Vigyázok rád 10.

Caitlin Cronenberg, ohó… a rendeződ lánya, drága Robert? Akkor ezért jönnek folyamatosan a szerepajánlatok? – gondolta nem kevés rosszindulattal, de magában máris megbocsátott önmagának. A pofon még fájt, ahogy a meghitt mozdulatot látta a saját szemével. Mazochista módon olvasgatta a különböző fórumok találgatásait: barátok, járnak, nem járnak, csókolóztak, ááá, az csak egy ártatlan puszi volt, Caitlinnek férje van, eljegyezték egymást Roberttel… az ötletek tárháza kimeríthetetlen volt. Aztán úgy tűnt, azoknak lehet igaza, akik szerint a lány néhány hónappal korábban férjhez ment, bár máris felröppentek hírek egy közelgő válásról is. Egy valami volt közös az összes híresztelésben, Robert egyikre sem reagált. Igaz, Caitlin sem. Összeillenek, azonos körökben mozognak, nyilván ebben a kérdésben is azonos véleményen vannak. Sok boldogságot! – sóhajtotta keserűen, és próbálta utálni a férfit, amiért megcsókolta, aztán mégis csak egy személytelen telefonnal búcsúzott tőle – nyilván örökre.

*

Hetek teltek el mire Bailey Lornával karöltve szinte rátörte az ajtót az utóbbi időben teljes elszigeteltségbe húzódó barátnőjükre. Nem járt el sehova, nem vette fel a telefont és nem is hívta vissza őket, teljesen kifordult önmagából. Már ott tartottak, hogy az apjával beszélnek, de előtte akartak adni egy utolsó lehetőséget a barátnőjüknek, hogy kimagyarázza magát ebből a zombi-állapotból.

-Egy lehetetlen mísz picsa vagy! – támadta le Lorna, ahogy Kate sápadtan és megadóan ajtót nyitott levakarhatatlan barátnőinek. Bailey a szemeit forgatva követte. Még jó, hogy abban egyeztek meg, hogy csak finoman…  -Terhes vagy? – nézett végig kutatóan a lányon Lorna. Akár az is belefért volna a pakliba. Sápadt volt, lefogyott, még a haja is színtelen lett, furcsa világos szeme szinte élettelen.

-Hülye vagy? – horkant fel Kate. –Ahhoz egy pasi is kellett volna. – lőtt vissza, megfeledkezve a Jörggel töltött estéről, amiről egyébként sem számolt be nekik. 

-Akkor mondd, hogy utolsó fázisban lévő karcinóma miatt ástad el magad, különben nem állok jót magamért. Tudod te, hogy mit aggódtunk érted az elmúlt hetekben? Megjössz, azt sem mondod, sziasztok, amikor keresünk, letagadtatod magad, nem hívsz vissza… ennél kevesebb is elég lenne, hogy egy életre hátat fordítsunk neked. Mi a szar bajod van? – az utolsó mondatra a lakóparkból bárki válaszolhatott volna, olyan hangerővel hangzott el.

-Én is örülök, hogy látlak. – húzta el a száját Kate. Ahogy a nappali felé indult, futólag belenézett a tükörbe. Tényleg szarul néz ki. Eddig fel se tűnt. Bent az intézetben sem szólt rá senki, talán csak Jason nézett rá furán, amikor legutóbb beszéltek, de őt is jobban érdekelte a kiállítása, mint az, hogy miért néz ki ilyen elhanyagoltan. –Dolgoztam, kicsit összejöttek a dolgok. – vonta meg a vállát. A válasz részben igaz volt, de ettől még bőven lett volna ideje a lányokkal találkozni, vagy legalább telefonon beszélni. Csak őszintén szólva sajnálta magát. Ez lett a legkedvesebb időtöltése. És a böngészés a neten, hogy minden egyes újabb találattól még rosszabbul érezhesse magát. Sosem sejtette, hogy ennyire önsanyargató tud lenni.

Bailey nem foglalkozva velük kiment a konyhába. A pedáns rend láttán felhúzta a szemöldökét. Oké, Kate-nél sosem volt olyan rumli, mint például nála, de ez a konyha úgy nézett ki, mint amit tegnap építettek be. Ez a csaj nem is evett az elmúlt időben? Kinyitotta a hűtőszekrényt, de abban is csak valami ősrégi száraz sajtdarab árválkodott. Na ja, így könnyű fogyókúrázni! – sóhajtott kedvetlenül, aztán felhívta a kedvenc pizzaküldő cégét és rendelt három pizzát meg egy üveg könnyű, olasz asztali bort. 

