A menedék 5.

A férfi már régen lekanyarodott a főútról és meglepve nézett útitársa felé, amiért az nem teszi szóvá, hogy merre tartanak, de a nő szinte transzban nézett maga elé. Látszott, hogy a gondolatai teljesen lefoglalják, ezért halkan megköszörülte a torkát.

-Látom, nagyon elgondolkodott. Nem baj, ha kérdezek valamit?

Cara összerezzent, ahogy a férfi hangja visszarángatta a múltból, és szinte automatikusan válaszolt.

-Persze, kérdezzen csak!

-Hoppá, maga tényleg nincs itt, csak testben, hogy ilyen felelőtlenül ígérget – nevetett a férfi.

Cara végre tényleg visszatalált a jelenbe és ránevetett:

-Azt nem mondtam, hogy válaszolok is rá.

-Oké, igazából azt akartam kérdezni, és most nevezhet megint bunkónak, amiért szóba hozom, de tényleg érdekel: Hol szerezte ezt a komoly fejsebet?

Cara végigsimított a homlokán.

-Londonban, egy részeg sofőr felhajtott a járdára, ahol éppen fotóztam, és nem láttam, hogy közeledik. A villanyoszlop mentett meg, mert lelassította. De azért kaptam egy komoly ütést, úgyhogy hetekig voltam kórházban és először az életmentésre koncentráltak, a különböző töréseim ellátására. Aztán egy plasztikai sebész eltüntette volna a heget, de reménykedtem, hogy az a gyógyfüves csodakenőcs, amit egy ismerősöm ajánlott, megment a szikétől. De azt hiszem, félévnyi próbálkozás után be kellene ismernem, hogy nem fog segíteni. Egyszerűen csak féltem újra a kés alá feküdni, azt hiszem ... – az utolsó mondat szinte már csak suttogás volt. 

-Egyedül kellett végigcsinálnia? Nem volt senki, aki segített volna? – nézett rá együttérzően a férfi, és Cara ettől a tekintettől elfelejtette azt, hogy mennyire személyes, múltban vájkáló kérdést is tettek fel neki.

-A férjemet akkoriban nagyon lekötötték az üzleti ügyei, a tárgyalásai, nem tudott utánam utazni.

-Férjét? Magának férje is van? – nézett rá kicsit megütközve a férfi.

-Már nincs. – mosolyodott el a nő. -Hál Istennek, már nincs!

-Huh, hát, ez elég sokat mondó sóhaj volt. – kacsintott rá a férfi, miközben az járt a fejében, hogy ez a mondat miért enyhített a korábbi pillanatokban szívét szorító érzésen?

-Nyugodtan tagadja meg a választ, én is gyakran teszem, ha nem akarok válaszolni. Ezt már felfedezte maga is – vigyorgott a fickó; - de miért olyan jó hír, hogy már nincs férje? Egy kapcsolat, ha valaha szívből jött, akkor sosem öröm, ha véget ér. 

Cara ránézett. Aha, akkor te még nem heverted ki a tiednek a felbomlását... – gondolta, de hangosan inkább egy vallomás bukott ki belőle.

-Tudja, ha valaki csak korlátoz, kritizál, és végül még meg is aláz, az a kapcsolat lehetett kezdetben bármilyen szép, szenvedélyes és őszinte, hát, az a kapcsolat onnantól halálra van ítélve.

-Ebben igaza lehet – sóhajtott mélyet a férfi. Nem értette önmagát, minek vájkál ennek a nőnek a láthatóan még mindig fájó magánéleti kérdéseiben, amikor van neki saját problémája, amit talán még mindig nem tud ilyen őszintén és józanul szemlélni. Lehet, hogy segített valamit a távolság és a magány, de hogy még nem oldott meg semmit, az is biztos. Előbb-utóbb vissza kell menjen és hivatalossá kell tegye a szakításukat. Most már bánta, hogy nem akkor, hirtelen, első indulatból nyilatkozott. Mostanra már rég lezárhatták volna az egész szerencsétlen elcseszett közös életüket, és kezdhetne újat. De nem, ő csak lelépett, mint egy hisztis primadonna, pedig hát senki nem kárhoztatta volna, ha kicsit előjön belőle az állat. Oké, mára már tudja, hogy nem akarja ott folytatni, ahol abbahagyták, de be kell lássa, még nincs túl az egészen, ha hazamegy, újra fel kell tépni a sebet, amiről mostanában már azt remélte, hogy begyógyult. 

