Vigyázok rád 13.

Maradj! Robertnek ez az egyetlen szó most a világot jelentette. Egy meglehetősen ismeretlen világot, mert annyit azért ő is érzett, hogy Kate ezzel az egyetlen szóval olyan érzelmi terepre vezette, ahol még nem járt. Elfogadta a csókot, adott helyette másikat és amikor már levegőt sem kaptak, akkor is csak ölelte magához a karcsú testet. Egyszerűen élvezte, hogy a karjai között tarthatja, mintha megkapott volna valami régen vágyott ajándékot. Megtehette volna, hogy azonnal felnyalábolja és bemasírozik vele a hálószobába, Kate érezhetően nem tiltakozott volna, de tényleg nem akarta elszúrni. Ez most nem a testiségről szólt. Oké, nem csak a testiségről; dúlt benne a vágy, de annál többet akart adni és kapni is, és nem akarta elsietni a dolgot. 

-Reggel még azt hittem, hogy köztünk vége mindennek, még mielőtt elkezdődhetett volna. – suttogta Kate, kapaszkodva a férfi pólójába, mintha ez menthetné meg az elsüllyedéstől, vagy attól, hogy az álomkép elillanjon. Teljességgel váratlan és hihetetlen volt, ami most történt, és szinte kétségbeesetten akart valami kapaszkodót, hogy nem álmodja ezt az egészet.  –Nem tudom, volt-e az érzéseknek olyan stációja, amit végig ne jártam volna, amikor rád gondoltam. Voltam reménykedő, csalódott, sértett, haragos, egy pillanatra boldog is, aztán megint zuhantam... amióta ismerlek, egy hullámvasúton ülök, és már nagyon szeretnék leszállni róla. Úgyhogy elsősorban neked kell tudnod, hogy akarod-e vállalni, hogy biztonságot hozz az életembe, állandóságot, kiszámíthatóságot. Mert ha nem, akkor inkább maradjunk barátok. – mondta a széles mellkashoz bújva, és pontosan érzékelve, hogy a mondandójára hogyan dübörög fel az arca alatt a férfi szíve. 

-Nem ígérhetek neked ilyeneket. Hogy lehetnék kiszámítható, biztonságos, állandó, amikor néhány hét múlva megint elmegyek? – kérdezte elgyötörten Robert, miközben lehunyt szemekkel próbált uralkodni az érzelmein. Komolyan a könnyeivel küzdött. -Most éppen Kanadába megyek hat hétre ... apáddal. És ha ott végeztem, már vár a világ másik szeglete. Bármit feladnék érted, de ez az egyetlen dolog, amihez értek, és amit szeretek. Az életet jelenti számomra, és ha megtenném, ha hátat fordítanék neki egy kiszámíthatóbb, nyugodtabb életért, egy keserű fickót kapnál cserébe, és egy idő után közénk állna ez a dolog. Tudom. – Árnyékba borult a szoba, ahogy odakint elbújt a nap. –Bocsáss meg! – cirógatta meg a könnyes, puha arcot. –Ha velem maradnál, lenne részed jócskán magányos időszakokban, türelmetlenségben, mások által gerjesztett hisztériában, mindenben, amit ennek a szakmának az árnyoldalaként el tudsz képzelni. Sokszor mindenki szava ellenében is bíznod kéne bennem, az eskümben, hogy csak te vagy nekem. És amit cserébe nyújtani tudok, az a szívem, a jobb napjaim. Tudom, hogy nem túl előnyös ajánlat, de őszinte. 

-Nem is próbálsz elkápráztatni. – sóhajtotta Kate. A férfi szép sorban felsorolt mindent, amit ő maga is, amikor lebeszélni akarta magát Robertről. De ugyanakkor odaígérte neki azt, amire mindennél jobban vágyott, a szívét.

