ideje vennem egy chilis nachos-t .
Hoppá! A gyomros! Ez aztán befejezés volt a javából! XDDDDDD Tecccccik!
Megjegyzés küldése