Perlekedők 115.

-Utálom, hogy Lana néz vissza egy magazin címlapjáról! A lányom ne legyen címlaplány, amikor még egy éves sincs! – hőbörgött Robert, miközben Anna a vállát vonogatva grimaszolt a háta mögött.

-Ha többet lennél itthon, akkor te talán le tudtad volna állítani a szerkesztőnőt, mert addig nem hagyott élni, amíg az ölembe nem vettem; de végül is nem egy bulvárlap címoldalán szerepel, hanem egy női magazinban. És alapvetően nem is róla szól a cikk, hanem rólam. – tette hozzá kissé pikírten a lány, mert érzett némi neheztelést, amiért Robert a cikk tartalmával még egyáltalán nem foglalkozott, csak azzal a nyomorult fotóval, ahol a lányával az ölében pózolt a kamera előtt.

-Akkor sem! – jött a dacos válasz. –Most ott, egy hónap múlva máshol. Ennek sosem lesz vége. – nézte az amúgy remek fotót, amin a hamarosan egy éves Lana apjától örökölt kifejező szürke szemeivel és göndör, sötét fürtjeivel nézett farkasszemet a kamerával. Jézus! Micsoda nő lesz belőle! – sóhajtott a büszke és aggódó apa. És egyáltalán, mikor nőtt meg ez a kislány ennyire? Hiszen csak most született… mintha csak tegnap lett volna, ahogy minden erejét megfeszítve kapaszkodott az apja remegő kezébe, mielőtt még a magzatmázat lemosták volna róla. 

Megrázta a fejét, mintha ezzel megváltoztathatná a címlapot és eltűnne róla a lánya, akit idáig szinte féltékenyen óvott a médiában való megjelenéstől. Az eltelt időben ugyan csináltak róluk képeket lent a parton, a reptéren, vagy csak bevásárlás közben, de ez most más volt. Ez pózolás, és ő nem fogja engedni, hogy a lánya is ott végezze, mint az amerikai sztárcsemeték sokasága... címlap, filmes szerep, drogok és elcseszett gyerekkor. ...Vett egy mély levegőt és belelapozott a magazinba, ahol az Annával készült riport szövege állt. 

Az előszóból megtudta, hogy ez a cikk csak egy a sztárfeleségekkel készült sorozatban. Voltak itt focista feleségek, színész-feleségek, politikus feleségek. Anna igazán beleillett a sorba, fiatal volt, csinos, tehetséges, aki akár a saját lábán is megállhatna, de fel tudott mutatni egy híres párt és egy csodaszép kisgyereket is. A házuk kertjében készültek a fotók, aminek nem örült, mert ez is a feladása volt annak a zárkózottságnak, amivel ezidáig sikerült a magánszférájukat megvédeni. De legalább a ház belseje nem szerepelt egyetlen képen sem.

Már másodszor olvasta el a cikket, aztán a feszülten várakozó nő felé fordult.

-Őszintén így érzed? – bökött a fényes papírra és Anna megrántotta a vállát. –Szóval, egy ilyen kapcsolatban a nő ...törvényszerűen feladja önmagát és az álmait? – olvasta Robert a cikkben kiemelt sorokat. –Soha nem kértem tőled, hogy bármit is feladj! – nézett Anna szemébe, aki nagyot nyelt. Na igen, ezt a mondatot tudta, hogy meg kell majd magyarázza, de még mindig nem álltak össze a fejében a meggyőző szavak, amikkel megértethetné a férjével, mire is gondolt.

-Hát, ez kurva jó! – szusszant Robert, ahogy felállt és ledobta a magazint az asztalra. –Mondjuk, szólhattál volna, hogy ne az újságból kelljen megtudnom, hogy elnyomva érzed magad. – nézett szemrehányóan a feleségére, aki kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán egy lemondó sóhajjal be is csukta. 

-Nem azt mondtam, hogy elnyomva érzem magam. Csak éppen, ahhoz, hogy ez működhessen köztünk, egyikünknek tényleg fel kellett adnia dolgokat. És hát nyilván én voltam az, nem a férjem, akinek éppen szalad a szekere. Nem volt ebben semmi kritika, csak a tények. Ha fordított helyzetben lettünk volna, nyilván te lettél volna az, aki nem erőlteti az érvényesülést, hanem biztosítja a hátországot. Vagy nem? – nézett a férjére kutatva.

Régi lemez volt már ez köztük, ami a terhességgel, Lana születésével kicsit félre lett téve, de ahogy kialakították a közös életüket, és az ment is a maga útján, óhatatlan volt, hogy előbb-utóbb újra szóba ne kerüljön.

-Mostanában nekem már nem is mondtad, hogy újra énekelni akarsz. – motyogta a férfi, kicsit bizonytalanul, mert nem ez lenne az első eset, hogy a felesége esetleg igenis mondott neki valami fontosat, csak ő éppen nem hallotta meg. De most szerencséje volt.