-Őszinte vagyok. Sokan azt mondanák, a hülyeségig őszinte pasas vagyok. Veled meg végképp. Nem is lenne értelme kábítanom téged mindenféle hamis ígéretekkel, elég hamar kibukna az igazság. – mondta komolyan Robert, még mindig a lány döntésére várva, és egyre kevésbé bízva a sikerben. Felajánlotta ugyan a barátságát is, de az elég nyilvánvalónak tűnt, hogy ha csak az marad, azzal egyikük sem érné be, és több fájdalmat szülne, mint örömet időről időre találkozni a másikkal, és tudni, mit engedtek ki a kezükből.

-Szeretném megpróbálni, de hazudnék, ha azt mondanám, biztos vagyok a sikerben. – mondta Kate a férfi szemébe nézve. –Félek. Nem tudom, hogy hogyan bírnám hosszabb távon, ha a hangulatod irányítana; ha a folyamatos biztonsággal szemben olyan lennék, mint ... nem is tudom... mint egy tengerész feleség, aki tudja, hogy a párjának minden kikötőben van egy másik. Féltékeny vagyok és sértődékeny, sokszor igazságtalan, bizalmatlan, mert nem ismerem és nem értem a világodat, ami nekem túlontúl is szabados. ...Istenem, úgy beszélek itt, mint valami besavanyodott vénlány – sóhajtotta elgyötörten. Az a döntés most mindennél nehezebb lett. Se elengedni, se megtartani nem merte a férfit, csak azt tudta, hogy akarja őt, jobban, mint eddig bármit az életében. Jobban, mint a munkáját, jobban, mint ezt a kényelmes kuckót, ...az apja szeretetét, ... mint az örökké tartó boldogságot. És akkor döntött, …kockázat nélkül nincs nyereség. 

Robert csendben várta, hogy ennek a félig benső, félig hangosan kimondott önkínzó agyalásnak megszülessen az eredménye. Csodálkozva vette észre magán, hogy képes türelmesen kivárni, amíg Kate meghozza a döntését, bármi is legyen az. Fontos volt neki, hogy a lány ne a pillanatnyi szenvedélynek engedelmeskedve akarja őt, hiszen ezt már nyilván megtette mással is. Nem, őt most szívvel-lélekkel akarnia kell, mert amit cserébe nyújtani tud, az az ő számára is hatalmas újdonság, aminek még a gondolatától is ódzkodott idáig. Érzelmileg megnyílni valaki előtt, kiszolgáltatni magát … ezt eddig sosem merte megkockáztatni. Talán egyetlen egyszer, de akkor még szinte kölyök volt ő is és Kristen is, és szinte garantálható volt, hogy az őket körülvevő őrület szülte burok kipukkanásával elmúljon a varázs. De most már nem gyerek és Kate sem egy szárnyát próbálgató tinilány. Ettől függetlenül mindkettőjüknek nagy lépés lesz ez, egy tanulási folyamat, de akart tanulni és hitt benne, hogy képes is lesz rá egy megfelelő társ mellett.

-Fájdalmas lesz, ha kiderül, hogy nem működik – szusszant Kate.

-Hát, akkor sírni fogunk… egy csomó szép emlékkel a tarsolyunkban. – bólogatott Robert. –Viszont, ha nem próbáljuk meg, akkor örökké sirathatjuk a gyávaságunkat. …És még az a csoda is kiderülhet, hogy működik.

A szél feltámadt és a könnyű függöny fennakadt Kate vállán. Úgy festett benne, mintha fátyol lenne rajta. –Nana, esküvőről nem esett szó! – nevette el magát a férfi, lesöpörve róla az áttetsző anyagot, aztán a lányhoz lépett és magához húzta. –Ígérhetnék bármit, de ezt csak az idő döntheti el. Viszont, ha belevágunk, akkor apáddal is beszélni kell, mert Kanadában elás a hóban, ha véletlenül derül ki a dolog, aztán olvadásig senki se tudja majd, hová lettem.

-Csalódni fog bennem, azt hitte, ennél több eszem van. – grimaszolt a lány.

