Perlekedők 101.

A szobába érve Robert gyors mozdulatokkal húzta le Annáról a blúzt, a farmert és közben a sajátját segített a lánynak leráncigálni. A zuhany alatt aztán összeölelkezve álltak.

-Hülye ló! Azt hittem, a fák közti ösvényen leesel róla és megsérülsz. Még mindig majd kiugrik a szívem, ha rá gondolok – tette a lány kezét hevesen dobogó szívére a férfi.

-Én meg már azt hittem, a közelségem izgatott ennyire fel, nem egy meg sem történt baleset. – biggyesztette le a száját a felesége és Robert mohón csókolta meg az eperszín ajkakat. Finom akart lenni és óvatos; lassú és kényeztető, de a korábbi félelem most tört ki belőle és a lány szenvedélyes viszonzása se segített a visszafogottsága megőrzésében. De úgy tűnt, most mind a kettőjüknek erre a vadságra, erre a zabolátlan érzékiségre van szüksége. Anna ugyan érezte még az izmaiban a lovaglás okozta lázat, de a férje erős gyúró mozdulatai kimasszírozták belőle a fájdalmat és helyét csak a hamisítatlan öröm vette át. 

Amikor a gyönyör utolsó rezgései is elcsitultak, Robert a karjába kapta és a szobába vitte. Végigdőlt Annával az ágyon, s lustán cirógatta a mellette fekvő testet. …Pedig tudhatta volna, hogy amikor a teste és az agya egyformán kiürül, jobb ha befogja a száját, de nem bírt féket vetni a nyelvére...

-Milyen érzés volt egy igazi cowboy ölében ülni, hm? A pasi arcán mindenesetre látszott, hogy élvezi a helyzetet. Remélem, nem mocorgott a nadrágjában, mert akkor azért még megkeresem és beverem a képét. – motyogta neki halkan és észre sem vette, hogy ujjai alatt megfeszül a lány teste.

Anna felült az ágyon és elképedten nézte a férjét, akinek nyilvánvalóan el sem jutott az agyáig, hogy miket beszél. –Hülye vagy!

-Nem, nem vagyok hülye, csak láttam, amit láttam. Ügy ölelt, mintha joga lett volna hozzá. Bár, nem voltatok annyi ideig távol, hogy esélye lehetett volna bármilyen bizalmaskodásra, de azért a nyeregben biztos hozzád dörgölőzött. Hát, legalább ennyi jutott neki... – simított végig Anna csípőjén és a combján lefelé araszolva megbűvölve nézte a bőr alatt megfeszülő izmok játékát.

-Robert! Fejezd be! Egyszerűen sértő, amit összehordasz. – söpörte le a kezét a lány.

-Akarom is sértegetni – vont vállát a férfi, és a feje alá tette a kezeit, úgy nézte a feleségét, aki így felháborodva szebb volt, mint valaha. A mellbimbói keményen ágaskodtak, a szeme szikrázott, haja kócos glóriaként vonta körbe az arcát, egyszerűen gyönyörű volt.

-Nem őt sértegeted, hanem engem, te hülye! – fakadt ki a lány, és Robert kezdte rossz néven venni, amiért az elmúlt pár percben többször kapta a képébe a jelzőt, mint azt jogosnak tartotta volna.

-Na jó, öltözzünk fel, menjünk ebédelni! – állt fel hirtelen és az előbbi kielégült lustaság úgy illant el belőle, hogy a helyét valami megmagyarázhatatlan rosszkedv foglalta el. 

-Elment az étvágyam! Sőt, kifejezetten rosszul vagyok.  – kapaszkodott Anna a takaróba, amit a melle elé emelt. –Menj a fenébe! És majd ha lehiggadtál, beszélünk a képzelgéseidről. Akkorra talán én sem karmolom le a csinos és önelégült ábrázatodat. Csodálom, hogy még senki nem mondta neked, de rád kifejezetten illik a mondás: Szemöldököd erős, az IQ-d meg gyenge.

-Ne hisztizz, Anna! – sziszegte oda neki a férje. -Kelj fel és menjünk ebédelni, a többiek már biztos várnak ránk!

-Nem megyek sehova! És a többiek még tuti nem várnak, mert az a bizonyos fél óra még messze nem ért véget. – vágta oda gúnyosan a lány. Robert  nagy levegőt vett. Nem fog válaszolni, mert akkor csak még rosszabb lesz minden. Sosem volt jó a verbális csatározásokban, most még nem is értette, hogy jutottak már megint egyik pillanatról a másikra ilyen harcias hangulatba. Idő kell, hogy lehiggadjon, és addigra talán Anna is rájön, hogy teljesen feleslegesen marják egymást. 

