Vigyázok rád 35.

-Láttad. – sóhajtott bele a férfi a vonal másik végén. Nem kérdezett, csak megállapította a tényt, amit Kate elgyötört hangja híven közvetített feléje. –Kate! Ez egy baromság! Egyáltalán semmi olyan, amire gondolni lehetne miatta. Hinned kell nekem, kicsim! – A hangja kérlelő volt és az elutasítástól való félelemtől rekedt....

 

-Láttam. Láttad. Látta. Láttuk. – motyogta Kate. Robert pedig homlokráncolva hallgatta a megbicsakló hangokat. …Sír vajon? De nem volt ideje megkérdezni, mert a lány szavalni kezdett.

Mondd, álmaimban mért kísértesz? Szédítő szavakkal mit ígérhetsz?

Óvj, ölelj, - ejtsen rabul a vágyad, s én megnyitom előtted lenge ruhámat...

Vágyak férkőztek éjjelembe, s pőrén, öleléseddel befedve,

sikoltozós gyönyörökre vágyom ringó, szerelmes nyoszolyádon.

Ott incselkednek hiábavaló álmok, s együtt megélt léha boldogságok.

Borulj fölém, mint bársony sötét, s legyek neked én hívó messzeség!

-Kate! Hahó! Kicsim! – szólt közbe aggódóan. –Kate, ez mi a fene? …Te ittál? – kérdezte gyanakodva, mire egy nem túl nőies horkanás volt a válasz.

-Nem ittam! De lehet, jobb lett volna, ha iszom, akkor talán tudtam volna aludni. Mindjárt fel kell kelnem, de most úgy érzem magam, mint aki járás közben fog elaludni. Lehet taxit kéne hívnom, mert tuti egy rossz irányból érkező kocsi alá fogok lépni az álmosságtól. Ebben a városban senki nem onnan jön, ahonnan kellene… – morgolódott Kate inkább csak magának, szinte nem is foglalkozva a férfival a vonal túlsó végén.

-Kate, sajnálom! – sóhajtott Robert. Persze, nem a közlekedésre értette. Ebből a távolságból sokkal többet nem is tehetett, minthogy sajnálja a történteket és reménykedjen, hogy Kate erősebben hisz benne, mint az interneten keringő fikciókban. A francba Jennifert, inkább tartotta volna meg örökre azt a hülye telefont. És ő még hálás volt neki. Közben Kate újra szavalni kezdett:

csak vársz az érintésre, a pillanatra

ami átszakítja a látszat falait

ami még segít

hogy leküzd a feltörő szenvedélyt

ami úgy tesz, mintha adna még esélyt

hogy menekülhess, hogy elszaladj

de már nincs erő

tested már csak az odaadás parancsát érti

már csak a tekintet simogatását érzi

csak az érintés varázsát várja

csak az ölelkezés mámorát kívánja.

Robert próbálta megfejteni a szavak mögött megbújó üzenetet, és szinte biztos is volt benne, hogy most mindennél fontosabb lenne Kate-tel lennie. Lehunyta a szemét a tehetetlenségtől és már éppen valami megnyugtatót akart mondani a lánynak, amikor váratlanul megszakadt a kapcsolat. Nézte a süket telefont és azonnal újra tárcsázott, de a túlsó végén a hívott fél nem volt kapcsolható.

Kate teljesen más tudatállapotba került a férfi hangjától. Maga sem tudta, miért szakadt meg a beszélgetés, aztán észrevette, hogy lemerült a telefonja. Nagyot sóhajtva feltápászkodott az ágyról és a töltőre tette. De Robert már nem hívta vissza, ő pedig dacból nem tárcsázta a számát.

*

-Steph! Nem érdekel! Szükségem van két napra Londonban! Nem kérek tőled olyan gyakran ilyet, hogy ne próbálhatnád meg elintézni. Itt már végeztem és ha át tudom tenni egy korábbi járatra a jegyem, akkor csak egy napot csúszok, de értsd meg, muszáj!  - Robert már szinte könyörgött, de úgy érezte, ha most megnyeri ezt a két, rosszabb esetben egyetlen napot, az akár sorsdöntő is lehet a kapcsolatukra nézve.

*

Robert még sosem járt a Tate Modernben, de arra emlékezett, hogy Kate az ötödik emeletről beszélt. Egy titkárnő állta az útját, ahogy lendületesen kilépett a liftből.

