Perlekedők 108.

Anna apjával és a nővérével az esküvő óta személyesen nem találkoztak, telefonon beszéltek néhányszor, de ezek a beszélgetések nem pótolhatták a családtagok meleg ölelését, az összekacsintós beszélgetéseket, és amikor Anna a Skypon meglátta most a nővére arcát, rögtön érezte, hogy valami nagyon fontosat akar elmondani neki. Kíváncsian várta, hogy mi lesz az.

-Josh hivatalosan is szabad ember! – lelkendezett Adél. –Kimondták a válást. Jaj, Anna, nem is sejted… sokszor lelkiismeret-furdalásom volt, amiért mellettem ébred, de most már mindenféle rossz gondolatok nélkül élhetünk együtt. Én olyan boldog vagyok! – hadart a nővére tőle teljesen szokatlan módon.

-Összeházasodtok? – kérdezte Anna.

Adél megrázta a vörös fürtjeit: -Nem tudom; ő nem olyan, mint Rob, hogy fontos legyen neki a papír. Főleg egy válás után. De együtt tervezgetünk, és ez jó.

-Gyereket is?

-Nem, az még nem került szóba. Josht áthelyezik Vancouverbe, és egyelőre most én is a lehetőségeket keresem, hogy vele tarthassak. Ennyit kért tőlem egyelőre, és ez máris több, mint amire számítottam. És talán, ha megállapodunk valahol öt-hat évre, akkor majd … de hát ez még annyira a távoli jövőben lesz, hogy egyelőre nem is gondolok rá. – vonta meg a vállát könnyedén Adél, de Anna látta rajta, hogy a valóságban nem tud ilyen könnyedén átsiklani a kérdésen. 

-Robert szülei tudnak már a babáról? – kérdezte hirtelen témát váltva a nővére, mire Anna nagyot sóhajtott.

-Tudnak, de olyan szerencsétlenül alakult ez az egész. Személyesen akartuk elmondani nekik, de összefutottak Tom szüleivel a West Enden és ők nagy lelkesen gratuláltak, aztán, amikor az apósomék nem értették,  miért, akkor aprólékosan elmondtak nekik mindent. Robert kórházi kezelését, és azt is, hogy babát várunk. … És még azt mondják, hogy a nők pletykásak… Robert barátainál szószátyárabb társaságot nem hordott még hátán a föld.

-És mit szóltak? – kuncogott a nővére.

-Hát, először alaposan megmosták a fejünket, aztán könnyes boldogsággal érdeklődtek a részletekről, és szerintem azóta már be is rendeztek az unokájuknak egy szobát Londonban. Igazából azt csodálom, hogy Claire még nem pakolta gépre Richardot, én legalábbis azt hittem, már másnap betoppannak. 

-És milyen érzés? – suttogta vágyódó hangon a nővére, mire Anna önkéntelenül is végigsimított még lapos hasán.

-Nem tudom megfogalmazni. A tudat fantasztikus. A szerelmem egy darabkája dobog a szívem alatt. Ez valahol felfoghatatlan, megható. Ugyanakkor félelmetes, mert állandóan azon töröm a fejem, hogy ez mekkora felelősség. Néhány hónap múlva megszületik egy kis emberke, aki teljesen tőlem, tőlünk függ majd, amikor sokszor még a magam ügyeiben is mások segítségére szorulok. És oké, én hiszek a holtomiglan-holtodiglanban, de ha bármi történne köztünk Robbal, ez a gyerek akkor is örökre összeköt már minket. Szóval, ijesztő. És igazából néha csak csodálkozom, hogy ez az egész velem történik. Annyira semmi jele… a kezdeti gyengeség elmúlt, most inkább úgy érzem, erős vagyok, mint egy igásló… csak a hangulatom… hát, az nevetségesen ingadozó tud lenni. Hol sírhatnékom van minden ok nélkül, hol vihorászok, mint egy bakfis… aki nem tudja, mi az oka, simán félnótásnak nézhet. 

-És Robert?

-Hát, ő se tudja még elképzelni milyen lesz, ennélfogva hol tele van kétségekkel, hol eufórikus tervezgetésbe kezd. – vonta meg a vállát Anna. Ebben a pillanatban a férje megjelent az ajtóban, sápadt volt, mint aki valami borzasztó rossz hírt kapott, ezért aztán a lány gyorsan elbúcsúzott. Felpattant és odaszaladt a férjéhez.

-Mi a baj? Rosszul vagy?

-Ja, rosszul… ez mi a faszt keres a kesztyűtartóban? – emelt a lány szeme elé dühtől izzó hangon egy apró cédulát, egy névjegykártyát… Douglas Corbet, a Hot Lick magazin ügyvezető igazgatójának névjegykártyáját. Hot Lick? Anna nem is hallott még az újságról, bár a címe alapján volt némi halvány sejtése róla, milyen témákkal foglalkozhat.

