A menedék 7.

-Én még lecsutakolom Hádészt, de ha szépen megkérem, akkor addig megmelegíti a vacsorát?

-Szívesen. – bólintott Cara és máris a ház felé indult. Odabent tétován megállt. Sokkal nagyobb kupira számított, de olyan kevés bútor volt és olyan egyszerű berendezés, hogy ahhoz már elvetemülten trehánynak kellett volna lennie a férfinak, hogy még itt se tudjon rendet tartani. Az asztalon könyvek hevertek, néhány régi antikvár kötet és egy vadonatúj bestseller mellett pedig két forgatókönyv. A címeket böngészve el kellett ismerje, a férfi nem ragad le egy témánál. 

A tűzhelynél tanácstalanul megállt. Hogy a fenébe kell vajon ezt az ősöreg darabot életre csiholni? Aztán észrevette a tűzhely mellett álló gázpalackot, és megnyugodott. Valaha régen a kempingben sem volt bonyolultabb, ezzel is boldogulni fog. Óvatosan kevergette az ételt és kíváncsian belekóstolt. Meglepően jóízű volt, de a tűzhely feletti polcon fűszereket talált, amik biztosan hiányoztak a gulyásból, ezért aztán kicsit szórt bele, majd újra megkóstolta. Ez egyre jobb! Takarékra állította a lángot és körülnézett. A kis tálaló szekrényben megtalálta a tányérokat és poharakat, valamint az evőeszközöket. Eszébe jutott, hogy befelé jövet a ház sarkánál tarka vadvirágokat látott, ezért egy korsóba vizet tett és az asztalra állította, aztán kiszaladt és tépett néhány marékkal a sűrű virágrengetegből. Az apró kék virágok, mint megannyi apró harangocska kalimpáltak az asztal közepén. 

Egy másik szoba nyílt a nappali-konyha-étkező részből. Odabent egy dupla ágy terpeszkedett vetetlenül és idebent már sokkal inkább nyoma volt a férfias rendetlenségnek. Az ősöreg ruhás szekrény nyitott ajtaján ingek, és egy farmer lógtak. Egy kis fürdőfülke nyílt innen, az is az egész házra jellemző elaggottsággal próbált megfelelni a lakók tisztálkodási igényének, de tiszta volt. 

Cara visszament a konyhába és megnyugodva vette még kisebbre a lángot. Az étel kész, már csak a férfinak kéne előkeverednie. Aztán gondolt egyet és a terítéket összepakolva, kiment a ház elé. A kovácsoltvas asztal és a székek szinte hívogatóan terpeszkedtek az ajtó előtt. Egy pillanatra elmosolyodott a látványon, annyira nem a helyhez illőnek érezte, inkább valami mediterrán kertben tudta volna elképzelni, és ez valamiért nagyon tetszett neki. Összeszedte a házban található poharakat és végigpakolta velük az asztalt, aztán mindegyikbe mécsest tett és meggyújtotta. 

Közben az istállóajtót hallotta csapódni és már jött is a férfi, feltűrt ingujja alól izmos napbarnította karok nyúltak a vödör felé, és hamarosan erőteljes mozdulatokkal pumpálni kezdte a vizet az edénybe.

-Máris jövök, csak még viszek vizet Hádésznak – kiabált oda neki. Cara megbűvölve nézte. Hirtelen nem is tudta elképzelni más szerepben a vásznon, csak ilyen dolgos farmernek. A másik vödörbe ő maga pumpált egy kis vizet és a kút melletti kis talpas lavórnak látszó kőedénybe öntötte, hogy a férfi idekint kezet moshasson. 

A visszatérő férfi nevetve nézte.

-Ugye tudja, hogy ez valami madárfürdő volt eredetileg?  - vigyorgott a nőre.

-Ne mondja nekem, hogy itt az isten háta mögött madárfürdőt állított valaki az udvarára. – nézett rá hitetlenkedve. -Ez amúgy is amolyan európai huncutság volt már régen is.

