Vigyázok rád 24.

-Szia! Te is Aberdeenbe tartasz? – rázott kezet Sam Ruperttel, mintha nem lenne teljesen egyértelmű, miért ácsorognak mindannyian ugyanannál a beszálló pultnál; mire Robert a srác mellé állt és jelentőségteljesen megforgatta a szemét.

-Sam! Nézz rá!

A barátja néhány pillanatig értetlenül kapkodta a tekintetét köztük, aztán elsápadt. Az nem lehet! De hát hogyan? Halványan emlékezett rá, hogy találkozott már Ruperttel a forgatáson, ahol Robot látogatták meg, de hogy Brittany és ez a szeplős képű kölyök? Ez akkoriban még gyerek volt! Teljesen valószínűtlennek tűnt a gondolat. De hát álmában sem gondolta volna azt sem, hogy Robert és Britt, úgyhogy a hitetlenkedését megtartotta magának, és kissé szarkasztikusan csak annyit mondott:

-Üdv a klubban!

Robert felkapta a fejét. –Sam, ne legyél ízléstelen!

-De hát mikor… hogyan…? – motyogta értetlenül, mire Robert megrántotta a vállát.

-Nem mindegy? Megtörtént. És ha most véletlenül nem ülünk egy gépen, talán sosem jut eszembe nekem sem.

Rupert megunta, hogy úgy beszélnek róla, mintha itt sem lenne. Bénultsága lehullott róla, és önérzetesen kihúzta magát.

-Azt mondta… hogy nem jár egyikőtökkel sem. Vagyis hát… ez így konkrétan nem is került szóba, de gondoltam, ha együtt lenne valamelyikőtökkel, akkor úgysem jönne el velem. Azt hittem, majd tartjuk a kapcsolatot, de soha többé nem láttam. A telefonszám meg, amit adott… amikor felhívtam, azt mondta benne a géphang, hogy a hívott számon előfizető nem kapcsolható, úgyhogy világos volt, hogy lekoptatott. …De ha ez a kissrác az enyém, jézusom… anyámék infarktust fognak kapni… de időm, mint a tenger, úgyhogy majd összeismerkedünk.

-Azért ne úgy állj elé, hogy te vagy az apja! Egy tesztet előbb végeztess el! – tanácsolta homlokráncolva Sam, aki még nem tudta eldönteni, hogy örüljön ennek a váratlan és hihetetlen fejleménynek, vagy a fogát szívja miatta. Nem mintha ő maga akart volna a gyerek apjaként fellépni, de Rupert felbukkanása egy újabb kellemetlen emlékeztető volt, hogy mennyire nem ismerte a lányt, akivel hónapokig kavart.

-Gondolom, a felügyeletét amúgy sem csak bemondási alapon döntik el. – húzta el a száját Rupert. –De megmondom az ügyvédnek, hogy esélyesnek érzem magam a címre… és Robert helyzetét is tisztázni kell. – nézett Robra, aki Kate kezét szorongatva helyeslően bólogatott.

*

Leszállás után kocsit béreltek az Edinburgh-i reptéren és tempósan Aberdeen felé vették az irányt.

Útközben mindannyian a gondolataikkal elfoglalva, némán ültek a kocsiban. Sam és Rupert a hátsó ülésen szundikált, vagy csak gondolataikba merülve zárkóztak lehunyt szemhéjuk takarásába, ezt a visszapillantó tükörből lehetetlen volt megállapítani. Robert vezetett, Kate mellette ült és az elsuhanó tájat nézte. Február volt, minden kopottnak és szürkének tűnt, de ahogy haladtak észak felé, a táj vadsága ellenére is zöldebbnek tűnt. Középkori várrom magaslott a távolban, bizonyságaként a korai elődöknek. A gránitból épült város borús szürkeségbe burkolózva fogadta őket, ahogy az alkonyatban megérkeztek. Kerestek egy szállodát a Broad streeten álló Marischal College közelében. 

