Vigyázok rád 27.

-Hogy tetszik? – súgott a fülébe Robert. Kate megvonta a vállát, miközben mereven nézte a színpadot. Még mindig nem tudta túl tenni magát a vörösszőnyegen történteken.

-Érdekes. – motyogta halkan.

-Érdekes? Ennyi? …Azt hittem, jobban el leszel varázsolva. Sokan a fél karjukat adnák még filmes körökben is, ha itt lehetnének. – mormolta a férfi kicsit talán csalódottan, amiért nem sikerült elbűvölni Kate-et ezzel a cirkusszal, ugyanakkor halvány elégedettséggel ugyanezen okból.

-Annyit azért nem ér. – grimaszolt a lány és inkább nem emlékeztette Robertet, hogy néhány napja még ő maga sem repesett az örömtől, hogy ennek a jeles eseménynek a résztvevője legyen.

-Mi a baj? – súgta egészen közelről a férfi, és forró lehelete megborzongatta a lány nyakát.

-Semmi. Most inkább figyelj! - bökött állával előre Kate. A körülöttük ülők kíváncsian figyelték őket. A kettősük nemcsak a kordonon túl ácsorgókat osztotta meg, de a szakmabelieket is. Legalább annyi ellendrukker figyelte őket, mint ahányan barátságosan mosolyogtak rájuk. A férfi szót fogadott, ettől kezdve a színpadra figyelt, de a kezét elvette a térdéről, és a saját ölében összefonta az ujjait. Kate legszívesebben visszarakta volna a térdére. Egyszerűen szüksége volt rá, hogy testük egy bármilyen kis felületen, de érintkezzen. Hogy ebből az érintésből tudja, legalábbis elhitesse magával, hogy ami körbeveszi, az a valóság. A ki tudja miből készült apró koktél falatok, amikért nyilván csillagászati összeget számolt fel az elkövetőjük, a patakokban folyó pezsgő. Kristen ott fent a színpadon, ahogy újra és újra megérintette a férfit, az a valóság. Ez a sok puccos nő körülötte, akiket eddig csak a filmvásznon látott, ez a valóság… a sok műmosoly, a lányuk, sőt unokájuk korabeli barátnőket felvonultató férfiak, ez a valóság. …Robert valósága, de nem az övé! Ettől tartotta távol az apja, és nem győzött elég hálás lenni ezért. …Mire az utolsó műsorszám is véget ért, már tudta, hogy mit kell tennie. Ettől a kicsavarodott valóságtól a lehető legnagyobb távolságot megtartania. Ez az egyetlen esélye van. Kérdés, hogy Robertnek mi lesz, mi lehet a szerepe ebben az egyenletben?

*

-Menjünk haza? – húzta vissza Kate-et Robert, hogy a körülöttük ülők kedvükre tolonghassanak a kijárat felé.

-Nem tudom, mi ilyenkor a szokás. Nem kell neked még megmutatnod magad valahol?

-Kelleni semmit nem kell. Ha unod, utálod, nem muszáj maradnunk.

-Robert, nem unom, tényleg nagyon érdekes. Menjünk… te tudod, hova kell mennünk! Ez az este erről szól, és igazán tanulságos volt nekem is. Segített sok mindent a helyére tennem, amiben eddig nem voltam biztos.

-Miért érzem úgy, hogy ettől én csak szívni fogok? – nézett rá a férfi, és Kate nem bírta állni a kutató tekintetét.

*

A Vanity Fair hozta a szokásos formáját. A hangulat remek volt és azokat a vendégeket, akik a már amúgy is emelkedett hangulatot valami szerrel még tovább akarták fokozni, diszkréten, de határozottan távozásra bírták. A rendezvény szervezőihez és a résztvevőkhöz nem kötődhetett kétes hírnév.

Kristennel rögtön az érkezés után összefutottak. Szokásához híven már átöltözött, a védjegyévé vált szűk farmert és tornacipőt egy elnyűtt edzőtermi pólóra hasonlító darabbal dobta fel, amelynek az ára azonban valószínűleg messze több volt, mint amennyit az egyenruhás felszolgálók kaptak erre az estére. Kate magában megállapította, hogy a lánynak egészen biztosan nem ez jelenti az eleganciát, menő modellként biztosan tisztában van vele, mit illene viselnie, de egyszerűen nem foglalkozott az elvárásokkal. Megtehette, tehát megtette. Ez volt az ő lázadása, bár elég értelmetlennek tűnt.

