-Gyere ide! – állt meg Robert, ahogy a szállodai szoba
ajtaja becsukódott mögöttük. Kitárta a karját és Kate úgy simult a
mellére,
mint aki hazatalált. El sem tudta hinni, hogy itt van, hogy annyi magányos nap
után újra magához ölelheti. Már semmi sem számított, csak az, hogy együtt
lehetnek. Nem létezett félreérthető kis cédula, nem léteztek a kitalációk, amik
egyenként szúrtak a szívébe, csak Robert szürke szeme létezett, amely
rajongással pásztázta az arcát. Felnézett a férfi arcára, amely egyszerre volt
aggódó és elragadtatott. Néhány hosszú pillanatig csak fürkészték egymás
tekintetét, aztán Robert elmosolyodott és a borús idő ellenére a szobában
kisütött a nap. Kate nyögdécselve túrt bele a hajába és húzta magához még
közelebb, míg már nem is érezték, hogy hol ér véget egyikük teste és hol
kezdődik a másiké. A bőrük szinte összeolvadt és egyszerre érezték a szívük
dobbanását.
-Annyira hiányoztál! – sóhajtotta Kate.
-Nem jobban, mint te nekem.
– simogatta az arcát a férfi, aztán ráhajolt és megszívta az ajkait.
Nyelvük játékosan kergetőzött, aztán a játék érezhetően komollyá változott és a
lélegzetük nehézzé vált, mint akik fulladoznak az érzelmeikben. Elbotladoztak
az ágyig, Kate lehuppant és a férfi föléje helyezkedett. Felemelte a fejét és a
szemébe nézve beszélni kezdett.
-A repülőn felejtettem a telefonomat. Az egyik stewardess
megtalálta és amikor megcsörgettem a készüléket, megmondta, hol találom. A
testőröm elment érte és vitte azt a nagy csokor virágot, benne a kártyával,
hálám jelét. Hogy ő mit akart azzal a fotóval, nem is akarom tudni, de az biztos,
hogy én a közelében sem voltam.
-Köszönöm! – súgta a lány és észre sem vette, hogy egy
könnycsepp kicsordul a szeméből, csak amikor már leszaladt az arcán. Robert
gyengéden letörölte, aztán mosolyogva megkérdezte:
-Mit köszönsz? Hogy nem mentem oda? Hogy nem fizettem
természetben?
Kate egy cseppet sem gyengéden oldalba bokszolta. A férfi
összerezzent, de továbbra is ott feküdt nekiszögezve a puha testet a szállodai
rugóknak.
-Azt köszönöm, hogy elmondtad. – sóhajtott Kate. –Akkor én
is tartozom egy vallomással. Az első reakcióm az volt, hogy azon törtem a
fejem, vajon mit köszönt meg az a liba. Bízni akartam benned, de féltem, hogy …
á, hagyjuk, szégyellem magam.
-Hát, szégyellheted is! – horkant fel a férfi. –Megmondtam,
hogy szeretlek, és komolyan is gondoltam. Ebbe pedig nem fér bele egy kósza
numera. Ha csak találkozgatnánk, más lenne a helyzet, akkor azt mondanám neked,
éljünk nyitott kapcsolatban… olyan sokat vagyunk távol egymástól, fiatalok
vagyunk, ne fosszuk meg magunkat az élet örömeitől. De a szerelem más. A
szerelem bizalom. A szerelem néha lemondás. És a szerelem maga a jutalom.
-Akkor hadd jutalmazzalak meg! - homorított Kate; hogy aztán ijedten kapjon a
férfi után, ahogy az felemelkedett róla. –Ne menj el! – suttogta szinte
pánikban, mire Robert elvigyorodott.
-Eszemben sincs, csak túl sok rajtunk a ruha. Megtehetnénk,
hogy játékosan leráncigáljuk egymásról, de az az igazság, hogy nekem
legalábbis, sokkal sürgetőbb ennél, hogy elmerülhessek benned. Úgyhogy asszony,
le ezekkel a göncökkel, mert egészen idegenül hatsz bennük! – ráncigálta meg
játékosan a sötétszürke kosztümkabát gombjait. Kate szófogadóan felült és gyors
mozdulatokkal gombolta ki szigorú, üzletasszonyos ruháját. A blézer hamarosan
az ablak előtti fotelben landolt, aztán követte a halványlila selyemblúz, majd
a szoknya is. Amikor már nem volt rajta más, csak a sötétszürke harisnya és az
ezüstszürke csipkés fehérnemű, Robert felemelte a kezét.
-Ezeket hagyd! – néhány hosszú percig ragyogó szemekkel nézte
a csipkéből majd kibuggyanó halmokat, aztán megindultak a kezei és Kate
ruháinak halmán hamarosan ott landolt az ő zakója, az inge és a nadrágja is.