Magára kapkodta a farmerjét, a félcsizmáját, egy tiszta inget kapott ki a táskájából, de az ujját már a szobán kívül hajtotta fel. Hosszú léptekkel az istállóhoz ment, ahol az a ló, amelyikkel korábban volt kint, még a sorára várt, hogy leszerszámozzák. Felült a nyeregbe, kicsit  önelégülten körülnézve, hogy látta-e valaki, ez most milyen elegánsan és ruganyosan sikerült, de senki nem volt a tanuja a nagyszerű mutatványnak, csak egy kajlafülű kutya, amelyik unottan nézte, ahogy szinte álló helyben megfordul Thor-ral és a nyitott ajtó felé indul.

Elporoszkált a szőlőtőkék között minden különösebb cél nélkül. Pillanatnyilag csak ennyit akart, távol lenni Annától, a feszültségtől, lehiggadni és időt hagyni a másiknak is, hogy ne vagdossanak meggondolatlanul újabb őrültségeket egymás fejéhez. A ló a patakpart felé vette az irányt, ő pedig rábízta magát a nyugodt négylábúra, remélve, hogy a nyugodtságából idővel át tud adni neki is valamit.

Amikor odaért, a patak kristálytiszta vize épp olyan fürgén csobogott a lábai előtt, mint délelőtt, de mennyi minden változott azóta. Akkor szerelmesen heverésztek itt Annával, és a hangulat a később  történtek ellenére, vagy éppen azért kitartott még a négy fal közti szerelmeskedésig. Aztán ő kinyitotta a száját... Komolyan nem értette, hogy értelmes ember létére miért tud annyi faszságot összehordani. Amikor a dolgai végre jól mennek, kiegyensúlyozott a szakmai és a magánélete is, akkor jön a pillanat, amikor a szabadszájúságával, a meggondolatlanságával jó esélye van rá, hogy mindent tönkretegyen. Miért van az, hogy azokban a percekben hiába nem gondolja komolyan, amit mond, de képtelen gátat szabni a hülyeségének, ahogy kinyitja a száját

De most komolyan, mi a fenének kellett ezt a köcsögséget csak kiejtenie a száján? Igaza volt Annának, nem Cliffre nézve volt sértő, amit összehordott, hanem a saját feleségére. Néha annyira el tud menni az esze. Alighanem igaza volt annak, aki azt állította egyszer, hogy a szerelem a nők fejében létezik, a férfiaknak meg az altestében. Nyilván most is a farka jelölte ki a mondandóját, nem pedig a szürkeállománya. Nagyot sóhajtott, ahogy próbálta megfogalmazni a bocsánatkérést, miközben tisztában volt vele, hogy túl sokszor kell ezen gondolkozzon. Egyetlen nő sem képes ennyi hülyeséget hosszú távon tolerálni – sóhajtott, aztán a kavicsot, amit egy ideje már forgatott az ujjai között, egy széles mozdulattal bedobta a patakba, mire egy termetes béka ugrott fel a kövek közül. Tessék, még a természetet sem tudja békén hagyni, valakit, valamit állandóan bosszantania kell. 

Üldögélt a fák takarásában és a nagy önmarcangolás közben észre sem vette, hogy viharfelhők gyülekeznek a távolban. Az első jel a szél volt, amely előbb csak gyengéden fodrozta meg a nagyobb kövek között kis tavacskaként megülő vizet, aztán a lombok susogása zúgássá erősödött; végül egy hatalmas csattanással megnyíltak az ég csatornái és szakadni kezdett az eső.

Hogy a lovát elfelejtette kipányvázni, csak akkor jutott eszébe, amikor Thor a füleit hátracsapva abbahagyta a legelészést, majd a következő csattanásnál a farkát idegesen felcsapva eliramodott a biztos menedéket jelentő istálló irányába. Egy cifra káromkodást megeresztve az ömlő esőben gyalog indult utána. Az inge pillanatok alatt ronggyá ázott és egy idő után összerázkódva érezte, hogy a langyos eső helyett mintha jeges kis szilánkok döfködnék a bőrét. Hamarosan annyira didergett, hogy a fogai hangosabban kocogtak, mint a fején az apró égi lövedékek. Hunyorogva nézett körül és kissé aggódva ébredt rá, hogy az áthatolhatatlannak tűnő vízfüggönyben irányt váltott és fogalma sincs, merre tart. Forgolódott a párába burkolózott mező közepén, de csak a végeérhetetlen szőlősorokat látta, fogalma sem volt róla, hogy jobbra vagy balra induljon tovább. Végül úgy döntött, nem ácsoroghat tovább a nyílt terepen az égzengés közepén, mert nem hiányzik, hogy még az istennyila  is belécsapjon a viharban. Elindult balra, aztán az első nyíláson a tőkék közé fordult, hátha azok némi védelmet jelentenek. Mintha a vendégház fent lett volna a dombon – emlékezett vissza, és egy sóhajtással az emelkedő felé indult.

