Perlekedők 120.

Nektek!

és most a mai fejezet XD

Anna letette maga mellé Lanát, aki egy plüsskutyával játszott a nyugágy mellett, miközben az anyja odatérdelt Robert mellé. A férfi aludt a napernyő árnyékában a nyugágyon, csak a rövidnadrágos lábai lógtak ki a napra. Mellén a legújabb könyvszerzeménye feküdt, ami vagy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit, vagy csak a tegnap esti elhajlás viselte meg kissé, amikor Tommal és Marcussal ültek be valahová. A két srác ugyan csak villámlátogatást tett LA-ben, de nem hagyták ki, hogy meg ne látogassák őket és el ne csalják a barátjukat egy sörre, amiből nyilván jóval több lett.

Ujjai szinte bizseregtek a vágytól, hogy megsimogathassa, de nem akarta felébreszteni. Tegnapelőtt is  késő este jött haza a stúdióból, ráfér a pihenés – nézte szeretettel  a kedves arcot. Olyan ritkán látta ilyennek, szinte kisfiúsnak, a hatalmas szempillákkal árnyékolva a szemeit, amikben máskor szinte el tudott veszni. 

Lanára akart nézni, mert feltűnően csendben volt mellette, de a kislány eltűnt és ahogy megfordult, már sikoltani sem maradt ideje, a pici pont akkor hajolt a medence fölé, hogy egy vízen úszó falevelet pecázzon ki, és a következő pillanatban már fejjel lefelé tűnt el a vízben. Szinte ugyanabban a pillanatban csobbant a víz Bernie körül, ahogy lendületből a kislány után vetette magát, és persze addigra már Anna is remegve, zakatoló szívvel szorította magához a vízben a gyereket. Jézus! Ez a pillanat éveket vett el az életéből. 

Robert hunyorogva nyitotta ki a szemét a csobbanásokra. először nem is tudta, hogy álmodta vagy tényleg hallotta, aztán a rettenet ült ki az arcára, ahogy meglátta Annát és a lányát felöltözve a medence vízében. Bernie aggodalmas pofával úszott mellettük. Felpattant és a gyerekért nyújtotta a kezét, aztán Lanát szorosan magához ölelve Annát rántotta ki. A felesége kezébe nyomta a gyereket, aki még csak nem is visított, csak pislogott a hatalmas szürke szemeivel:

-Menjetek be gyorsan, nehogy megfázzatok! – mondta, aztán lehajolt, hogy Berniet segítse ki a medencéből.

-Kösz haver, remek kutya vagy! – borzolta össze a vizes kobakot, aztán mindenféle morgolódás nélkül tűrte, hogy a kutya néhány liter vizet rázzon rá a bundájából. Bear tisztes távolból figyelte őket. Végül a férfi sietősen megfordult és a lányok után indult.

-Mi a franc történt? – csattant fel, ahogy a fürdőszobába lépett, ahol Anna és Lana már a zuhany alatt álltak. Lerángatta magáról a vizes pólót és a rövidnadrágot, aztán ő is beállt melléjük. Az előbbi heves kirohanását félretéve bohóckodva rávigyorgott a lányára, aztán megölelte mindkettőjüket. A kislány közéjük szorulva tiltakozott a szoros közelség ellen, de Robert érezte, hogy a felesége tagjaiból még mindig nem állt ki a sokk okozta remegés. Gyengéden végigsimított a hátán és jóval halkabban újra megkérdezte: -Mi történt?

-Csak egy pillanatra nem figyeltem. Ott térdeltem melletted és ő ott ült a nyugágy mellett a kutyusával. Aztán amikor rá akartam mosolyogni, már nem volt ott és nem is tudom, hogy tudott olyan csendben és gyorsan a medencéhez mászni. Egész héten ezzel vitt a sírba, hogy a vízbe akart menni. Állandóan a medencére mutogatott, hogy Víz, Víz, de eszembe se jutott, hogy egyedül nekiindul.

-Hívok valakit, és csináltatunk egy kerítést a medence köré, mert ez így életveszélyes. – simogatta tovább a férje, miközben a kicsi arcára is nyomott egy puszit. –Te, te kis úszóbajnok! …Még jó, hogy nem esett pánikba, mert akkor nyelt volna egy csomó vizet.

-Hát, én helyette is sokkot kaptam. – vacogott Anna foga, nyilván nem a hideg miatt, hanem a késleltetett idegi reakcióként.