-Nekem mondja? Minden rendes angol birtokon van madárfürdő, erről biztosíthatom. És ennek a tanyának a tulajdonosa is angol, úgyhogy alighanem onnan az ötlet. De a felesége meg francia, most is Provance-ban élnek, úgyhogy ez a kerti garnitúra pedig talán azt akarja jelképezni. De értékelem, hogy hangulatvilágításnak felhasználta az összes tartalék mécsesemet, ha netán áramszünet lenne, ülhetek majd a sötétben.

-Jaj, ne haragudjon, akkor elfújunk párat…

-Hagyja, úgyis elmegyek, már nem fognak ezek hiányozni senkinek. Na, hozom a gulyást. Kér hozzá kenyeret? Még egészen friss, két napja hoztam a városból. 

Cara elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy az ő szóhasználatában a friss kenyér gyakorlatilag még meleg, és éppen csak kiemelték a sütőből, de csak biccentett. Robert egy lendületes mozdulattal az asztalra tette a fazekat, majd a következő körben vastag szelet kenyerekkel és két üveg sörrel tért vissza.

-Sajnos nincs itthon más, csak sör. Gondolnom kellett volna rá, és útközben beugrani Mikehoz pár üveg borért, de attól tartok, hogy azokkal se járt volna sokkal jobban. Nincs túl nagy kínálat a helyi kisboltban, de a sörben még nem csalódtam, úgyhogy azt bátran merem ajánlani. Jó étvágyat!

-Jó étvágyat! – biccentett vissza Cara és élvezettel falatozni kezdett.

A férfi bekapta az első falatot, aztán elgondolkodva nézte a villáját. Újabb falatot vett a szájába, rágta, ízlelgette és hümmögött.

-Ennek tegnap még nem volt ilyen jó íze, úgy látszik mára összeértek benne az ízek, bár, van benne egy aroma, amiben szinte biztos vagyok, hogy én aligha raktam bele. Maga nem érzi?

-Nem tudom, nekem nincs összehasonlítási alapom. – mosolyodott el a nő. -De hogy ne legyenek álmatlan éjszakái, elárulom, hogy a tűzhely fölötti polcon fűszerek vannak, amikből bátran szórhat az ilyen jellegű ételekbe. 

A férfi grimaszt vágva jóízűen evett tovább.

-Attól tartok, otthon nem nagyon fogok fakanál után nyúlni.

-Hát, ha van, aki főzzön magára – kacsintott rá a nő, aztán a szája elé kapta a kezét. –Úgy értem, biztos van házvezetőnője.

-Nincs házvezetőnőm – mosolyodott el a férfi, aztán ráhunyorgott: -És Kristen se fog főzni rám ezentúl, ha ide akart kilyukadni.

-Nem, nem igazán. Tudja, azon kevesek közé tartozom, akik nem kísérték figyelemmel a magánéleti válságát és az azt taglaló újsághíreket.

-Hát, akkor maga egy igazán ritka madár. Abstart nem érdeklik ezek a dolgok vagy csak éppen nem volt lehetősége hazai lapokat olvasni? Bár, lehet, hogy a világban mindenütt megemlékeztek pár cikk erejéig a dologról.

-Tudja, volt alkalmam átélni, milyen fájdalmas és lélekölő szembesülni a kinyomtatott valótlanságokkal, amiket információ hiányában némelyik újságíró publikálni képes. Így aztán elhatároztam, hogy a magam részéről bojkottálom az ilyen újságokat.

Robert újult érdeklődéssel nézett rá a tányérja fölött.

-Volt alkalma…? És ha meg nem bántom a kérdéssel, ki maga, hogy címlapra került? 

-Nem vagyok hollywoodi híresség, erre gondolom már magától is rájött. De azért a férjem és talán a saját munkáim okán voltam olyan érdekes, hogy kikezdjenek. Legalábbis Olaszországban, Veneto tartományban. De aztán később rá kellett döbbenjek, hogy még Európa szerte is olvastak rólunk. Az exférjem egy olasz arisztokrata, egy neves ügyvédi iroda tulajdonosa, és az már önmagában hír volt, hogy megnősült. Aztán a válása még ennél is nagyobb hír lett, bár én szívem szerint kerültem volna a botrányt, de hát ezért vannak az újságírók, hogy kiteregessék az ember intim titkait.

-Intim titkait?  - vonta fel a szemöldökét Robert, mert a téma hirtelen fájóan ismerőssé kezdett válni.