Fél lábon ugrálva megszabadult a zokniktól is, aztán boxerében férfias
egyenességgel rámászott a várakozó lányra. Kuncogtak, birkóztak, simogatták
egymást, aztán valahogy ezek a ruhadarabok is eltűntek róluk, mint a
játékosságuk, és helyét a szenvedély vette át. Megadták magukat ennek az
érzésnek, és ahogy Robert elmerült a lányban, halkan a fülébe citálta a két
napja hallottakat:
tested már csak az odaadás parancsát érti
már csak a tekintet simogatását érzi
csak az érintés varázsát várja
csak az ölelkezés mámorát kívánja.
Mikor már csillapult szívük őrült lüktetése, mikor már
elcsitultak a gyönyör utolsó rángásai, mikor már megérezték a szoba hűvösét,
Kate a férfi mellét cirógatva megjegyezte:
-Ez nem ér! Hogy tudtad megtanulni ezeket a sorokat? Pedig
amikor mondtam, azokat a perceket én legszívesebben kitöröltem volna az emlékezetemből.
-Először én is átestem egy kisebb infarktuson, aztán
rájöttem, hogy a vallomásod hallom, és amúgy is könnyen tanulok szöveget.
Legalábbis olyanokat, amiket tudok valamihez kötni. Ez hozzám szólt, úgyhogy
megragadt. – rántott aprót a vállán, mintha valóban csak valami kis semmiségről
lenne szó; aztán újra magára húzta Kate-et, aki meglepve, de boldogan érezte,
hogy a férfi teste kész a folytatásra…. –És olvastam ám én is ilyen verseket… -
mormolta Robert, ahogy Kate lovaglóülésben elhelyezkedett az ölén. Ahogy a lány
előrehajolva lassan ráereszkedett, ő a melleit dédelgetve szavalni kezdett:
Álmodd azt, hogy forr a vérem,
Hogy szerelemittasan kérem,
Nyílj meg nekem, és úgy szeress,
S álmodj magadba engemet!
Álmodd, Benned feszülök, várva,
Hogy körbefonsz, magadba zárva,
És elkap a vágy újra meg újra,
Vonaglunk ketten egybeforrva
Talán nem volt éppen színpadi előadás, időnként elcsuklott a
hangja, ahogy próbálta megőrizni a józanságát, majd újra elveszett a lány
kényeztetésében, de az átélésben nem volt hiba.
*
-Ma bepótolhatjuk a tegnapi ebédet? – kérdezte minden
különösebb bevezető helyett Malcolm és Kate örült, hogy a férfi a telefonban
nem láthatja, ahogy elhúzza a száját. Nem volt most különösebb hangulata a
férfi fennhéjázó stílusához. Robert hajnalban egy puha csókkal visszanyomta őt
a párnára, a következő pillanatban pedig már ott sem volt, mintha csak egy álom
lett volna, amely a kelő nap sugaraival elillant. Utálta, hogy a reggeli
készülődésnél le kellett mossa magáról ennek a csodás álomnak az emlékeit.
Legszívesebben otthon maradt volna és a párnába fúrta volna az orrát, hogy
addig szimatolja benne a férfi illatát, amíg csak érezni lehet. Még a szobában
volt, amikor a szobaasszony érkezett, hogy áthúzza az ágyneműt és ő a párnát
magához ölelve várta meg, hogy végezzen. Azt nem adta, mert az volt az
egyetlen, aminek az illata az éjjeli csodához kötötte, és ezért az apró
„győzelemért” nem volt túl nagy ár az sem, hogy jócskán elkésett ma reggel.
Lauren mindent tudó tekintettel méregette, ő pedig elpirult a kutató
pillantásra. Igen, jól látod, velem töltötte
a tegnap délután és az éjszakát, igen, az enyém! – kiabálta volna
legszívesebben világgá a boldog, büszke érzést. A szégyen még halványan ott
pislákolt a tudata mélyén, amiért egyáltalán kételkedni tudott Robertben. De
talán éppen ez kellett ahhoz, hogy a férfi megtalálja hozzá az utat erre a
röpke találkozásra. Ezekhez a gondolatokhoz most nagyon nem passzolt Malcolm
türelmetlen szuszogása a telefonban.
-Ne haragudj, ma kihagyom az ebédet is. Tegnap korábban
elmentem, ma reggel meg kicsit elkéstem és nem akarom túlfeszíteni a húrt az öregnél
– tornáztatta meg karcsú bokáit az asztal szélén. Malcolm szeme hidegen bambult elé, ahogy
elképzelte a nő délutánját és a reggeli késés okát. Ez neki járt volna! … Ha
most bárki rányitotta volna az ajtót Kate-re, meglehetősen illetlen, de
kényelmes pozitúrában találta volna. Körömcipőit lerúgta, kosztümszoknyáját
felhúzta, a blézere a széke támláján lógott, lábai pedig az íróasztal sarkán
keresztezték egymást. Lehunyt szemmel élvezkedett az éjszaka emlékei között,
amikor Malcolm hívása megzavarta.