-Azt látom – szorította meg Robert, aztán a gyereket átvéve kilépett a zuhanyból. –Össze ne ess, amíg ráadok valamit! – mondta és kihátrált a fürdőszobából. Néhány rövid perc múlva már vissza is tért. 

-Ráadtam a pizsamáját egyelőre és beraktam az ágyába. Most téged is életre kell csiholni, mert úgy nézel ki, mint aki azonnal elájul – zárta el Anna feje fölött a csapot. Beletekerte egy fürdőlepedőbe, aztán felkapta és az ágyra ültette. Egy másik törülközővel a lány haját dörzsölte, aztán, amikor már nem csöpögött belőle a víz, egy pillanatra ott hagyta. Egy pohár arany színű folyadékkal tért vissza.

-Idd ezt meg, talán segíteni fog! - Anna remegő kezekkel emelte a szájához a poharat és amikor a fogain koccant a kristály, Robert megfogta a csuklóját. –Egy hajtásra, gyorsan!

Amikor a pohár kiürült, ledöntötte a lányt a párnákra, aztán magához ölelve csak nézte. Gondolatban vállon veregette magát, mert hirtelenjében azzal kezdte volna, hogy rátoljon minden felelősséget és számonkérje a figyelmetlenségét, de még időben megjött a józan esze és visszafogta magát. Már egy ideje beszéltek róla, hogy valamit kellene kezdeni a medencével, nehogy Lana belepottyanjon, de egyikük sem számított rá, hogy a túlzott aggódásnak vélt gondolat ilyen hamar testet ölt. 

-Bocs, hogy olyan hangosan kezdtem az előbb! – szólalt meg halkan, mire Anna csodálkozva nézett rá.

-Hangosan? Azt hiszem, azt meg sem hallottam. Még mindig ráz az ideg, mi történhetett volna... csak egy pillanatra nem néztem rá... csak egy pillanatra...

-Mit néztél? – simogatta meg a férje az arcát.

-Téged. – suttogta a felesége. –Ahogy aludtál, olyan voltál, mint egy kisfiú. És éppen ezt akartam megmondani Lanának, amikor ránéztem, de csak a hűlt helyét találtam. Azt hiszem, meg is vannak az első ősz hajszálaim. Mi lett volna, ha én is elszundikálok, vagy ..

-Csss.... – tette Robert az ujját Anna szájára. –Nincs mi lett volna, ha...  szerencsénk volt és most egy percet sem várunk tovább, hívunk valakit és gondoskodunk róla, hogy ez az úszóbajnok ne juthasson a medence közelébe, ha nem figyel rá valamelyikünk. ... Amúgy észrevetted, hogy mennyire nem fél a víztől? Megkockáztatom, bele se fulladt volna... persze azért jó, hogy azonnal kiszedted, csak ... nem tudom, valahogy van egy olyan érzésem, hogy neki a víz lesz a kedvenc közege. 

-Hát, nem tudom... én pont azt határoztam el, hogy legszívesebben örökre betemettetném azt a nyomorult kacsaúsztatót.

-Hééé, nyugi... nem temettetjük be a medencét. Nem lesz baj! És különben sem lehet egy leendő olimpiai bajnok szárnypróbálgatásait már az első alkalommal letörni, nem igaz?

-Ne vicceld el! Még olyan kics és semmi veszélyérzet nincs benne... nem úszóbajnok, csak egy nagyon szerencsés gyerek, aki – hogy azt ne mondjam – megúszta ezt a kis kalandot.

-Hát, pedig én elhatároztam, hogy úszni tanítom. Minél kisebb, annál jobb, annál ösztönösebb lesz a mozgása, a levegővétele... és ha bajnok nem is lesz, akkor legalább nem kell frászt kapnunk, valahányszor kimegy az udvarra.

-Bernie beugrott utána... – motyogta Anna, és a férfi elmosolyodott.

-Meg is dicsértem, amikor segítettem neki kimászni a medencéből. Még soha nem láttam, hogy valamelyikük beleugrott volna. Sőt, még azt sem láttam, hogy olyankor, amikor mi úsztunk benne, bele akartak volna jönni, úgyhogy ez abszolút tudatos cselekvés volt Bernietől. Nem játszani akart, hanem menteni. Azt mindig tudtam, hogy a kutyák is szeretik Lanát, de hogy ennyire figyelnek rá, azt nem is sejtettem. Ez azért elég megnyugtató. 

-Hogy a fenébe tudsz ennyire nyugodt lenni? – nyúlt a férje kezéért Anna. –Nézd csak, az én szívverésem szerintem még most sem állt vissza a normálisra – tette Robert kezét a mellére, a szíve fölé. A férfi lustán elmosolyodott és gyengéden dédelgetni kezdte a puha halmot.