-Nem, tényleg nem mondtam, mert tudtam, hogy úgyis csak veszekedés lenne belőle.  De reménykedtem benne, hogy egyszer te kérdezel rá, hogy Anna! Nem szeretnél valami mást is csinálni, mint itthon babázni?  De hiába vártam, neked nyilván tökéletesen megfelel, hogy a napjaimat kitölti a Lanával való foglalkozás. ... Csak tudod... – hallgatott el hirtelen az asszony, mint aki inkább ki sem mondja, amibe hirtelen belekezdett.

-Fejezd csak be! Mit kéne tudnom? – nézett rá Robert.

-Egy gyerekkel foglalkozni csodálatos dolog. Rengeteg mindent megtaníthatok neki. De több van bennem, mint hogy gyerekdalocskákat dudolásszak naphosszat. Lanának sem jó, ha azt látja, hogy az egyetlen elfoglaltságom az ő pesztrálása. A háztartásra nincs gondom, a gyerek csak azt látja, hogy élek bele a világba. És lassan én is hozzálustulok ehhez az életformához. ...Úgyhogy elhatároztam, hogy dolgozni fogok.

-Hhhh... – horkant fel a férfi. –És mit? Bárokban fogsz fellépni esténként? Hát, ez nyilván sokkal jobb minta lesz a lányunknak. – biggyesztette el a száját a férfi.

-Megpályáztam egy énektanári állást. – vágta ki az aduászt Anna. –És ha hihetek az igazgatónő ígéretének, akkor el is nyertem. Szeptembertől alsó tagozatosoknak fogok éneket és hangszert tanítani.

-Szeptembertől... – rebben a férfi szeme az asztalon álló naptárra. –Hiszen az mindjárt itt van! És mi lesz Lanával?

-Hát, ez az egy, amit még nem döntöttünk el. Az iskolának van egy óvodája, sőt bölcsödéje is, ahol arra a néhány órára vigyáznának rá. De fogadhatunk is valakit mellé azokra a napokra. Ezt veled akartam megbeszélni.

-Hát, szép, hogy egyáltalán van, amibe nekem is beleszólásom lehet, mert a munka kérdésébe nyilván nem. … Szeptemberben? – jajdult fel hirtelen a férfi. –De hiszen szeptemberben Vancouverbe utazom forgatni és azt hittem, … azt reméltem, hogy együtt fogunk menni.

Anna egy nagy levegőt vett, hogy válaszoljon, amikor megszólalt a csengő. Mindketten a monitorra kapták a tekintetüket, Stephanie kocsija állt a kapu előtt. Hát, akkor egy újabb befejezetlen csatározás… az utóbbi napokban, hetekben nem az első volt és valószínűleg nem is az utolsó. Bassza meg, hogy több, mint egy éve nem képesek döntésre jutni… Robert felállt, az újságot felkapta és a nő elé ment.

-Sziasztok! – nyitott be Stephanie és az első pillanatban levette, hogy egy veszekedés, de legalábbis egy nézeteltérés kellős közepébe csöppent. Aztán megköszörülte a torkát.

-Nagy híreim vannak!

-Neked is? – morrant rá Robert, de a nő nem hagyta kizökkenteni magát. Akármin is vitáztak ezek ketten, attól amit mondani fog, még biztos nagyot fog durranni. Igazából csodálkozott is, hogy azok után, hogy Anna annyi munkát fektetett annak a könyvnek a fordításába, aztán lelkesen együtt dolgozott a forgatókönyvön is Harry Dagerty-vel, végül teljesen hátat fordított a projektnek. Pedig jó ötlet volt egy nőnek és egy férfinak közösen dolgozni a forgatókönyvön, mert így mind a két nem megkapta a véleményét megillető hangsúlyokat. Elég volt a megfelelő embernek megmutatnia és máris kezdett összeállni az egész. Mostanra megvan a pénz, megvannak a szereplőtársak… legalábbis az előzetes egyeztetések után szinte kivétel nélkül rábólintottak a felkérésre, és ő addig sakkozott, amíg Robert munkarendjébe is belepasszírozta a forgatást. 

És amíg ezen dolgozott, valaki szép csendesen felfedezte Annát is. Az a könnyed darab, amiben énekelt és játszott, nem durrant nagyot a mozipénztáraknál, de a tv-ben is leadták, sokan megismerték az arcát… ehhez jött még a házasságkötése Roberttel, a baba, és máris keresni kezdték, mint jól eladható nevet.

-Na, üljetek le! … Igen, mind a ketten… oda – mutatott az étkezőasztal túloldalára és Annáék leültek egymás mellé, ő pedig velük szembe, hogy a dolog legalább a hivatalosság látszatát megtartsa. Kinyitotta maga előtt a mappáját, és az első vastag iratköteget Robert elé tolta.