-Miss Hollinshoz jöttem. – morogta neki, miközben szeme a teret vizsgálta, hátha meglátja valahol a lányt. A reptérről egyenesen idejött, mert egyetlen pillanatot sem akart elvesztegetni felesleges várakozással. Stephanie szűken mérte neki a kiharcolt időt, de amúgy sem volt nyugodt, míg a lány szemébe nem nézhetett. Kate-nek tudnia kell! – ez az egy gondolat zakatolt az agyában. Hinnie kell benne, egyetlen félreérthetően tálalt fotó nem bizonytalaníthatja el, mert az megkérdőjelezne mindent, amit az elmúlt hónapokban építgettek kettejük között. Bizalom, Kate! – mantrázta magában egész úton idefelé.

-Miss Hollins éppen Mr. McCullennel tárgyal. Kérem, itt várjon! – mutatott a nő a fal mellett terpeszkedő harsogó színű ülőgarnitúrára. Robert engedelmesen leült, aztán körbenézett. Mintha egy Los angelesi luxus lakásban lenne, amelyet a modern művészetek oltárán áldoztak fel – fintorgott a sok nonfiguratív plasztika, és a falakat borító mázolmányok láttán. Volt a modernségnek egy olyan foka, ami inkább idegesítette, mint elgondolkoztatta. De lehet, hogy csak a zaklatottsága utasította el a sok magyarázatra szoruló alkotást. Most csak egyetlen magyarázat és annak fogadtatása érdekelte. Még nem tudta, mit mond a lánynak, mert a szíve mélyén úgy érezte, nem kell magyarázkodnia. Kate-nek tudnia kell! – ebbe a gondolatba kapaszkodott, mert csak ez vihette előre a kapcsolatukat.

A fiatal nő lapos pillantásokkal méregette a váratlan és túlontúl is ismerős vendéget, mintha el sem tudná hinni, hogy itt ül tőle néhány lépésnyire. Nem igazán értette, mit kereshet pont ezen a helyen, de boldog volt, hogy a mai unalmas nap ilyen fordulatot vett. Sajnálkozva forgatta a pult takarásában a fényképezőgépét, hiszen tudta, hogy nem engedheti meg magának, hogy egy felvételt készítsen az elgondolkozó férfiról. Már éppen elszánta magát, hogy kérjen tőle egy aláírást, esetleg egy közös fotót, amikor kinyílt tőle jobbra egy ajtó és kilépett dr. McCullen. A férfi mosolyogva visszaszólt még:

-Gyorsan letudom az öreget, most úgyis Monsieur Fremaux-val mennek át a nagyfőnökhöz, aztán mehetünk együtt ebédelni.

Robert felkapta a fejét a férfi hangjára. Az ajtó mögül Kate hangja hallatszott, de a mondandója értelmét nem lehetett kivenni. Ennek a McCullennek mindenesetre tetszett, mert felnevetett: -Már alig várom!... Robert morózusan nézte, ahogy magában kuncogva becsukja az ajtót. A tekintetük ebben a pillanatban találkozott. A szőke férfi nem titkolt kíváncsisággal mérte végig. 

Malcolm agya abban a pillanatban jelzett riadót, ahogy a hanyagul elterpeszkedő fickót meglátta. Jóképű volt és olyan természetességgel nyúlt el a kanapén, mint aki bárhol otthon tudja érezni magát, nem feszélyezi a környezete. Lauren pedig valósággal megbűvölve nézte. Valahonnan ismerős volt a pasi, de ha az élete múlt volna rajta, akkor sem ugrott volna be, hogy honnan. Valamiért mégis úgy érezte, hogy ez lehet az amerikai barát, az a Robert.

-Bocsánat, nem ismerjük valahonnan egymást? – állt meg a férfi előtt, aki éppen fel akart állni.

-Nem hiszem. Elég jó az arcmemóriám. – válaszolt Robert és nem értette a másik férfi arcán átsuhanó megkönnyebbülést.

Nem amerikai! – állapította meg Malcolm megnyugodva. Akkor nem a titokzatos barát – vonta le a következtetést, bár még enyhe nyugtalanságot érzett. Túlságosan jóképű volt és Kate-et kereste, ez a kombináció pedig akár rosszul is elsülhetett a számára.