-Nem lehet mrs. Pattinson, hogy már régen nem a sokk, hanem a közelségem hat Önre ilyen felvillanyozóan?

-Úgy gondolja, dr. Pattinson? Talán kéne tennünk egy próbát, hogy ez a ritmuszavar tovább fokozható-e? – vigyorodott el a lány, mire a jó doktor lerúgta magáról a boxerét és nekikezdett a kísérletnek. Az eredménnyel végül mind a ketten elégedettek voltak.

*

Másnap korán reggel a csengőszóra a kuyták hangos csaholással ugráltak a kapu előtt, mint mindig, ha ismeretlen autóval érkezett valaki. Robert a monitoron figyelve, elolvasta a furgon oldalán álló feliratot: Helmsworth kertépítés A-Z... Aha, a fickó jött felmérni a medence körüli kerítés munkálatait. Tegnap késő délután még épp csak sikerült elcsípnie telefonon és mivel elmesélte, milyen veszélyhelyzethez vezetett a kerítés hiánya, a férfi megígérte, hogy ma eljön és megbeszélhetik az elképzeléseiket. A bögréjével a kezében kiment a parkolóba és kicsit mogorván nézte, ahogy a vállas, jóképű szőke óriás előkászálódik a kocsiból. Hamarabb nézte volna szörfoktatónak, mint lakatosnak vagy ácsnak. 

-Dennis Helmsworth – nyújtott kezet a fickó, és az erőteljes kézszorítástól Robert ujjai elzsibbadtak.

-Robert – morogta az orra alatt, aztán a bögréjét felé biccentve megkérdezte: -Egy kávét esetleg?

-Szívesen elfogadom, mert ébredéskor ittam ugyan egyet, de mivel gyenge kávét iszom, lényegében egész nap ezzel tartom magam formában.

-Akkor megmutatom a medencét és közben kerítek egy bögrével. – motyogta Robert és grimaszolva nézte, ahogy a férfi combján megfeszül a farmer, ahogy a kocsi rakteréből mindenféle mérőszerszámokat húz elő. Ki van zárva, hogy Anna itthon legyen, amíg ez a germán isten itt téblábol – döntötte el magában, aztán majdnem leöntötte magát, amikor látta, hogy az asszony már kint üldögél Lanával a teraszon, a medence mellett. Hogy a fenébe keveredtek ki ilyen gyorsan, hiszen az előbb még a gyerekszobában öltöztette a kicsit? – morgolódott magában. Hogy ennek a Dennisnek felcsillant a szeme, amikor a nőt meglátta, semmit nem javított a hangulatán, sőt...

-Jó reggelt! Dennis Helmsworth – biccentett oda a férfi és Anna elpirult a nyíltan érdeklődő tekintettől.

-Anna ... és ő Lana... akit el kéne zárni a medencétől a következő veszélyes mutatványa előtt. – nyújtott kezet mosolyogva. –Kér egy kávét? – emelte meg a kancsót és nem tudta nem észrevenni, hogy a fickó háta mögött Robert őt parodizálva, grimaszolva utánozza némán: Kér egy kávét? Szikrázó szemmel nézett a férjére, aki viszont legszívesebben már a fickót terelte volna a medence irányába: Akár bele is, ha már...

-Már ígértem mr. Helmsworthnek egy kávét, csak előtte leméri a helyet... aztán úgyis meg kell beszéljük, milyennek képzeljük el a kerítést. – vetette közbe hangosan Robert, mire a férfi egy balkanyarral a medence felé vette az irányt, aztán tisztes távolságban megállt és hunyorogva körülnézett.

-Hát, valami olyat kellene kitalálni, ami nem rontja az összhatást, mert ez így igazán mutatós. Mire gondoltak? Fára, kőre, kovácsoltvasra?

-Talán kőre – mondta Anna, és ezzel egyidőben Robert is megszólalt: -Talán kovácsolt vasra.

-Akkor találjunk ki valamit, ami ennek a kettőnek a kombinációja. – mosolyodott el a férfi a mesteremberek türelmével és udvariasságával, hiszen a kuncsaft kérése parancs; és ha ők ketten még nem jutottak közös nevezőre, akkor ő nem fog dönteni helyettük. Aztán fogta a mérőszalagot és Robert segítségét kérve akkurátusan lemérte a medencétől való távolságot és kijelölte a jövőbeli kerítés pontos helyét.