Kate az útikönyvet bújva elismerően nézte a szoba ablakából a hatalmas gránitból épült kastély monumentális épületét, amíg Robert az ügyvéddel tárgyalt telefonon. A másnapi temetés részleteiről beszéltek. Nem akarták megzavarni a gyászolókat a felbukkanásukkal, és még kevésbé felhívni magukra a sajtó figyelmét, de a férfi megnyugtatta Robertet, hogy csak kevesen lesznek, és mindenkit túlságosan is lefoglal a fájdalom, minthogy kíváncsiskodásukkal zavarnák őket.

Amikor letette, Kate mögé állt és átölelte. Egymásnak dőlve nézték az ablak alatti forgalmat, a távolban felsejlő dombokat és a tenger felől érkező sötét felhőket. A háttérben egy régi film zenéje nyújtott aláfestő zenét, de egyikük sem tudta volna megmondani, maga a film miről szól. Robert már nyugodt volt, csak a keserédes emlék hozta ide és jóleső érzés volt, hogy Kate elkísérte. Szép volt ez a környék, meg tudta érteni, hogy Brittany szülei skót gyökereiket követve ide költöztek várandós lányukkal. Egészen biztosan boldog gyerekkora lehetett itt annak a kisfiúnak, akinek egyik napról a másikra törtek össze az álmai. Fogalma sem volt róla, hogy milyen lehet nevelőszülőkkel élni, de talán mégiscsak megadják annak a meleg családi légkörnek a biztonságot adó illúzióját, amit ennek a kisfiúnak rövidke életében már kétszer is el kellett vesztenie. Először, amikor a nagyszüleit vesztette el, másodszor pedig, amikor az édesanyját. Vajon akarná-e egyáltalán, hogy egy ismeretlen férfi kézen fogja és magával vigye, csak azért, mert valamikor eltöltött a mamájával egy éjszakát. Persze, ebben nem a gyerek dönt, és ezt némiképp igazságtalannak tartotta. Nem mintha alkalmatlannak tartotta volna Rupertet az apaságra…csak hát… igazából nem is ismerte, de még önmagánál is gyerekesebbnek tűnt… egészen addig a percig, amíg meg nem osztotta vele a gyanúját. Akkor viszont meglepően jól reagált, megdöbbent, ez tény, de a tagadásnak még a szikrája sem ébredt benne. Azonnal elfogadta a lehetőséget, mint aki még örül is neki. Ez lenne a vér szava? – merengett, ahogy az ablaküvegnek csapódó esőcseppek szabálytalan kis erecskéit figyelte, ahogy a párkány felé igyekezve új és még újabb utat keresnek maguknak. Kate-be kapaszkodott, mint aki attól tart, elsodorja egymástól őket az áradat. A lány szorításából érezte, hogy megtartaná őt… védelmezően gyengéd volt a mozdulat, amivel a kezét simogatta, és ettől úgy érezte, ilyen meghitt közelségbe még életében nem került nővel.

*

A temetőben a tegnapi eső alaposan feláztatta a talajt, de senki nem foglalkozott az elegáns cipőkre rakódó sárréteggel. Ők négyen a még mindig borús időben is napszemüvegeik mögé bújva kicsit távolabb álltak attól a nem túl nagy létszámú társaságtól, akik nyilvánvalóan ismerték az elhunytat. Barátok, kollégák, szomszédok, akik nehéz szívvel, szánakozva beszélgettek a sír mellett álló kisgyerek tragédiájáról. A kiásott sír mellett félreállított sírkövön ott szerepelt már Brittany szüleinek neve és haláluk dátuma alatt Brittany neve és az évszám is. Alig két év után a túlvilágon magukhoz ölelhetik majd szeretett lányukat és együtt figyelhetik a magára maradt unokájuk további életét. Megrázó gondolat volt. 

A sír mellett álló kisfiú kezét egy harmincas nő fogta, nyilván a gyámhivatal által kirendelt ideiglenes nevelőszülő. Mellettük pedig a férje állt lehajtott fejjel. …A kis Roger Stockes szeme száraz kíváncsisággal figyelte a temetői munkások ténykedését. Már nem maradtak könnyei, mert az elmúlt napokban, hetekben már elsírta mindet. Legalábbis úgy érezte. Alycia néni egyik kezébe kapaszkodva állt és hagyta, hogy a nő magához ölelje. Megértette, hogy az édesanyja meghalt, az a súlyos betegség, amivel egy ideje már harcolt, legyőzte. Volt ideje szokni a gondolatot, hogy idegenek fogják nevelni. Még élt a mama, amikor Alycia néni mindennapos vendég lett náluk. Együtt tanultak, aztán együtt gondoskodtak a mamáról, amikor a mindennapok feladatai már túlságosan igénybe vették. Kedvelte az asszonyt, és tulajdonképpen a férjét is.