Odabent tisztes távolságban egymástól ültek a barátnői némán, a sarokban ülő nemlétező pókot vizslatva. A levegőben vibráló feszültség szinte tapintható volt.

-Jó a hangulat! – szólalt meg grimaszolva, mire Kate elhúzta a száját.

-Oké, mostanában nem volt sok kedvem a vihogáshoz. Már az is baj?

-Ha megmondod, miért nem, akkor nem baj. – nézett rá szelíden Bailey, nem foglalkozva a szemét forgató Lorna grimaszolásával. Oké, az ő letámadásos módszere nem nagyon vált be, akkor most miért ne próbálkozhatna ő valami mással?

-Lányok, bocs, hogy eltűntem, de a nyakamon Jason kiállítása, a főnöknőm is csesztet, szóval nem volt kedvem jópofizni, ennyi. – sóhajtott Kate.

-Nem ennyi, ezt te is tudod, mi is sejtjük, de ha úgy gondolod, nem tartozik ránk, akkor nyugodtan mondd meg! – szólalt meg halkan Bailey, és aprót szipogott, mint akinek már a feltételezés is rosszul esik, és könnyeket csal ki a szeméből. Kate önkéntelenül is elmosolyodott. Született színésznő!

Ültek hárman háromfelé bambulva, aztán ebben a furcsa csendben Kate hirtelen megnyílt és dőlni kezdett belőle a szó, ami heteken át csak a fejében zsongott az álmatlan éjszakákon:

-Tudjátok, ott Londonban azt hittem, mégiscsak lehetne belőle valami, …annyira kedves volt, olyan …nem is tudom… szeretetre méltó, ahogy egyszerre óvott magától és kapaszkodott belém… de aztán az utolsó napon láttam, ahogy egy rendezőnek a lányával bújik össze. Annyira illettek egymáshoz. És a csaj sem egy névtelen kis senki, hanem menő fotós, aki otthonosan mozog Rob világában, nem úgy, mint például én, aki még attól is zavarba jöttem, hogy  az étteremben ötven ember előtt köszöntöttek fel, miközben folyamatosan kattogtattak a körülöttünk ülők. És másnapra tele volt a világháló a fotókkal, meg a beírkálásokkal, hogy ki vagyok, mit keresek mellette és miért van velünk a testőre. Azt már el se mondom, miket írtak… összehasonlítottak a fél világgal, bögyösebb vagyok, mint X, de alacsonyabb, mint Y, és öregebb, mint Z. Annyira megalázó volt, hogy tök ismeretlenek alkottak rólam véleményt és még csak be sem mutathattam nekik. De ő mondta, hogy erre sajnos számítani kell, úgyhogy próbáltam nem foglalkozni vele. …Azt hittem, majd időnként beszélünk, de még üzenetet sem küldött. Felköszöntött, megcsókolt, és mégis, még aznap este el is felejtette, hogy valaha is találkoztunk. …Ahogy arra a nőre nézett, látszott, hogy fontos neki. …Én meg nem tudok nem gondolni rá. …Az én kis világom, ami eddig annyi örömet szerzett, egyszeriben unalmassá vált, ülök odabent az irodámban és még örülhetek, hogy most tele vagyok melóval, mert ha csak egy üres pillanatom van, azonnal arra gondolok, vajon hol van, mit csinál, … és leginkább, hogy kivel csinálja. Ebbe bele kell bolondulni! És most ne gyertek nekem azzal, hogy erre a legjobb ellenszer, ha veletek megyek bulizni, mert most egyszerűen képtelen lennék rá. Tudom, hogy túl kéne jutnom ezen, de nem megy. Még nem. 

-Hát, arany anyám, te aztán bekaptad! – sóhajtott együttérzően Bailey, és megpaskolta a barátnője térdét együttérzése jeléül, mire Lorna grimaszt vágott.

-Ha bekapta volna, most nem keseregne.