-Az Ügyfél… Adam szerepe … a rendező Daniel Melbrook, az öt nő: Susan Sarandon, Juliette Binoche, Kate Winslet, Meg Ryan és Marion Cotillard. Közülük egyedül Juliette bizonytalan, mert ütközhet más forgatással, de rajta vannak az egyeztetésen, mert személy szerint neki nagyon bejönne a figura. Ja, a forgatás kezdete jövő év márciusa… otthon… Londonban. És most mondd, hogy nem szeretsz!

Robert hallotta az ügynöke szavait, miközben a sorokat falta, aztán vigyorogva Annára nézett.

-Film lesz a könyvedből!

Anna olyan fancsali ábrázattal nézett vissza rá, mint aki citromba harapott.

-Mi a baj?

-Semmi, csak … nem dob fel a gondolat, hogy egyetlen filmben öt nőnek fogod csapni a szelet. és micsoda nőknek… - sóhajtott nagyot. -Egyébként meg nem az én könyvem.

-Hát, életem, te fordítottad… benne voltál, hogy kockáztassunk is akár egy kis pénzt miatta, most meg dobjam oda valami fatökűnek? Ezt szeretni fogom, már most érzem… - kacsintott rá a férje, mire Anna is elmosolyodott végre.

-Oké, akkor elérted, nem megyek szeptemberben az iskolába… nem hagyhatom, hogy akár egy hónapig is nélkülem élvezd Londont és a forgatást.

Stephanie felkapta a fejét: -Iskolába akartál menni? Mit akartál tanulni?

-Nem tanulni akart, hanem tanítani. Éneket alsós gyerekeknek. – motyogta Robert, miközben még mindig az iratokat tanulmányozta.

-Hát, az is szép feladat, csak akkor nem tudom, ezt kinek adnám oda – vett elő egy másik paksamétát Stephanie a feneketlen irattartóból és Anna elé tolta.

-Mi ez? – kerekedett el Anna szeme, ahogy a fejlécen a Universal Pictures logóját meglátta.

-Ez kérlek, a Nagy Lehetőség! – csillogott Stephanie szeme elégedetten. –A Soha Vissza Nem Térő Nagy Lehetőség! – hangsúlyozott minden egyes szót. -Ugyanis Naomi Watts visszaadta a Medvekaland női főszerepét, mert  veszélyeztetett terhes. – vágta ki a lényeget a nő és várta, hogy a másik kettőnek leessen, hogy ez mit is jelent. Robert kapcsolt először, ami tekintve, hogy lassan már csomagolnia kellett a forgatásra, nem is volt csoda.

-És Anna kapja a szerepét? – kérdezte hitetlenkedve.

-Ha ma délután rávési az aláírását erre a papírra, akkor igen. Elismerem, nincs sok időd megrágni a dolgot, de szerény véleményem szerint ezt alá kell írnod.

-Nem is tudom – dadogott a lány.

-Mit nem tudsz az istenért? – horkant fel Staphanie. –A férjeddel forgathatsz Kanadában, és még aggódnod sem kell, ha hanyatt dönti a hősnőt a vásznon, mert te leszel az. 

-Nagyon vicces. – grimaszolt a lány, aztán Robertre nézett, aki lelkesen, várakozóan figyelte és a kezében tartotta a tollat. Csak érte kéne nyúlnia… Együtt forgatni Robbal… ha szépet álmodott, akkor talán ilyet is mert álmodni, de igazából sosem hitte, hogy ez egyszer valóra válhatna. Úgy ismerte a forgatókönyvet, mintha a sajátja lenne, mert annyit olvasgatták Roberttel, hogy pontosan tudta, mire vállalkozik, ha aláírja. …Csak érte kéne nyúlnia… Ebben a pillanatban Lana reklamálása hallatszott a gyerekszoba felől. Ettől pedig visszatért a földre.

-És vele mi lesz?

-Mi lenne? Visszük magunkkal. Amíg forgatunk, vigyáznak rá, aztán dédelgetjük. Más is így csinálja.

-Mások nem együtt forgatnak, hanem valamelyik szülő a gyerekkel van. – mutatott rá Anna, de azért nagyon szerette volna, ha létezett volna megoldás a problémára.

-És a nagyszülők? – kérdezett közbe Stephanie, és Robert is rábólintott. Az anyja már holnap útnak indulna, ha  megkérné, ez nem probléma.

-Anna! Vágj bele! Lehet,hogy soha többé nem lesz ilyen alkalom. Gondolj bele, micsoda kaland lenne együtt dolgozni egy filmen, aztán ötven év múlva a dédunokáknak is megmutatni… ilyen lehetőség nem bukkan csak úgy fel… gyere velem! – súgta halkan az utolsó szavakat, amik bíborvörös pírt csaltak a felesége arcára és ő is tisztában volt vele, miért. Pontosan ezt szokta mondani, amikor… és fogja is, ha Stephet az aláírt papírokkal kirakhatja végre az ajtón.