*

Anna az ablakból még látta, ahogy Robert megjelenik az istálló ajtajában lóháton, és megcsóválta a fejét. Mint rendesen, most is ő beszélt hülyeséget, de nyilván ő sértődött meg. Jobb is, ha megy és kiszellőzteti a fejét, így mindkettőjüknek van idejük lehiggadni egy kicsit. Mostanra már megismerte annyira, hogy tudja, talán már ott a lóhátán önmagát ostorozza, amiért sikerült a szerelmes hangulatot elrontania egy idétlen megjegyzéssel. Hiába felnőtt férfi, időnként kamaszokat megszégyenítő meggondolatlansággal ejti ki a száján, amit éppen gondol. Pedig férfi... és istenem, micsoda férfi... ölelte át magát, ahogy az emlékezéstől a teste megborzongott. Úgy ismeri már az ő testét, mintha a kedvenc hangszere lenne, pontosan tudja mivel szerezhet örömet, mikor kell gyengédnek lennie és mikor vadnak, szinte már őrültnek. Lehet, hogy a házasságuk még nem tökéletes, de hogy az ágyban kifejezetten jól megértik egymást, az egészen biztos. Nem ismert még senkit, aki mellett ennyire kívánatos nőnek érezhette volna magát. Nyilván a szerelem teszi  – sóhajtott nagyot, aztán felkelt, hogy felöltözzön és szóljon Sam-éknek, ne várjanak az ebéddel, mert Robert úgysem csatlakozik még egy ideig hozzájuk.

Még épp csak begombolta a blúzát, amikor egy erélyes férfikéz megzörgette az ajtajukat, és válaszra sem várva Sam nyitott be.

-Csak szólok, hogy jócskán letelt a fél óra! – vigyorgott, de aztán lelohadt a képéről a vidámság, ahogy Annát egyedül meglátta.

-Rob hol a fenében van?

-Elment kiszellőztetni a fejét. Kicsit összekaptunk. De nem kell rá várni, majd ha megjön, eszik... úgyhogy mehetünk is! – ment el mellette Anna, mire Sam önkéntelenül is utána nyúlt.

-Mi a szaron tudtatok ennyi idő alatt összeveszni? Az előbb még a majdnem balesettől aggódva szorított magához, azt hittem, hogy rajtakaplak titeket, ahogy végigvizsgál minden centit rajtad, hogy nem sérültél-e meg.

-Nem érdekes, néha mond hülyeségeket. Majd megnyugszik, én meg addigra elfelejtem, hogy milyen ütődött tud lenni. Menjünk! – vont vállat a lány, de közben nem nézett a férje barátjára, mert nem akarta, hogy meglássa a szemében a kibukni készülő könnycseppet. Mert minden józansága és megértése ellenére azért rosszul estek neki Robert szavai.

-Anna! – fordította maga felé a lányt Sam. –De azt ugye tudod, hogy a világon mindennél és mindenkinél jobban szeret? Ugye tudod?

-Tudom. – sóhajtott a lány. –De ha most hirtelen megjelenne, akkor tuti berágna rád, amiért itt szorongatod a karomat és megkérdezné, hogy fél óráig sem bírtam férfi társaság nélkül, úgyhogy tényleg jobb lenne, ha mennénk, mielőtt megjön és félreérti. 

-Jézusom! – nyögött fel Sam, de úgy kapta le a kezeit a lányról, mintha a barátja máris ott állna a folyosó végén és őket nézné. –Már megint féltékeny? Ez már beteges. Most mégis ki a francra, itt a világ végén?

Anna csak egy grimaszt vágott, de Samnek jó képzelőereje volt.

-... Oh, ne is mondd, ...a lovászra, mi? Már akkor sejtettem, amikor a pasi az ölében hozott vissza. Még csodálkoztam is, hogy néhány szúrós pillantással letudta a dolgot, de akkor ezek szerint csak megvárta, amíg az ajtó mögé kerültök. Már ez is haladás, ugye tudod? ... Érzékeny, bizonytalan és nagyon szerelmes...