Robert bocsánatkérően egy puszit nyomott Kate arcára, amikor Nicholas Hoult félrehívta egy kis beszélgetésre, aztán már ott sem volt. 

-Nem kényelmetlen ez a ruha? – csippentette meg Kristen Kate ruhájának szoknyarészét.

-Nem igazán. Ritkán húzok magamra olyasmit, amiben nem érzem jól magam. …Nem zavar, hogy rajtad kívül még mindenki a gálaruhájában van? – kérdezett vissza Kate.

-Nem mindenki… látod, Jen is átöltözött. – mutatott Kristen Jennifer Lawrence irányába, aki valóban levetette hosszú uszályos ruháját és most egy észbontó vörös kis koktélruhában nevetgélt egy társaság közepén.

-Hát, azért az még mindig egy elegáns kisestélyi. – motyogta Kate, mire Kristen megvonta a vállát.

-Nekem így jó.

-Látod, nekem is. – grimaszolt Kate. -Ez azért még mindig az Oscar after partyja, nem egy haveri buli. Farmert bármikor hordhatok, ilyen elegáns darabot pedig ritkán.

-Milyen márka? – kérdezte Kristen minden különösebb érdeklődés nélkül.

-Semmilyen. Londonban vettem.

-Hah, valami angol divatcucc? Hát, nem ők a megmondó emberek a divatszakmában. De csinos. – tette hozzá kissé leereszkedően Kristen. –Robert választotta?

-Nem, miért választotta volna? Nagylány vagyok már, nem kell engem öltöztetni. Tudom magamtól is, hogy mi áll jól és mi az, ami nem. – húzta ki magát önérzetesen Kate.

-Az én ruhám tetszett? – kérdezte Kristen, miközben leemelt egy pezsgőt az arra haladó pincér tálcájáról és cserébe a tálcát borító damasztszalvétára nyomta a rágóját.

-Őszintén? …Nem igazán. Szerintem nem illett hozzád. A színe is olyan sápasztó volt, az a rengeteg csipke meg… kevesebb hatásosabb lett volna. … De nyilván szerződés köt, hogy mit kell viselned. – tette hozzá Kate, hogy a kritikus vélemény élét elvegye.

-Hát, valami olyasmi. – motyogta leforrázva Kristen. Szerette volna azt hinni, hogy Kate csak szemétkedik vele, de tulajdonképpen egyet kellett értsen vele. Ő sem volt elájulva a ruhától. –De nekem legalább nem kellett fizetnem érte. – érvelt még utoljára, mire a másik lány elvigyorodott. A párbaj kezdett érdekessé válni.

-Nekem sem. Apám fizette… a születésnapomra. 

Szerencsére közben Robert visszatért és Kate-be karolva a büféasztal felé nézett.

-Nem vagytok éhesek? Ha még valamit iszom, fejre fogok állni, jó lenne enni valamit.

-Én kösz, nem kérek, diétázom. – morogta Kristen. –Inkább táncoljunk!

-Bocs, Kris! De én most a táncban tartok diétát, csak lassúzni vagyok hajlandó Kate-tel, de nézd, ott van Zac… teljesen felpörgött a srác, biztosan szívesen venné, ha nem egyedül kéne ráznia magát a parketten.

Kristen nem értékelte a humorba csomagolt elutasítást. Középső ujját felmutatva egy grimaszt küldött Robertnek, aztán eltűnt a táncolók között.

-Kellemetlenkedett? – kérdezte Robert, de Kate csak vállat vont. Az ilyen szintű kellemetlenkedésekkel bármikor játszva elbánna, csak az a bekiabálás… az még mindig szorította a szívét.

-Szerinted holnap benne lesz az újságban, hogy leribancoztak? – suttogta halkan, úgy, hogy Robertnek egész közel kellett hajolnia, hogy értse.