A kétfelől érkező díszpárnák ellen védekezve feltette a kezeit. –Most mi van? Én csak azt mondom, emlékezetessé tudtad volna tenni a találkozásotokat, és akkor nem kerülne képbe se fotós csaj, se kolléganő, se a sminkeslány. …Persze, akkor is még fennáll a probléma, hogy hogyan egyeztessétek a meglehetősen eltérő életviteleket, de két felnőtt ember azért ezt is meg tudja oldani.

-Két felnőtt ember. – szólalt meg Bailey. –De hol van itt két felnőtt ember? Rob csak azért lefeküdt valakivel, mert ez a liba felhúzta. És libaaa, mert még ezt is elnézné neki. – biggyesztett komolykodóan, mire Kate nagyot sóhajtott.

-Azért már revansot vettem. Nem kifejezetten bosszút akartam állni, csak éppen úgy alakult. – motyogta, megfeledkezve róla, hogy erről az apróságról még nem világosította fel a barátnőit.

-Hogy micsoda? – sikítottak fel a lányok egyszerre. –Catherina Victoria Hollins! Most azonnal elmeséled, hogy mit műveltél!

*

Robert állt a zuhany alatt, arcát a sűrű permet felé fordítva, és élvezte, ahogy a sűrűn hulló kövér vízcseppek szinte átjárják a pórusait. Kicsit olyan volt, mint egy langyos eső egy nyári délutánon az angol tóvidéken. De ha kirázta a vizet a szeméből, akkor csak a csillogó csempét látta maga körül, nem a zöldellő fennsíkot és a kőkerítésekkel felszabdalt dombvidéket. Egy ideje a fölös energiáit futással vezette le. Nem volt ez valami tudatos döntés, hogy kerülje a nőket, egyszerűen hirtelen felindulásból nekiindult egyszer, aztán valahogy rendszer lett belőle. Annyira komolyan vette, hogy mostanra már talán a new yorki maratont is le tudta volna futni, igaz másra már nem nagyon maradt energiája. Dean nem bánta, az ő kondiciójának is csak használt a rendszeres kocogás, mert a korábbi lusta Rob mellett már kezdett ő is elpuhulni. A futást nem pótolhatta semmilyen edzőtermi munka.

Dean amúgy is rajta tartotta mostanában a szemét a srácon. Még mindig nem tudta, csak sejtette, hogy valami elkezdődött a lánya és Rob között, ami aztán – részben az ő hathatós közbelépése miatt – idejekorán hamvába holt. Szívesen megkérdezte volna Kate-et, hogy hogy fogadta ezt a fordulatot, de tudta, hogy nem állhat a lánya elé egy ilyen kérdéssel, mert nem volt buta lány, hamar rájött volna, hogy miért kérdezi. És utálta volna beismerni, hogy beleszólt a dolgaiba a háta mögött. Rob meg… maga volt a talány. Aznap, amikor Kate elutazott, úgy súgott-búgott Caitlinnel, hogy lassan már ő maga is hinni kezdte, van igazság a róluk szóló pletykákban, de a lány hazautazott a férjéhez, békülésről szóltak a hírek, mindenki megnyugodott, és mostanra csak a kimerítő futkosások maradtak. Eleinte azt hitte, Kate-nek köze lehet a srác pálfordulásához, de legjobb tudomása szerint nem tartották a kapcsolatot… talán csak bizonyítani akart előtte a fiú, tudva, hogy úgyis minden hír eljut hozzá, de hát ebben sem lehetett biztos. A szeme mindenesetre nyitva volt és egyre figyelmesebb lett, ahogy a forgatás vége közeledett, mert ezzel egyre közelebb kerültek a hazautazáshoz is. Legalábbis Robert, mert őt a következő megbízás New Yorkban várta.