-Van is… szinte félek tőled… és az észbontó szád mellett csak azt imádom még jobban, amikor okosakat mondasz vele. – simogatta meg gyengéden az emlegetett testrészt. Aztán ráhajolt és megcsókolta. Ebben a csókban ott vibrált a várakozás és az ígéret, hogy minden szavát komolyan gondolta. Kate hitt neki. 

Amikor már mindketten érezték, hogy az érzelmeik egy irányba sodorják őket, és az az irány a hálószoba felé vezet, Robert lassan, érezhetően nehezen, de határozottan elszakította magát a lánytól.

-Most lehet, hogy jobb, ha elmegyek.

-Most? – csuklott fel Kate és még a hangja is elvékonyodott a csodálkozástól. A férfi akkor sem lephette volna meg jobban, ha bejelenti, hogy szűz.

Robert elmosolyodott a felháborodott hangon. Ő is őrültségnek érezte, amit művel, de eltökélte, hogy nem kapkodja el a dolgot. Olyat tesz, amit eddig talán még soha, udvarolni fog és örömmel, vágyakozva várni a pillanatot, amikor meglépik majd az utolsó lépcsőfokot. Egy normális kapcsolat illúzióját fogják megélni ebben a rohanó és mindent a pillanatnak alárendelő világban, és talán ez is közelebb viszi őket ahhoz, hogy a valóságban is azzá váljon. Viszont ehhez azonnal el kell induljon, különben sutba vágja a szép elgondolásait és úgy fogja leteperni Kate-et, mint egy vadember. De hogy lehet ezt elmagyarázni egy vágytól égő nőnek, aki megajándékozta a bizalmával; erre most úgy néz ki, mintha ő futamodna meg? 

-Hagylak készülődni. – suttogta az arcát simogatva. –Elmegyünk valahova este. Nem kell nagyon kiöltöznöd, mert csak egy laza stábbuli lesz azokkal, akikkel Kanadába megyek.

-Jézusom, muszáj? – rettent meg a lány, ahogy Robert világa hirtelen, talán túl hirtelen is, kézzel fogható közelségbe került.

-Nem muszáj, de jó bemelegítés lehet. Lesznek fotósok, intrikus kollégák, mindenből egy kis ízelítő, ami rossz mellettem kijuthat. Ha utána is bele akarsz vágni, én leszek a legboldogabb. … Nyolcra érted jövök. – nyomott egy rövidke csókot a lány szájára, aztán hátrálni kezdett az ajtó felé. 

Kate lefagyva állt a nappali közepén még akkor is, amikor meghallotta a furgon erőteljes, dübörgő hangját. Mint aki álomból ébred, úgy rázkódott össze és kezével az utolsó csók érintését próbálta felidézni. Akkor hát mégis … még alig tudta elhinni. Soha többé nem fog nevetni azon, aki azt mondja, az élet hihetetlenebb meglepetésekkel tud szolgálni, mint bármilyen jól megírt forgatókönyv. Nem emlékezett, hogy ilyen váratlan fordulattal találkozott-e bármelyik kedvenc sorozatában. Szeme körbesiklott a néma lakáson, és megakadt egy fotón, amin az apja húzza magához és együtt nevetnek a kamerába. Egy selfie volt, az apja készítette, aztán elküldte neki, ő pedig kinyomtatta és a lakása főhelyére tette a nem túl jó fotót. Az apja! Ha ma este fotósok és intrikusok várhatóak, akkor nem halogathatja, beszélnie kell vele, nehogy mástól halljon elsőként a dologról. Tudnia kell, hogy ez nem egy gyerek lázadása az apja kérése ellen, hanem egy olyan döntés, amit józanul, felnőtt fejjel hozott. És amiért az apja nem vehet elégtételt később Roberten, bárhogyan is alakuljon a jövőjük.