-És jó lenne, ha mindenekelőtt bízna is bennem... csak úgy, a szerelme jelenként – vágott grimaszt Anna. –Én igyekszem ezt az ősemberes barlangi stílust tolerálni, de még nagyon a kapcsolatunk elején vagyunk és szerintem csak azért sikerül. Változnia kell, Sam, mert ha így akarja leélni az életét, lehet, hogy egy idő után nem fogom tudni elfogadni ezt tőle! Én is szeretem, de kíváncsi lennék, hogy reagálna, ha állandóan azt vágnám a fejéhez, hogy X vagy Y milyen sóvárgó szemekkel nézte, és vajon elcsábult-e, amikor egy percre félrenéztem.

-Hát, ezt nektek kell megbeszélnetek egymással, de most tényleg menjünk enni, mert ha sokáig hallgatom, milyen hülye tud lenni, még nekem is elmegy a végén az étvágyam. …Bár, ahogy elnézem azokat a sötét felhőket, hamarosan a srác is hazakotor, hacsak nem akar odakint bőrig ázni.  – mutatott a távolban szinte feketére sötétedő égboltra.

*

Odakint tomboltak az elemek. Már egy óra is eltelt, amióta rájuk tört a vihar. A szél rázta az ablaktáblákat, olyan sötét lett, mintha már beesteledett volna és az egyik villámlás fényénél Anna, aki étvágytalanul ácsorgott az ablaknál, azt látta, mintha egy ló ügetett volna be az istállóba. Megjött! – ez volt az első megkönnyebbült gondolata, és türelmetlenül várta, hogy a férje bekösse a lovat, aztán nyurga alakja átfusson az épület és az istálló közti füves részen és végre magához ölelje. A percek csigalassúsággal teltek, de a férfi nem bukkant fel az ajtóban. Amikor már arra gondolt, hogy ő maga szalad át, egy lovas bukkant fel, aki újra az ültetvény irányába indult... Mi a franc történt?

*

Cliff meglepve fordult a galoppban érkező Thor felé. Azt hitte, az a hülye ficsúr jött vissza és már fogalmazta is a vendéghez intézhető kevéssé becsületsértő szemrehányást, amivel elmagyarázza neki, hogy milyen felelőtlenség volt tőle egyedül kilovagolni. Ráadásul, ha csak körbetekerte vona azt a hólyagot a nyakán, akkor láthatta volna már korábban is, hogy vihar készülődik. De a ló üres nyereggel érkezett és azt még arról a hollywoodi szépfiúról sem tudta elképzelni, hogy odakint  leszállva bekergesse a lovat anélkül, hogy leszerszámozná és bekötné a helyére. Ez a hülye tuti leesett róla odakint, aztán lehet, hogy eszméletlenül vagy sérülten fekszik az elemek tombolásának kitéve a mezőn. Jóságos isten az égben! Miért versz engem ezzel a majommal? Nem elég, hogy az övé a legcsinosabb lány, aki erre a birtokra keveredett, még pesztrálhatom is a pasiját – gondolta morogva. 

Elkapta a ló kötőfékjét, bekötötte a bokszába, levette róla a nyerget és egy takarót borított rá, aztán a saját lovára rakta fel a nyerget és hamarosan már a kalapját a szemébe húzva és egy esőkabát takarásában kilovagolt az ítéletidőbe. A nyílt tér felé véve az irányt azért a szőlősorok végénél lovagolt el, és minden sornál lassított, kiállt a nyeregből, hogy benézzen a sorba, amíg csak ellát. Szerencséjére az eső kicsit csillapodott, így valamivel távolabb látott már az orránál. Mintha az egyik sorban a távolban valami mozgó pontot vett volna észre, de lehet, hogy csak a látása csalta meg, és felesleges időveszteség lesz arra indulni – morfondírozott magában, aztán egy beletörődő sóhajjal arrafelé vette lépésben az irányt. 

Néhány száz méterrel odébb Robert gyalogolt eltökélten felfelé a domboldalon. Teljesen átfagyott, sántított, és az egyik csuklóját a hóna alatt szorongatta. Cliff leszállt a lováról és a gyeplőt az egyik oszlopra dobta, nehogy a ló megriadva mindkettőjüket itt hagyja. Aztán leültette a másik férfit a sárba és kihúzta a kezét a hóna alól.

-Mi történt? – tapogatta finoman a vendég meglepően finom, vékony csuklóját.