-Hm, úgy látom, a nyomasztó gondolataimat sikerült magára áttestálni – szólalt meg mellette a nő, mintha megérezte volna, hogy a nagy kérdezősködés őbenne már a visszájára fordult. –De inkább meséljen, merre járunk, hova visz, mit fog mutatni...?

-Állj! – nevetett fel a férfi. –Egyszerre mindig csak egy kérdést. De hogy az előbbi kérdészuhatagra válaszoljak, ha tájat akar fotózni, mesebeli tájat, azt mutathatok magának. Az egyik kedvenc helyem. Néha napokig elvagyok itt magamban. A kocsiban alszom, eszem, amit hoztam, vagy amit találok, iszom a forrásból, és hallgatom a csendet. Mert nekem a víz robaja is csend, csak másképpen. Upsz, egy kicsit elszóltam magam, de hát akkor már azt is tudja, hogy vízesés is lesz a kínálatban.

Cara elnevette magát.

-Magának tényleg nagyon rossz napja lehetett aznap, amikor összefutottunk... a farkassal – tette hozzá, kacsintva. -Azóta már másodszor állapítom meg, hogy nem is olyan vadember, mint annak az első alkalomnak az alapján gondoltam. Ha ezt a szőrt levakarná a képéről, talán még jóképűnek is mondanám, mindenesetre sokkal barátságosabb. De nem tudom, észrevette-e, hogy ilyen sok információt két nap alatt nem árult el magáról, mint ebben az előbbi mondatában. Nem mintha nem lenne hízelgő, hogy végre nem akarja leharapni a fejem, vagy nem sérteget. 

Mad elkomorodott. –Tényleg ne haragudjon, nem tudom, mi ütött belém aznap. Azt akartam, hogy hagyjon békén, ne legyen ott, és hát nem volt úriemberhez méltó, ahogy ezt el akartam érni, tudom.  Remélem, észrevette, hogy azóta is egyfolytában kompenzálok.

-Nincs szükség rá! – sóhajtott nagyot a nő és újra az erdőt nézte, ami mellett a furgon elpöfögött.

-Igazából azóta sem értem, mi volt velem a problémája. Azt hittem, tök egyedül fekszem a porban a préri közepén, és csak a prérikutyákat idegesítem, de hát a jelek szerint magát is. Miért? Az a maga földje volt ott?

-Nem, nem az enyém. Nekem nincs is itt a környéken egy négyzetyardnyi földem sem, én is csak bérlő vagyok. De szeretek egyedül lenni, és maga a magányomat veszélyeztette. Ott és akkor azt hittem, hogy ez rossz. De azt hiszem, éppen itt volt az ideje, hogy valaki megzavarjon.

Cara kíváncsian kapta a fejét a meglepő nyíltsággal kitárulkozó férfi felé. A végén még bevallja, hogy a személyazonosságával kapcsolatban is hazudott?

De nem, Mad ennyire mégsem volt kitárulkozó. Egy éles kanyart véve bekanyarodott a fák közé és innentől az út még zötyögősebbé vált. Cara nem is akart beszélgetni, mert attól tartott, a nyelvét harapná el. Amikor megálltak végre, először a színtiszta megkönnyebbülés öntötte el, aztán a látvány iránti alázat. Talán még életében nem látott ilyen szépséget, pedig büszkén állíthatta magáról, hogy a világ sok pontján megfordult már az eltelt években.

-Na, mit mondtam? – fordult felé a férfi, de Cara leintette.

-Fogja be! Templomban nem beszélgetünk!

Mad is kinézett az ablakon és magában elismeréssel adózott a nőnek a tökéletes és a valóságot teljességgel fedő megfogalmazásért. 

A magasból alázuhanó víz szikrázóan csillogott a napfényben, odalent pedig az apró tavat körülvevő fenyőktől haragos zölden csillogott a víz. A buja vegetáció meglepő volt a préri száraz füve után. Tényleg olyan volt ez a hely, mint a Paradicsom. Cara a gépe után nyúlt, miközben kicsapta a kocsi ajtaját. Aztán odakint csak állt leengedett karokkal és eszébe sem jutott a szeme elé emelni a kamerát. Ezt először a szemeinek kell megemésztenie; egyszerűen képtelen lett volna az apró keresőn keresztül szemlélni a természet pazar tobzódását. A férfi lépteit meg sem hallotta, ahogy a kocsit megkerülve mellélépett, így aztán szinte megriadt a halk hangtól, ami a füléhez botrányosan közel arról érdeklődött, hogy túlzásnak érzi-e, amiért alkalmi vezetője Paradicsomként aposztrofálta ezt a helyet. Akaratlanul is súgva válaszolt: -Nem, egy pillanatra sem.