*

Dean reakciója meglepően higgadt volt, rosszabbra számított. Egy nagy sóhajt követően annyit mondott:

-Te tudod, nagylány vagy már. Bíztam benne, hogy elküldöd, ha mégis eléd állna a nagy ötletével, de mindenkinek el kell követnie a saját hibáit.

-Apa! Ne nevezd őt hibának, kérlek! Csak egy kicsit bízz benne! Bízz bennem!

-Benned mindig, kicsim. Tulajdonképpen benne is… csak annyi szerencsétlek kapcsolatot látok köztük. De hátha ti lesztek az üdítő kivétel. – próbált optimistább hangot megütni a férfi, miközben magában megesküdött, hogy Robert nem éri meg a másnapot, ha csak egyszer is kiderül róla, hogy megbántotta a lányát.

*

Robert egy elegáns Tesla SP85-össel jött eléje. A grafitszürke karosszéria alatt duruzsoló motor egy szinte hangtalanul lopakodó párducot juttatott az eszébe. Önkéntelenül is végigsimított a csillogó íven, ahogy a férfi tartotta előtte a kocsi ajtaját.

-Más kategória, mint a délutáni – kacsintott a férfira, aki büszke mosollyal csukta rá az ajtót, aztán szinte ráérősen sétálta körbe a kocsit, hosszú ujjaival cirógatva ezt a műszaki remeket. Kate-ben felmerült, hogy luxusautók eladásárara kéne specializálódnia a fickónak, az unatkozó kertvárosi háziasszonyok egymás sarkát letaposva rohannának kocsit venni, ahogy  egyetlen mozdulatba volt képes sűríteni a kettőjük között szikrázó szexuális feszültséget, és a kocsija iránti ragaszkodását. Nagyot nyelve figyelte, ahogy betornázza magát a kormány mögé, aztán induláskor játékosan a térdére kalandozik a sebváltó fényesre polírozott fagombjáról a keze. Egy huncut mosolyt követően kitolatott a kocsibeállóról és hanyag eleganciával a belváros felé vette az irányt.

A stábbulit a Chateau Marmontban rendezték, ahol a garázsban régi ismerősnek kijáró tisztelettel köszöntötték a férfit, és óvatos manőverrel parkolták le a színész játékszerét. Robert utána sem nézett a drága járgánynak, minden figyelme Kate-re összpontosult, ahogy a lifttel felfelé suhantak a rendezvény helyszínére. Érkezésük izgatott sugdolózást váltott ki. Új fejlemény volt ez, eddig mindig egyedül érkezett, még ha időnként nem is egyedül távozott. Akik ez utóbbiban reménykedtek, azok most zavarodottan és csalódottan figyelték, ahogy minden pillanatban magához húzva tartja a számukra ismeretlen lányt. Még a garázsban összefonta ujjait Kate-ével, aztán így is maradtak, miközben sorra járták a többieket és Robert mindenkinek bemutatta, világossá téve mindenki előtt, hogy a partnere fontos a számára. 

Szinte eseménytelenül telt el másfél óra, mire egy csinos, szőke színésznő sodródott melléjük. Robert épp magyarázott valamit a mellettük álló rendezőnek, amikor a nő elvileg Kate-nek szánva, mégis olyan hangosan, hogy bárki hallja, feltette a kérdést:

-Azt hittem, már minden szereplőt ismerek… te mit csinálsz a filmben?

-Én semmit – mosolygott rá barátságosan Kate. –Én kurátor vagyok.

-Jézus, és ezt ilyen büszkén, hangosan vállalod? – kerekedett el a nő szeme a döbbenettől, ahogy nyilvánvalóan félreértette a lány szavait. Ezzel egyidőben egyszerre több dolog is történt. Kate minden igyekezetével próbált komoly maradni, Robert visszaköpte azt a korty pezsgőt a poharába, amit éppen most akart megkóstolni, de még a körülöttük állók is minden erejükkel azon voltak, hogy visszafojtsák a hangos röhögést.