-Nos, a férjem megcsalt, és nem volt válogatós. Aztán elkövette azt a hibát, hogy türelmetlenné vált és szabadulni akart tőlem, miután az arcom megsérült. Egy szemfüles riporternő pedig kikerekítette a történetet. Más kérdés, hogy Marco még így is jobban jött ki az ügyből, férfias botlásnak minősítették a viselkedését; én pedig elhagyott feleségként már tehetségtelen is lettem szakmai körökben. 

-Huh, kemény időszak lehetett. De ahogy elnézem magát, már egészen nyíltan és érzelemmentesen tud beszélni az ügyről. Mennyi idő alatt tudta túltenni magát rajta?

-Lassan fél éve lesz, de igazából én aznap délután elváltam Marcotól, amikor megláttam azzal a nővel. Utána csak papíron voltunk házasok, és szerencsére az sem tartott már sokáig. Rosszul tűröm a megaláztatást, és Marco mellett az utolsó időszakban volt benne részem bőven. Talán a legjobban az fájt, hogy egy nő volt képes kipellengérezni engem a történtek után. A szívem mélyén, azt hiszem, több szolidaritást vártam volna. De hát Olaszország még mindig a férfiak országa.

Robert már rég letette a villát és állát az összeszorított ökleire támasztva hallgatta a nő csendes szavait, amikben már nyoma sem volt keserűségnek, pusztán tárgyilagosság sütött a szavakból. Egyszeriben erőt vett rajta valami belső kényszer, hogy végre valakinek beszéljen az eltelt évekről, és leginkább az utolsó fél évet megelőző pár hónapról. Úgy érezte, ha most itt tud beszélni végre a lelkében forrongó indulatokról, akkor talán könnyebb lesz Kristennel is a végső szakítás. Belenézett Cara szemébe és halkan beszélni kezdett.

-Öt évvel ezelőtt a barátnőm elég egyértelmű helyzetbe keveredett a filmje rendezőjével. Egy fotós pedig levadászta. Ez önmagában is elég szar érzés volt, de a fickónak felesége és gyerekei voltak. Egy csók, néhány ölelés, és Kristen összetört bennem egy képet, amit azóta ápolgattam, hogy megismertem. Az újságok persze ezzel voltak tele, és én úgy éreztem, embert még nem aláztak így meg, hiszen addig a pillanatig ő volt az, aki még azt sem engedte, hogy a nyilvánosság előtt megcsókoljam, pedig már bevallottuk, hogy együtt járunk. Erre jött egy idegen, aki mindent megkapott, ami nekem járt volna. És fájt, hogy Krisben még az a másik család sem ébresztette fel a gátlást.

Bedühödtem, ott hagytam, két hónapig még a telefonjait sem fogadtam. De tudja, ha valakivel szinte együtt nő fel az ember, különösen a film világában, az nagyon erős kötelékké tud válni. Összevesztem a családommal, a legjobb barátaimmal, és kibékültem vele, mert hinni akartam benne, hogy még fiatal, nem tudta, mit tesz, meggondolatlan volt, de engem szeret. Akkor talán úgy is volt. De valamit biztosan nem jól csinálok, mert teltek az évek és újra kevés lettem. A békülésünk után gyerekről beszélt, én meg elhittem, hogy tényleg ennyire akar engem, hogy a karrierjét is odadobná, csak legyen egy közös gyerekünk. De még hozzám jönni sem akart. Aztán persze valahogy soha nem volt jó az időpont, sem egy esküvőhöz, sem a gyerekvállalásra. Én azt is elhittem, hogy ez nem megy csak úgy egyik napról a másikra. Majd ha a teste is úgy dönt, akkor lesz gyerekünk. És ha jön a gyerek, akkor hozzám jön végre. Annyira mafla voltam, hogy nem is gondoltam rá, ő talán tesz a dolog ellen.