-Nem tudom. Van akinek ettől lesz jó a napja, de igazság szerint azokat a lapokat én már egy jó ideje nem lapozgatom. Régen elolvastam minden hülyeséget, amit írtak rólam. Voltam drogos, szexfüggő, alkoholista, bunkó és beképzelt. Aztán úgy döntöttem, hogy éppen elég a saját önmagamról alkotott véleményemmel szembesülnöm, ezekre nincs szükségem. Tudom, hogy ez most fájt, de próbálj nem foglalkozni vele! Lesznek majd olyan cikkek is, ahol majd azt írják, milyen szép pár vagyunk, ezekre koncentrálj, a többi nem számít.

-Az apám is olvasni fogja.

-Dean sem olvassa ezt a szemetet. – próbálta megnyugtatni a férfi, de Kate egy halvány grimasszal megrázta a fejét.

-De, olvassa… azt mondja, ezekből is sok mindent le lehet szűrni a védelmeddel kapcsolatban, meg azokból a levelekből is, amit az ügynöködhöz küldenek. 

-Milyen levelekből? – kapta fel a fejét Robert. Persze, Stephanie régebben időnként a kezébe nyomott nagy halom leveleket, hogy aláírt fotókat küldözgessen a rajongóknak, de az az időszak már elmúlt, ezt a titkárnője intézi. Milyen levelekre gondolhatott Kate?

-Neked meg sem mutatják őket? – kerekedett el a lány szeme. –Tudod, vegyél feleségül Robert! gyereket akarok tőled, Robert! … ha nem lehetsz az enyém, nem lehetsz másé sem… ilyeneket.

-Azt mondod, megfenyegettek? – kérdezte halkan a férfi és Kate rádöbbent, hogy most valami olyasmibe ütötte az orrát, amibe nem kellett volna. Úgy látszik a stáb megkímélte Robertet ezektől a fenyegetésektől, vagy csak nem vették kellőképpen komolyan őket. Tulajdonképp ő sem értette, hogy ezek után hogy tudott a férfi egyáltalán szabadon mozogni a városban, vagy akár Budapestre utazni egyedül. Az apja mesélte egyszer, hogy ő szíve szerint alaposabban utána nézne némelyik levélírónak, mert nagy a világ, sok benne az őrült és nem utólag kéne okosnak lenni, de akkoriban ő még elméleti szinten sem foglalkozott Roberttel, úgyhogy nem is nagyon taglalták a témát.

-Nyilván nem volt komoly, ha nem szóltak róla. – próbálta elbagatellizálni a dolgot ő is. 

Robert elgondolkodva simogatta a lány kezét. Régebben voltak ilyenek… amikor megkapta Edward szerepét és sokak csalódottak voltak, hogy nem Zac vagy más már befutott tinikedvenc nyerte a lehetőséget. De aztán egyik napról a másikra imádni kezdték, és akkor a gonoszkodások is megszűntek. Utoljára akkor volt ebből probléma, amikor Kristen összejött a rendezőjével, akkor ő kapta a fenyegetéseket, amiért beleszart az álompár eszményképébe, de Robert soha nem úgy szállt ki a tömeg előtt a kocsiból, hogy a negatív fogadtatásra készült volna. Ő mindig igyekezett csak a pozitív, éltető energiát kinyerni a sikítozók seregéből, a szeretetre koncentrálni… nem tehetett róla, ez alighanem belső adottság volt, és nagyon sajnálta, hogy Kate mindebből semmit nem érzett, csak az ijedtséget, amit az a kellemetlen hangú durva bekiabálás keltett benne.

-Utazzunk el! – mondta hirtelen. –Nekem még heteim vannak a következő meló előtt, néhány napra tűnjünk el! Mondjuk, … Amszterdamba. Mindig is el akartam oda jutni, és neked akár szakmai kirándulás is lehetne; megnézzük a Rembrandt múzeumot, aztán …

-Robert! – szakította félbe a férfi lelkes tervezgetését józanul Kate. Nos, tessék… egy újabb bizonyítéka annak, hogy kettejük valóságról alkotott elképzelése mennyire különböző. Ez a… hopp, egy ötlet…induljunk! – ez Robert valósága. Az övé, hogy holnap reggel fájó fejjel, álmosan fog kornyadozni az irodájában és képtelen lesz a munkájára koncentrálni. Úgy döntött, hogy ez a perc sem rosszabb a többinél, ha bombát készül robbantani.  –Valamit mondanom kell! Itt az ideje, hogy keressek egy lakást; nem maradhatok tovább nálad…