-Ez? – csippentette két ujja közé Anna a kis papírlapot. –Annak a kisfiúnak az apja… a partról. Odaadta, hogy hívjam fel, ha nem akarok egyedül kutyázni a parton, de látod, ennyire volt fontos, ott is felejtettem a kocsiban.

-Tudod te, ki ez a pasas? – szikrázott Robert szeme, ahogy a feleségét nézte. Anna csak széttette a kezét: -Honnan tudnám? El se olvastam, ott meg nem beszéltünk róla.

Robert válasz helyett kiment a kocsijához, az ülésről felmarkolt egy színes magazint és az indulattól kissé szögletes mozdulatokkal bemasírozott a házba, el a csodálkozó és értetlen lány mellett, aki egy mély sóhajjal utána indult. Már megint mi a fenén húzhatta fel magát? Odabent a férfi lecsapta elé a konyhai pultra az OK! magazint. Anna válla meggörnyedt, ahogy a címlapot nézte. Idilli kép volt. Egy nő, egy férfi, egy kisgyerek és két kutya. Egy kellemes tengerparti ebéd, vidámság, nevetés, egy gyengédnek ható mozdulat, ahol a férfi letörli a szája széléről a ketchupot. Majdnem ideális családi kép. Attól az apróságtól eltekintve, hogy a nő ő volt, és akik körülvették, a két kutya kivételével nem a családjához tartoztak.

-Mondtam, hogy meghívtak ebédre. Ettünk a gyerekével egy pizzát, nem egy garniszállóba vonultam el vele. – vonta meg a vállát Anna.

-Akkor ajánlanám, olvasd el a képekhez tartozó cikkecskét is. Alig két oldal találgatás, biztosan élvezni fogod! … Bassza meg! Én meg lelkiismeret-furdalást érzek egy szaros vacsoráért, ahol az egész stáb ott volt, és még ennyi sem történt. Én vagyok a hülye! – morgott félhangosan a férfi kifelé menet. Anna értetlenül nézett utána. Oké, amit Rob most mondott, nyilván van valami értelme, még ha most ez nem is derült ki, de most előbb azt akarta tudni, mit hordtak össze róla ebben a szennylapban.

*

Hát, a cikk tényleg dühítő volt… Az írója az a babaarcú kis tyúk volt, aki egyszer már a közelükbe férkőzött. Most simán csak a véletlen játszott a kezére, de újra felhozta a kórházbeli találkozást, Anna és az ismert nőgyógyász kézfogását, aztán feltette a nagy kérdést, hogy mi keresnivalója van egy idegen férfi társaságában a férje távolétében, aki ráadásul a szórakoztató média egy igen speciális területén közismert. Talán közös terveik lennének? Annának a gyomra forgott. Aztán gondolt egyet és felemelte a telefont.

-Szia, Steph! … Igen, olvastam, ne is foglalkozz vele! Persze, felhúzta magát. De hát min nem húzza fel magát? Mindegy… Lenne egy kérésem,… össze tudnál hozni nekem egy találkozót valami nőcis magazinnal? Cosmo, Joy… nem tudom. …Persze, tudom, hogy szerencsésebb, ha ők akarnának megkeresni, de nyilván úgy vannak vele, úgysem nyilatkoznék, és talán … Remek, köszönöm!... Ja, és Steph! Robertnek egy szót se! Nem kell, hogy olyasmin agyaljon már megint, amin felesleges. Ezt eldöntöttem és ha nem segítesz, megoldom máshogy, de nem akarom, hogy Rob leállítson… Elegem volt ebből a sok zagyvaságból, meg ebből a kis libából, aki úgy tűnik, mindenhol ott van és szárnyal a képzelőereje.

*

Robert a medence partján ácsorgott és a vizet nézte, ahogy a vízforgató jól láthatóan kavargatja a mélyben. Igazából nem Annára haragudott. Honnan is tudhatta volna, ki az a fickó, aki nyilván barátságosan körbeudvarolta. Nyilván a találkozás nem volt fontos a lánynak, ha a névjegykártyát is csak odadobta a mindenféle kacatok és régi parkoló cédulák tömegébe. Az csak egy szerencsétlen véletlen lehetett, hogy ez a mindenlében kanál kis Georgina Spider pont ott üldögélt, ahova ezek letelepedtek. Akkor is… a cikke gyomorforgató volt. Elképzelni a feleségét egy másik pasival, pont ezzel a pasival… de hát, miért is kell neki elképzelnie Annát valaki mással? Nem ezt tette már a hazaérkezése pillanatában is, amikor az idétlen Ty hangjától kapott kis híján agyvérzést? Azt jelentené ez a sok indulat, ami ilyenkor maga alá teperi, hogy nem bízna az asszonyban? Nem, persze, hogy nem! Bízik benne! Jobban bízik benne, mint sokszor önmagában. Csak abban a sok ordas farkasban nem tud megbízni, aki a pillanat tört része alatt képes felbukkanni a közelében, ha csak egy pillanatra is szem elől téveszti. De hosszú távon így nem lehet élni, mert akkor előbb-utóbb a diliházban fog kikötni. 