Aztán egy évvel ezelőtt teljesen véletlenül kiderült, hogy azért van szükség a viszonylag gyakori nőgyógyászati vizsgálatokra, mert ilyenkor gondoskodik róla, hogy még véletlenül se essen teherbe. Majdnem ott hagytam megint, de megesküdött, hogy most jött el az idő, szakmailag mindketten befutottunk, már ő sem kerülhet hátrányba, ha kihagy egy-két évet. Megint bevettem a maszlagot. Gyerek továbbra sem lett, viszont a legutóbbi forgatásán ismét összejött egy kollégájával. És megint az újságokból kellett megtudnom, hogy a baseballsapkám alatt szarvakat rejtegetek. Elköltöztem a közös otthonunkból, lezártam a függőben levő ügyeimet egy hotelszobában élve, aztán ráböktem a térképre, és kikötöttem itt. Ez a ranch lett a menedékem, ez a táj az orvosom. Szívem szerint itt maradnék, de tudom, hogy ez csak megfutamodás lenne a szembenézés helyett, úgyhogy vissza kell mennem.

Ő sem tudta, hol vagyok, és ha a hírek igazak, akkor most megint azon töri a fejét, hogy csábítson vissza a selyemmel bélelt pokolba. Egyszerűen nem is értem, mit akar még mindig tőlem, amikor már ezerszer bebizonyította, hogy igazából nem is akar engem. Megőrjít ezzel a kettősséggel. És utálom magam, amiért nem tudok határozott lenni, és végleg kilépni ebből a francos kapcsolatból. Nem is értem, mire várok, mi kell még, hogy a pofon elég nagy legyen ahhoz, hogy észhez térjek. 

Cara megrendülten hallgatta. Férfit így kitárulkozni még sosem hallott, és szinte megijedt a felelősségtől, hogy ezeket a titkokat a férfi most őrá bízta. Nézte a fájdalom felhőzte arcot és egyszerűen nem értette azt a nőt, aki ilyen kínokat képes okozni ennek az érzékeny léleknek. Már majdnem felemelte a kezét, hogy együttérzően végigsimítson a férfi kezén, de még időben kapcsolt, hogy talán túlontúl is érzelmes gesztus lenne ez, és nem akarta zavarba hozni házigazdáját. Közben a férfi is megrázta a fejét, mint aki szabadulni akar a gyötrő gondolatoktól és egy kissé erőltetett mosollyal kiegyenesedett.

-De nem akarom untatni az eltolt életem részleteivel. Megúszta, hogy az újságokban olvassa, erre én meg ezzel terhelem. Ne haragudjon!

-Ugyan már! Maga is tudja, hogy nem terhel vele. Kölcsönösen kiöntöttük egymásnak a szívünket. Mindketten beszéltünk a belső gondolatainkról, és ha magának is csak fele annyira könnyebb a lelke, mint nekem, akkor ez az este már nem volt hiába. Néha ki kell mondani, ami az ember torkát szorongatja, különben könnyen belefulladhat az önsajnálatba. Maga most beszélt a kérdésekről, amikre keresi a választ, és tapasztalatból mondhatom, hogy ezek után már gyorsan fogja megtalálni rájuk a választ. Rengeteget segít ugyanis, ha az ember kiöntheti a lelkét valaki előtt. Szintén tapasztalat. Hibázunk mindannyian... De vannak olyan hibák is, amiknek a következményeit nem kell életunk végéig viselni! De most már nagyon elszaladt az idő, nem akarom tovább feltartani, és hát még szívességet is kell kérjek, hiszen a segítsége nélkül aligha jutok vissza a hotelbe. Hálás lennék, ha indulhatnánk.

Robert biccentett és máris a kocsikulcsért nyúlt, aztán egy lovagias mozdulattal kitárta a nő előtt a kocsiajtót.

-Tudja, tényleg igaza lehet, néha jó hangosan kimondani, ami az ember fejében kavarog. Valahogy tisztábban látni utána. Érdekes nő maga, Cara, mert ezért a gulyásvacsoráért cserébe jobban esett magának beszélni ezekről a dolgokról, mint egy túlfizetett pszichiáternek. Igazán tehetségesen tud meghallgatni és véleményt alkotni. Szinte szégyellem magam, hogy ilyen olcsón megúszom ezt a „kezelést” – kacsintott rá végül a kocsiajtó felett.

-Én inkább azt hiszem, a sorsközösségben rejlik a kulcs. – sóhajtott a nő és beszállt a kocsiba.