-De hát enned csak kell! – erőltette a férfi, mire Kate
kiegyenesedett a karosszékben. –Bocs, Malcolm, a másik vonalon keresnek… látod,
nem jön ma ez össze. – mentegetőzött, aztán lerakta a férfit. Miért nem ért a
szóból? Ráadásul tegnap találkozhatott Roberttel, innentől azért sejthetné már,
hogy teljesen feleslegesen próbálkozik. – forgatta a szemét a férfi
erőszakosságán, aztán egy nagy sóhajjal belebújt a cipőjébe. Az álmodozásnak
már úgyis lőttek, ezzel az erővel akár belevethetné magát ténylegesen is a
munkába.
A telefon újra megszólalt.
-Malcolm, nemet mondtam! – emelte meg kissé a hangját, mire
zavart csend támadt a túloldalon.
-És az a nem rám
is vonatkozik? – kérdezte egy vidám hang, mire Kate zavartan nyelt egyet.
Claire Pattinson hangját bárhol megismerte volna. Huh, nem biztos, hogy a
legszerencsésebb helyzet volt, hogy pont Robert anyja hallotta a Malcolmnak
szánt nem-et, bár, ki tudja…
-Jaj, nem, szia Claire! – hadarta szemét forgatva. –Csak egy
kollégám üldöz a problémájával és azt hittem, már megint ő van a vonalban.
-A problémájával vagy a szerelmével? – kuncogott a nő a
másik oldalon, mire Kate a hajába túrt. Na nem, ezt végképp nem Robert anyjával
fogom kitárgyalni! Szerencsére az asszony meg sem várta a válaszát, úgysem
tudott volna mit mondani, hanem folytatta:
-Robert hívott. Nem is tudtam, hogy itt volt Londonban, de
azt mondta, épp csak beköszönt hozzád és már mennie is kellett tovább. És mivel
téged nem akart hajnalban felkelteni, úgy gondolta, az anyja úgysem alszik
sokáig, úgyhogy rajtam keresztül üzeni, hogy elfelejtette mondani, hogy az
apáddal fog dolgozni a következő hetekben. Én meg úgy gondoltam, ha már ezt
megmondom neked, akkor kihasználom az alkalmat és meghívlak vasárnapra, ebédre…
ha van kedved.
-Oh, persze, hogyne lenne, köszönöm, ott leszek! – sietett
válaszolni Kate, elpirulva, ahogy arra gondolt, a csak hozzá beugró Robertnek
mi mindenre volt ideje rövidre szabott látogatása során… az emlékek még mindig
összehúzták teste titkos belső zugait; miközben kinyílt az ajtó és Lauren
mutogatott neki jelentőségteljesen, hogy a főnöke várja. –Ne haragudj, Claire,
itt tiszta őrültek háza van ma, mennem kell, de vasárnap ott leszek. Hányra
jöjjek? … Oké, akkor egyre … szia, és köszönöm! – búcsúzott el az asszonytól,
aztán mély sóhajjal Lauren után indult. Lehet, hogy az öreg Bradfordnak feltűnt
a tegnapi szökése? – rágcsálta a szája szélét, miközben a liftre várt.
*
Amikor belépett a főnökéhez, az első, amit – vagy inkább
akit – észrevett, egy széles váll volt, ahogy az ablaknál állt és kifelé
bámult. A férfi magas volt és erőteljes termetén majd szétpattant a fekete
nadrág és a fekete, laza szövésű ing. A haja is fekete volt. … Ez maga az ördög
– futott át Kate fején, miközben szolgálatkészen fordult az idős dr.
Bradfordhoz.
-Köszönöm, hogy máris ide sietett, Miss Hollins! –
mosolygott rá az idős úr, aztán az ablaknál álló férfi felé nézett. –Hadd
mutassam be Önnek Justin Dorant. Talán még nem hallott róla, de éppen ez lesz a
feladata, hogy minél többen megismerjék a fiatalember munkáit. Justin nagy
tehetség és igazán örömömre szolgál, hogy mi lehetünk azok, akik ezt
megmutatják a világnak is.
Justin Doran vállai megfeszültek a valóságos dicshimnuszt
hallva, nyilvánvalóan nem vette komolyan az idős igazgató szavait, de végre
vette a fáradtságot, hogy az érkező felé nézzen. Kate-ben megrekedt a levegő,
ahogy a férfi sötét, szinte már fekete szemeivel végignézett rajta.
2 megjegyzés:
Bennem is ;) XDDDD
Pedig annyi mindent akartam... O.o
Engem spec jobban meglepett, hogy Kate tegnap fejből idézet :P, miért mindig Robnak adok igazat az érzelmi dolgokban, egyszer már Kate is lehetne ilyen bölcs / bizalom dolog, Malcolm egy elmebeteg, sztem konkrétan...
És aztán beteszed Keanu-t?!? K.O. XDD Bár egy darabig nem értettem, miért őt választottad az öreg igazgatónak.... O.o XDDD
Tetszett, jucus!
K&P
Ez a Malcolm elég egy idegesítő fazon. :)
Justin meg... <3 XDD Úgy érzem, nem vagyunk túl mindenen. Reméljük, Justin egy önjelölt bájgúnár lesz....egy beképzelt művész... XDD Csak ne szeretném ezeket a színészeket annyira, hogy tudnám utálni őket. XDDD
Nagyon tetszett, köszönöm.
Megjegyzés küldése