A telefon megszólalt a zsebében. Helm Johnson érdeklődött, hogy mennek-e az esti stábbuliba, és szinte oda se figyelve motyogta rá, hogy persze… miközben az járt a fejében, hogy Annának még nem is mondta, és lehet, az előbbiek után semmi kedve nem lesz elmenni itthonról. Vele főleg nem. Sóhajtott egy nagyot és visszasomfordált a házba, hogy a felesége hangulatát lecsekkolja.

Anna dudorászva kaszabolt egy dinnyét és Robert fején egy pillanatra átszaladt a gondolat, lehet, meg kéne várni, amíg az asszony végez azzal a labdányi gyümölccsel, mert túlságosan jól forgott a kezében a macséta-szerű konyhakés. Aztán feltelepedett a pult melletti egyik székre és megköszörülte a torkát.

-Bocs, az előbbiért!

-Oké! – hangzott a válasz, de Anna feléje sem fordult. Amikor már kezdte azt hinni, hogy ennyivel meg is úszta, a lány megpördült és kezében egy nagy tál felszeletelt dinnyével leült a szemközti oldalhoz. 

-Tudod, … - fogott a lány a kezébe egy szeletkét és kéjesen beleharapott a mézédes gyümölcsbe, nem törődve vele, hogy a lé végigfolyik az állán és a kis piros csík a póló kivágásában tűnik el a két melle között. Robert tekintetét fogva tartotta a rózsaszín kis patakocska… - tudod, jó, hogy az előbb kimentél, mert csúnya dolgokat akartam mondani, de aztán arra a döntésre jutottam, hogy inkább nem veszekszem. Te ilyen vagy. Pont. Vagy elfogadom, vagy összeszedem a motyóm és továbblépek. Ezt pedig nyilván én sem akarom igazán. De azért jól esne, ha nem gondolnád lépten-nyomon, hogy én valaki mással akarnék kezdeni. Hűség. Bizalom. Ha jól emlékszem, valami halvány ígéretet tettem is erre Isten és ember színe előtt néhány hónappal ezelőtt. De lehet, hogy rosszul emlékszem.

Robert hallotta a gunyoros hangot, még a szavak is eljutottak hozzá, de feldolgozni már képtelen lett volna. Mint a legtöbb férfi, ő is roppant könnyen elterelhető volt… elég volt hozzá az a kis folt a póló elején, és az apró fehér fogak között roppanó lédús és láthatóan finom gyümölcs, mert Anna még a nyelvét is kidugta, ahogy az újabb szeletért nyúlt. Hirtelen átfókuszált a férjére és a szája szélébe harapva felé nyújtotta a kis szeletet. 

-Megkóstolod?

Robert megbabonázva bólintott, de nem vette ki a kezéből a gyümölcsöt, csak magához húzta a csuklóját a pult felett és úgy harapott le egy falatot. Tényleg nagyon finom volt. Anna tekintete úgy tapadt a férfi szájára, hogy képtelen lett volna levenni róla a pillantását. Ahogy Robert rágta a falatot, ő úgy nyalta a szája szélét és nyelt egy nagyot. Nem volt egészen őszinte, amikor azt állította, hogy józan ésszel úgy döntött, nem hagyja, hogy veszekedéssé fajuljon kettőjük között az előbbi jelenet, igaz, legalább megpróbálta, de a szíve mélyén tányért szeretett volna dobálni. De most még az sem számított, csak a férje szép metszésű száját látta, a fogait, a nyelvét, az ádámcsutkája táncát, ahogy lenyeli a gyümölcsöt, és ettől az ő szája száradt ki.

Olyan erővel kívánta meg a férfit, amit korábban elképzelni sem tudott volna. Azt már észrevette a terhesség adományaként, hogy korábban is érzékeny bőre most mintha még fogékonyabb lett volna a gyengéd érintésekre és a vad mozdulatokra. Ez a látvány pedig máris féktelen szeretkezést vizionált a lelki szemei elé. Megmozdította a csuklóját, mintha szabadulni akarna és a férfi kénytelen volt engedni a szorításon. De ő nem akart menekülni. Csak magához ölelte a tálat és Robert szemét fogva tartva lassan hátrálva a hálószoba felé indult. A férfi, mint egy kígyóbűvölőt, követte.