-Solei! A kurátor nem kurtizán. – nyögte a nevetéssel küzdve Robert. –Kate egy múzeumban dolgozik. Most éppen Jonas Maxwell kiállítását szervezi. – mosolygott Kate-re büszkén, mire a lány hálásan szorította meg a kezét. Meg volt győződve róla, hogy ezzel a kis közjátékkal egy életre ellensége lett a szőke leányzó, de az egy halvány pirulással túllépett a baklövésen.

-Jaj, bocs! Ez a hangzavar… totál félreértettelek. Milyen hülye vagyok! Remélem, nem sértettelek meg? – nézett Kate-re, aki Robert támogatásának tudatában csak legyintett.

-Semmi vész! Ő sem volt mindig ilyen okos – biccentett a férfi felé, aki büntetésből magához húzta és egy könnyed csókot nyomott a szájára.

-Ne áruld el minden titkomat! – súgta nevetve. Ez volt az a pillanat, amikor igazából felengedett Kate körül a légkör. Többen megszólították, általánosságokról kérdezték, bevonták a beszélgetéseikbe, mintha azzal, hogy körön kívüli, valamiféle jópontot szerzett volna. 

Már majdnem hazaindultak, amikor egy party-fotós keveredett eléjük és megkérdezte, készíthet-e néhány fotót. A Chateau híres volt a diszkréciójáról, itt nem készültek engedély nélküli felvételek. Robert Kate-re nézett, aki megvonta a vállát, így aztán összekapaszkodva belemosolyogtak a kamerába, aztán aprót biccentve elindultak a garázs felé.

-Holnap apád szembesülni fog a dologgal. – grimaszolt Robert, ahogy egy közelgő kellemetlen beszélgetésre gondolt, amit egész biztosan nem kerülhet el Dean-nel.

-Már tudja, elmondtam neki.

-Hát, egy dolog tudni róla, és egy másik látni is… egyébként mit szólt hozzá?

-Hogy mindenkinek el kell követnie a maga hibáit. – kedvetlenedett el Kate. Amikor az apja mondta, könnyedén túl tudta tenni magát ezen a mondaton, de most és itt valahogy egészen másképpen hangzott. Sokkal baljóslatúbb volt.

Robert átérezte ezt a hangulatot és vigasztalóan, biztatóan magához húzta. Őszintén reménykedett benne, hogy Deant most az egyszer elvakítja a lányáért érzett apai aggodalma, és nem lesz igaza a máskor jó megérzésekkel megáldott férfinak.

-Na, milyen volt az este? – kérdezte, és bár a hangja könnyed volt, érezhető volt benne a feszült várakozás. A maga részéről egészen átlagos összejövetelnek tartotta a mait és reménykedett, hogy Kate-et sem riasztották el a kollégák néha szabadosnak ható viccelődései, a patakokban folyó ital és az a jónéhány homályos tekintet.

-Őszintén? Kicsit képmutató. Egy csomó magát roppant fontosnak és művésznek érző ember egy rakáson. Hány szereplője lesz a filmnek? Öt-hat? És hányan voltak itt? Ötvenen? Ötven Jonas Maxwell.

-Hát, ilyenkor mindenki eljön az asszisztensektől a rendezőig. Még kevesen is voltak, mert egy csomóan kanadaiak lesznek, és csak odakint csatlakoznak a stábhoz. – vont vállat a férfi. Kate ítélete így első látásra kicsit sarkosnak tűnt, szinte már úgy érezte, a többiek védelmére kell kelnie, aztán végül inkább hallgatott. Még nem ismeri őket, így tényleg furcsák lehetnek, de ha majd több időt tölt el közöttük, rá fog jönni, hogy érzékenyek és figyelmesek is tudnak lenni. Legalábbis a többségük. 

-De a csúcs Solei elszörnyedése volt. Már azért megérte. – kuncogott Kate, ahogy már a lakóparkhoz vezető útra kanyarodtak rá. –Bejössz?