Csak… csak ne hallotta volna azt a csendes beszélgetést, amikor a mama arról beszélt Alycia néninek, hogy az ügyvédjének meghagyta, hogy keresse meg az igazi apukáját. Sokáig nem is tudta, hogy egy gyereknek olyan is van. Apa. Aztán az óvodában feltűnt, hogy a barátai családjában van egy olyan személy, aki az övékében nincs. Bryannak akkoriban halt meg a nagypapája és ettől ő is azt hitte, biztosan az ő apukája is meghalt, azért nem látta még sosem. Sokáig nem is foglalkozott a dologgal, mert az ő családjuk úgy volt kerek, ahogy. A nagyapja focizott vele, és ha biciklizés közben lenyúzta a térdét, akkor ő veregette vállon, hogy férfiember ilyen apróságokért nem sír. Aztán a papi meghalt. És ő meghallotta azt a beszélgetést, amikor a mama azt mondta, a papája messze él és nagyon sokat dolgozik, azért nem lehet velük, mert híres színész. De már nem maradt idejük, hogy megmutassa neki a filmjeit, mert kórházba került, aztán rövidesen meghalt. Ő azóta az interneten híres színészeket keresgélt. Olyan színészeket, akik egy kicsit hasonlítottak őrá. Bryan persze kinevette, mert azt mondta, egyáltalán nem biztos, hogy hasonlítanak, hiszen ő sem hasonlított az apukájára, de Bryan biztos csak irigy volt, mert azt sem akarta elhinni, hogy Roger papája híres lehet. …Attól a naptól kezdve Roger az igazi apukáját várta, és biztos volt benne, hogy a férfi egy napon megtudja majd, hogy ő várja és eljön érte. 

Kate felszisszent, ahogy Robert öntudatlanul is összeszorította az ujjait. Érzékeny lelke görcsös szorítással reagált az apró gyerek lehajtott fejére, ahogy a kezében tartott fehér rózsaszálat az édesanyja sírjába dobja. Sam is párás szemekkel, meghatottságát grimaszolással álcázva nézte a kis árvát. Kate másik oldalán Rupert pedig nyilván nem is tudatosan, de a keze után tapogatózott. A lány megragadta és megszorította. A hasonlóság döbbenetes volt. Rupert kicsinyített mása Brittany által feljavított kiadásban. A maga részéről feleslegesnek tartott volna bármilyen vérvizsgálatot, annyira nyilvánvaló volt, hogy Roger Stockes Rupert Grint kisfia. 

A gyerek és az asszony hátraléptek a sírtól. Ahogy megfordultak, Alycia a gyerek vállának finom szorításával irányította őt a kocsijuk felé. Az ilyenkor szokásos részvétnyilvánításoknak nyilván nem akarta kitenni a gyereket. A férje a gyászolók felé fordult és köszönetet mondott az együttérzésükért, aztán hosszú léptekkel a felesége után indult. A temetés véget ért. Az eső pedig újult erővel kezdett zuhogni, mintha ő is Brittany Stockes-t búcsúztatná hideg könnycseppjeivel.

Egy férfi tartott feléjük esernyője védelmében, Mr. Galloway, az ügyvéd, aki Robertnél járt a forgatáson. Nagyot sóhajtott, miközben a kezét nyújtotta.

-Menjünk talán valami kevésbé vizes helyre! – javasolta, miközben a szemöldöke meglepetten megemelkedett a vörös hajú fiatal férfit nézve. A hasonlóság szembeötlő volt, de hát ez még csak egy kölyök! – ráncolta a homlokát.