-Tényleg, hogyan talált rá? – kérdezte, de szemét továbbra sem vette le a látványról.

-Véletlenül. A legjobb dolgok mindig véletlenül történnek az emberrel, nem vette még észre? – kérdezett vissza a férfi. –Aznap sem volt túl jó napom. Azt hiszem, az eltelt fél évben ritkán volt egyáltalán jó napom. Szóval, csak ültem Hádész nyergében és szerintem ő érzett meg valamit, amiért errefelé vette az irányt. Nem a főúton jöttünk persze, hanem ott, azon a dombon keresztül; és ő egyenesen erre tartott. Nekem meg mindegy volt, úgyhogy hagytam. Most egy kicsit szégyellem is, hogy a négykerekű miatt kihagyom ebből a kirándulásból, hiszen lehet, hogy ez neki is éppolyan kedves hely, mint nekem. 

-Tudja, maga legtöbbször úgy beszél az állatokról, mintha emberekről beszélne? Ez tetszik nekem. Mindig szerettem volna egy háziállatot, szinte mindegy lehetett volna, hogy cica, kutya vagy egy aranyhal, de mindig úgy alakult, hogy le kellett mondanom róla.

-Örüljön neki, legalább nem tudja, micsoda fájdalom elveszteni. Legalábbis egy kutyát. Ha az ember nem azért tesz szert rá, hogy láncra kösse, hanem a barátja lesz, a társa, akkor nagyon fájó lesz a távozása. Higgye el nekem, már többször át kellett élnem!

-A veszteség mindig fájdalmas, de miért gondol azonnal az elvesztésére? Gondoljon azokra az évekre, amiket megosztottak egymással. Végül is, az ő esetükben ez a lényeg, nem? Talán nem is lenne rossz, ha az emberi kapcsolataira is így tudna nézni az ember. Emlékezni a jóra, szépre és szép lassan hagyni a feledés homályába burkolózni a rosszat.

-Nem hiszem, hogy el lehet felejteni a rosszat. Meg lehet próbálni, hogy nem gondol rá, de elfelejteni nem tudja. – nézett rá a férfi egy végtelenül hosszú, kutató pillantással.

-Tapasztalat? – kérdezett vissza a fejét félrebiccentve a nő, hogy a mellette magasodó alaknak ne csak a száját, hanem a csodás szürke szemeit is lássa.

-Az. – hallott a kurta választ és a férfi a tó felé lépett.

-Látja, ebben nem értünk egyet. Szerintem, ha az ember túl tud lépni azon a rosszon, és valami jó éri, akkor azzal máris a felejtés ködébe taszítja, ami oda való. Ha a jóra koncentrál, akkor a rossz egyszerűen nem lesz fontos, ergo elfelejtődött.

-Szeretném, ha igaza lenne! – fordult újra feléje a férfi, aztán felemelt egy lapos kis követ a lába mellől és egy lendületes mozdulattal végigkacsáztatta a vízen.

-Hah, maga el akar kápráztatni! – kacagott fel a nő. –Az idejét se tudom, mióta próbálom ezt megtanulni, de mindig az első csobbanásnál elsüllyed az a fránya kavics. Mutassa meg, hogy csinálta! Kérem!

A következő fél órában, mint két szertelen kamasz, a kavicsokat hajigálták a tóba, aztán Cara az elemózsiás szatyorért ment a kocsihoz, a férfi pedig egy takarót emelt ki a hátsó ülésről. Leterítették a vízhez közel, a dúsan és puhán hullámzó fűbe, aztán letelepedtek, hogy átadják magukat Mira fánkocskáinak. Amikor az utolsó morzsa is elfogyott, Cara leguggolt a víz mellé, hogy megmossa a kezét. Közben visszafordult és a takarón kényelmesen elnyúló alakra nézett:

-Nem lehetne, hogy mostantól inkább Robertnek szólítsam? Az agyamra megy az álnevével, egyszerűen nem áll rá a szám.