Robert lassan számba vette az otthoni feladatait. Ott volt a két kutya, akikkel kapcsolatban kifejezett lelkiismeret-furdalása volt. Az utóbbi időben többet volt távol, mint otthon, már amennyire azt az üres hodályt otthonnak lehet nevezni a világ másik végén, az igazi családjától sok ezer mérföldre. Tiszta pénzkidobás a bérlése. Már arra is gondolt, hogy mostanra vajon megengedheti-e magának, színészként van-e olyan neve, hogy visszaköltözzön Londonba? Végül is, bármennyire is a filmvilág központja Hollywood, sokan bent tudnak maradni a vérkeringésben anélkül, hogy ott aszalódnának a kaliforniai napsütésben, és mutogatnák magukat különböző partykon. Bármennyire is hagyta magát sodorni az árral, mégis csak úgy érezte, idegen abban a városban. A Kristennel való szakítás után pedig még idegenebb lett. A háza foglya. Mára már belátta, hogy bármennyire is megesett a szíve rajtuk, de elhamarkodott dolog volt örökbefogadni a „bolhásokat”, ahogy az apja szokott róluk érdeklődni; és már az is eszébe jutott, vajon a szülei vállalnák-e őket, ha áthozatná a két kutyát Angliába? Imádta az állatokat és a los angelesi magányt is csak velük tudta elviselni, de nem tudott igazi gazdaként mellettük lenni és időnként még ez is nyomta a  lelkét. Az életvitele nem volt alkalmas a kutyatartásra, hacsak nem veszi fel sztárallűrjei közé, hogy a forgatásokra is magával cipelje őket. De hát ez sem mindig megoldható és csak felesleges stressznek tenné ki Beart és Berniet. Hagyja őket Krisre? Ő bármikor a szüleihez tudja passzolni őket, ha forgatni megy. De nem! El akarta tépni azt a furcsa szálat, ami még hozzá kötötte, mert mind a kettőjüknek jobb lenne már szabadulni az árnyéktól, amit a múltjuk borított föléjük; és igazából nem tudott volna lemondani a kutyákról. Szüksége volt rájuk! 

Valakivel beszélnie kellett volna ilyen hétköznapi kérdésekről is, mert egyedül már majd belebolondult az agyalásba, de Stephre nem boríthatja állandóan a lelkét, Nicknek nem is akart kitálalni, mert ő nem is értené, mi a baja, Kristennel meg inkább nem, mert csak felerősödne körülöttük megint az őrület, hogy együtt vannak. Kate! – vele kéne … vajon mit szólna, ha egy nap beállítana hozzá, hogy meghívja egy kávéra… Kate… a francba Dean-nel, hogy hagyta magát… lehet, Kate meg sem fogja hallgatni azok után, hogy olyan kurtán-furcsán telefonon búcsúzott el tőle. …De már alig várta, hogy Los Angelesben legyen és újra lássa.

*

Megállt a hatalmas ólomüveg ajtó előtt, amelyen majdnem szemmagasságban volt a kilincs. Elég magas volt hozzá, de ide hogy megy be egy alacsonyabb ember? Ahogy nyúlt a kilincs felé, az ajtó kitárult előtte. Ja, hogy automata? Akkor persze könnyű… Miközben belépett a hűvös, talán túl is légkondicionált  előtérbe, még egy pillantást vetett a valóságos mesterműre, amely egyúttal maga volt a technikai bravúr. A mérete és a vastagsága alapján kurva nehéz lehet. Nem volt egy műszaki beállítottságú valaki, de annyit még ő is felfogott, hogy ehhez baromi erős és biztos zsanérok kellenek. Ha ez valakire rádőlne, az illető úgy lapulna ki, mint egy dinnye. Odabent körülnézett és szinte elvakította a belső udvarról beragyogó napfény. Aztán ahogy a szeme hozzászokott a reflektorszerűen világító napsütéshez, az első, amit megpillantott, egy drabális női torzó volt. Hófehéren világított a napfényben. Előtte Kate állt éles ellentétet alkotva karcsú termetével az ősanyát idéző szoborral szemben, de ami igazán felkeltette a figyelmét, az egy bronzbarna férfikar volt, amely Kate derekán simított végig, miközben a párja a hideg kőtömböt simogatta, mintegy összehasonlítva a két női testet. Kate elnevette magát, és mint aki csiklandós, kifordult a férfi kezéből, aki elkapta a csuklóját és a szájához emelte. Hogy csak egy csókot adott rá, vagy megharapta, esetleg nyalta, az nem látszott ebből a távolságból, de szinte mindegy is volt. A mozdulat bizalmas volt. …Ez mégis ki a fasz lehet? – vonta össze Robert a szemöldökét, aztán meggörnyedt a válla. Mégis, mit várt? Hogy Kate majd egy íróasztal mellett gubbaszt búslakodva?