Te meg ki a franc vagy, kíváncsi fasz? – morfondírozott magában Robert is. Biztos volt benne, hogy még az életben nem látta ezt a pulykatojást, ráadásul most fontosabb dolga volt, mint hogy idegen férfiakkal ismerkedjen. Ruganyosan felállt és az előtte toporgó férfit kikerülve az ajtó felé indult, ahol a titkárnő állt, tartva a hatalmas ajtószárnyat.  Amint belépett, Malcolm Lauren-hez fordult:

-Ki volt ez? – biccentett a becsukódó ajtó felé és még hallotta Kate örömteli sikolyát.

-Ne mondja, hogy nem ismeri! – sóhajtott ábrándozva Lauren. -Robert Pattinson, a színész.  Oh, istenem, élőben még szívdöglesztőbb, mint a vásznon!

Malcolm idegesen nyomta meg a lift gombját. Akkor ezért volt hibátlan az angol kiejtése, hiszen a pasi angol. És ezek után szinte biztos az is, hogy mégiscsak ő az a Robert Los Angelesből. A fene egye meg! Nem arról volt szó, hogy nem ér rá a kedvese után jönni?

*

Kate úgy röppent a karjaiba, hogy Robert a megkönnyebbüléstől alig bírta megtartani. Attól félt egész úton, hogy Kate még mindig abban a furcsa hangulatban van, mint tegnap, amikor telefonon beszéltek. A képzelete mindenféle forgatókönyveket gyártott a találkozásukra, de egyik sem volt ilyen örömteli. A lány szájára tapadva szinte az éltető levegőt is kiszívta belőle és úgy szorította a derekát, hogy már ő maga tartott tőle, elroppantja a vékony csontokat.

-Hiszel nekem? – súgta halkan, mire Kate gyengéden megsimogatta az arcát.

-Onnan tudom, hogy nincs vaj a füled mögött, hogy nem hoztál egy kazal virágot. – mosolygott rá a lány a könnyein át, mire Robert elpirult.

-Basszus, pedig akartam, csak a közelben nem volt virágos és nem akartam még ezzel is húzni az amúgy is rövidre szabott időnket. – vigyorgott megkönnyebbülten. -A holmim a reptéren hagytam a megőrzőben, csak veled akartam találkozni, még anyámékat sem hívtam fel, mert akkor biztos látni akarna, de nem akarok egyetlen percet sem elvesztegetni abból, amit együtt tölthetünk. – ringatta a lányt.

Kate lefejtette magáról a férfi karjait és aggodalmas tekintetétől követve az íróasztalhoz lépett. Megnyomta a házi telefon gombját és miközben beszélt, biztatóan rávigyorgott.

-Lauren, mondja le kérem dr. McCullennel az ebédet! El kell mennem és ma már nem is jövök vissza. Ha bármi gond lenne, telefonon elérhet – hadarta, de akinek volt füle hozzá, az érthette a hangjából, hogy nagyon nem szeretné, ha bárki megzavarná a délutánját.

*

Malcolm keserűen nézte az ablakból, ahogy a páros vidáman átszalad az úttesten, mint két kamasz. Még a kezében volt a telefon, amin Lauren az előbb közölte vele, hogy Kate lemondja az ebédet. Tehát simán le lett cserélve arra a fickóra. Nézte, ahogy egymásba kapaszkodva, csókolózva tántorognak az úttest szélén, aztán a férfi még éppen időben leintett egy taxit és nevetve betuszkolta a nőt, aztán már indultak is. Malcolm sejtette, hogy a következő órákban Kate telefonja kikapcsolva hever majd egy ágy mellett, ahova pedig ő szeretett volna eljutni a közelgő napokban. Igazságtalannak érezte, hogy a fáradozásai egy pillanat alatt váltak semmissé, csak mert ez a ficsúr felbukkant. Meg volt győződve róla, hogy Kate vonzónak tartja és biztos volt benne, hogy rá tudja beszélni egy kis kalandra, hiszen Amerika olyan messze van. Ami Londonban történt volna, az itt is maradt volna, mert neki nem állt szándékában folytatni a kapcsolatukat, miután a lány hazautazott volna. Erre tessék, a művész úr felbukkan és szó szerint lő az ő terveinek. De mész te még vissza a messzeségbe, drága barátom , és ezek után még nagyobb öröm lesz szarvakat rakni a jóképű fejedre – füstölgött magában, egy pillanatra sem feltételezve, hogy Kate-nek esetleg esze ágában sincs beteljesíteni vele azt a bizonyos kalandot.