*

Robert bekapcsolta az elektromos kandallót és közelebb húzta hozzá a kis kétszemélyes kerevetet, aztán hosszú lábait a meleg felé nyújtóztatva leült és megpaskolta maga mellett az ülést. A kisasztalon ott gőzölgött két tea, meg egy pohárban jófajta helyi whisky, amit még nem tudott, hogy tisztán akar elkortyolni, esetleg megosztoznak rajta Kate-el, ahogy a teájukba öntik.

-Gyere ide! – hívta Kate-et, aki az ablaknál állva nézte a vigasztalhatatlanul ömlő esőt. Sam rögtön a temetés után vonatra ült és Londonba ment, Rupert az ügyvéddel tárgyalt a további tennivalókról, ők pedig, miután Robert aláírta a lemondó nyilatkozatot a laboreredmények birtokában, most kicsit kiürülve, fáradtan és még mindig a történtek nyomasztó hatása alatt állva úgy döntöttek, hogy az éjszakát itt töltik, aztán visszaviszik a kocsit Edinburghba és úgy térnek vissza Londonba.

Kate odakucorodott mellé, harisnyás lábait, melyek a csizmából kibújva most majd lefagytak, a férfi ölébe rakva próbálta felmelegíteni. Robert mintha meg sem érezte volna a szobát átjáró hűvös levegőt, de ő magára húzta a kardigánt, amit a szálloda melletti üzletben vettek. 

-Nem csodálom, hogy ilyen haragos zöld itt minden, ha állandóan esik az eső. – sóhajtott Kate és Robert a lábfejét masszírozva elmosolyodott.

-Nem esik állandóan, csak sokat. De majd meglátod, ha holnap kisüt a nap, annál csodálatosabb látvány nincs, ahogy a szárazföld és a tenger felett átível majd a szivárvány.

-Szereted ez az országot. – mondta csendesen a lány, és Robert a remegő izzószálakat nézve csak annyit mondott:

-Mindennél jobban.

Aztán észrevéve, hogy a lány megmerevedik a karjában, folytatta:

-Nem azt mondtam, hogy mindenkinél, hanem, hogy mindennél. – csókolta meg a lány száját. -Tök mindegy, hogy merre járok, lent délen, az angol részen, vagy Skóciában, Walesben, vagy akár Írországban, egyedül ezen a szigeten érzem, hogy igazán otthon vagyok. Még ebben a szobában is inkább, mint Los Angelesben, abban a házban. Meg tudod ezt érteni?

-Azt hiszem igen. Los Angeles… szükségem van rá, már csak a munkám miatt is, mint az éltető levegőre, ugyanakkor néha fojtogat a méreteivel, a hangosságával, de … te szerencsésebb vagy, mert én már Boscowanban sem érezném otthon magam.

-És mellettem? – kérdezte halkan a férfi.

-Veled jó, de te sem vagy mindig mellettem. – hajtotta Kate a férfi vállára a fejét és a villódzó, lángnyelveket utánzó izzószálakat nézte. Micsoda őrült ötlet! Kandalló tűz nélkül! Most igazi lobogó lángokat akart, roppanó fahasábot, szikraesőt és lassan hűlő hamut. … -Mi lesz most velük? – kérdezte halkan, és Robert tudta, hogy Rupertre és a gyerekre gondol.

-Ha a kezében lesz a bizonyíték, találkozni fognak és Rupertet ismerve, hamarosan össze is barátkoznak. Hiszen még ő is olyan, mint egy nagy gyerek.

-Hát, tíz évvel ezelőtt még az is volt. – csóválta meg a fejét a Kate. –Tudtad, hogy két évvel fiatalabb nálad? Ami azt jelenti, hogy akkor még csak tizenhat éves múlt.

-Hát, izgalmas korszak egy abnormális világban élő tinédzsernél. – vont vállat Robert.

-Majd adok én neked izgalmakat – harapott Kate játékosan a nyakába, mire Robert lepakolta az öléből a lány lábait és felállt. Felhúzta magához és kezdte kibontogatni a sokrétegű ruhából.

-Na, pontosan erre gondoltam én is! – vigyorodott el, ahogy egymás után húzta le a lányról a testüket elválasztó ruhadarabokat.