-Szeretnék, de ha a kocsim még reggel is itt lesz, abból tuti cikk lesz.

-És…? Akkor hívj meg magadhoz! Még úgysem láttam… talán még a környéket sem, amerre van.

-Nocsak! Milyen követelőző valaki? – nézett rá a szeme sarkából Robert.

-Nem kényszer! – grimaszolt Kate, aki ettől a beszélgetéstől kezdett kijózanodni. Izgatott volt az este elején és felhajtott néhány pezsgőt, hogy oldja a szorongását. Talán kicsit túlzásba is vitte.

-Ó, dehogynem! – sóhajtott Robert. –Nem is sejted, mennyire szeretném. De nálad a labda, bárminek örülök, amit kapok. Ettől függetlenül nem kell sietnünk.

-Esküszöm, nem értelek! – fortyant fel Kate. –Rábeszélsz, aztán leállítasz, megint azt mondod, akarod, de én döntök, aztán a döntésemet megkérdőjelezed. Kicsit olyan, mintha tulajdonképpen te nem akarnád. Én meg nem akarom a nyakadba varrni magam, úgyhogy legyél szíves, tegyél ki a kapunál, majd hazasétálok!

Robert olyan hirtelen fékezett, hogy a biztonsági öv nagyot rántott Kate-en.

-Nem fogok lefeküdni veled most. Nem azért, mert ne akarnám, egyszerűen csak azt szeretném, hogy érezd, mennyivel komolyabban gondolom ezt most, mint amikor az a lány ott volt velem. – morogta a férfi.

Kate a szavakat kereste, végül azonban csöndben maradt. A férfi szavai egyszerre fájtak és ugyanakkor reménnyel töltötték el. Még ő sem élt ilyen kapcsolatban, amikor időt hagynak a lassú kibontakozásra. Az eddigi kapcsolataiban meglátni és legkésőbb a második alkalommal ágyba bújni, ez volt a menetrend. Igaz, nem is voltak hosszú életűek ezek a románcok. De fogalma sem volt róla, miért lenne jobb, ha lassabban jutnának el a hálószobáig. Hacsak azért nem, mert akkor a férfinak van még ideje kihátrálni, mielőtt túlságosan komolyra fordulnának a dolgok. 

A kilincs után nyúlt, mert alig ötven méterre ott fehérlett a lakópark kapuja. Már majdnem kinyitotta az ajtót, amikor halkan kattant a zár. Zavarában hirtelen azt sem tudta, a férfi vajon most zárta be, vagy most nyitotta ki az ajtókat.

-Megbántottalak? – suttogta a férfi mögötte. A francba! Nem megy neki ez a reneszánsz udvariaskodás. Azt hitte, Kate-hez ez a lassú tempó lesz a célravezető módszer, de nagyon úgy festett, mintha bakot lőtt volna a terveivel. Na igen, így jár, amikor tervezget, szervezkedik, ahelyett, hogy spontán módon hagyná kibontakozni a dolgokat.

-Nem bántottál meg, de nem értelek; és ha nem értek valamit, akkor ingerült leszek, úgyhogy szükségem van egy kis friss levegőre.

-Nézd, nem tudom megmagyarázni, csak … te azt tudod rólam, hogy a hirtelen döntések embere vagyok. Az az este… azóta szégyellem, hogy megtettem. És valami hülye belső kényszer miatt bizonyítani akarok, hogy akkor is tudok rád várni, ha nem kaphatlak meg.

-De hiszen megkaphatsz! – forgatta a szemét Kate.

Robert nézte maga előtt a sötétségbe hasító fényszóró pászmáit, aztán hirtelen elfordította a kulcsot és egy éles kanyarral visszafordult. Oké, nem lesz romantika. Legalábbis nem úgy, ahogy ő tervezgette. Megpróbálta, de bebizonyosodott, hogy egyedül maradt a nagy ötletével. Akkor másként fogja bebizonyítani, hogy Kate fontos neki.