-Elcsúsztam a sárban, kifordult a bokám, és esés közben megsérült a csuklóm, ahogy támaszt próbáltam találni. Rosszul estem és alám került. Szerintem nincs eltörve, mert kegyetlenül fáj ugyan, de szúrást nem érzek. – nyögött Robert, ahogy a lovász erős keze végigtapogatta a csontjait.

-Na, akkor ne is húzzuk itt az időt! – állt fel Cliff, és felült a lóra, aztán némi próbálkozás és egy a közelükben álló nagyobb betondarab segítségével  Robertet is felhúzta maga elé. -Adnék egy takarót, de ebben az özönvízben nincs sok jelentősége, mert az is csurom víz lenne azonnal. Nem vagyunk messze, pár perc és szárazon lesz – dörmögte a férfi a fülébe, aztán lassú lépésben megindultak az emelkedőn felfelé. 

Az út valóban nem tartott sokáig, és lényegesebben könnyebb volt így, mint sajgó bokával botladozni, gondolta Robert, ahogy a száraz és szélvédett, meleg állatszagú istálló nyitott ajtaját meglátta. Csak éppen a foga vacogásával nem tudott mit kezdeni, az már olyan mélyről jövő volt, hogy még akarattal sem tudta visszafogni. Az istállóba érve már a tudat, hogy nem esik több víz a fejére, nyakába, megkönnyebbüléssel töltötte el. Elsőnek Cliff szállt le, aztán tartotta Robert súlyát, ahogy a ló mellé állított hordóra átlépett.

-Szerintem le tudnám onnan venni, mint egy kislányt, de nem akarom végképp összetörni az önbecsülését. – mondta egy halvány mosollyal a férfi, mire Robert elvörösödve megkapaszkodott ép kezével a palánkban és leült a hordóra, aztán hosszú lábait kicsomózva végre a talpára állt a földön.

-Köszönöm, hogy kijött értem! – motyogta halkan, miközben a másik férfi már a lóról gondoskodott.

-Ez a dolgom. – vont vállat a fickó, miközben fejének egy alig látható biccentésével nyugtázta a köszönetet. –Amikor Thor egyedül jött vissza, sejtettem, hogy maga bajba került. Ezzel az idővel meg nem nagyon lehet szórakozni. Megfelelő ruházat nélkül könnyen csúnyán megfázhat. ...Azt hiszem, ez meg is történt. – nézett rá, ahogy Robert hatalmasat tüsszentett. –Ott egy takaró a sarokban, burkolja bele magát, aztán mindjárt átkísérem a nagyházba. -  A polcról lekapott két fáslit és azokat is Robert kezébe nyomta. -Ugyan a lovak bokájára szoktam használni, de most magának is jó lesz, amíg egy orvos látja. Tekerje fel!... vagy segítsek?

-Nem, kösz, ... menni fog – mondta Robert, miközben már a puha szalmába leülve húzta lefelé félcsizmáját nagy sziszegések közepette. Próbálta megmozgatni a fájó bokát, de aztán inkább hagyta és szorosan körbetekerte a rugalmas anyaggal, aztán visszanyomorgatta a lábát az átázott lábbelibe. A másik fáslival pedig a sérült csuklóját és tenyerét tekerte körbe. Majd kitörtek a fogai, úgy vacogott a lószagú durva pokróc alatt, de elmélyülten dolgozott, hogy addig se érezze a csontjáig hatoló hideg nedvességet. 

-Miért ment ki ebben az időben? – szólalt meg a fickó mellette.

-Maga miatt.

-Miattam? – állt meg Cliff keze egy pillanatra a csodálkozástól.

-Mert hülyeségeket mondtam a feleségemnek ... magával kapcsolatban. – vallotta be halkan és vonakodva Robert, de valamiért mégis jól esett kimondania... mintha ezzel megszabadult volna önnön hülyeségének hatalmas terhétől.

-Nem volt hülyeség ... nyilván látta maga is ... de ha tetszett volna neki, akkor az én lovam hátán marad... egyébként ez lett volna normális reakció akármelyik megmentett nő részéről. De ő azonnal magát akarta, úgyhogy csak az volt a hülyeség, hogy neki hánytorgatta fel a dolgot. – mondta felé fordulva a férfi.

-Tudom, akkor is tudtam, csak egy barom vagyok. – sóhajtott Robert.

-Hát, tényleg az. Egy szerencsés barom. De menjünk, mert már biztosan nagyon aggódik a felesége, és holnapra már maga sem lesz olyan szerencsés, ha bekap itt egy tüdőgyulladást.