Perlekedők 122.

Sziasztok!

Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg… a múltkor már próbáltam utalni rá, de ahogy zsó is megállapította, nehezen tudtam elengedni Annát és Robertet. De az írás határozottan haladt abba az irányba, amikor ki lehet tenni az utolsó mondat után a VÉGE feliratot.

Nem árulok zsákbamacskát, a 125. fejezet lesz a vége. Lassan már én is kezdem azt mondani, hogy egy olyan befejezéssel, amit tőlem „megszoktatok”. De nem is akarok előre kikotyogni semmit, mert azért a következő három részben még lesz – reményeim szerint – néhány apró ízletes morzsa, úgyhogy itt be is húzom a zippet.

Aki szerette Annáék történetét, remélem nem csalódik a lezárásában sem, aki pedig valami másra vár már, hát, hamarosan az ő kedvére is igyekszem majd tenni. Talán nem naponta… nem tudom… ezt már többször elhatároztam, aztán még mindig nem tudok leállni, majd az idő eldönti. Igyekszem majd jelezni, ha megbicsaklik a lendületem és akkor kitalálunk majd egy követhető rendszert, ígérem.

Na, akkor egyelőre még következzen az aktuális fejezet!

Puszik

PaSa

***  

Dennis már elköszönt és Anna tanácstalanul nézte meg vagy századszor a telefonját. Újra és újra hívta a férjét, de a telefon kicsengett ugyan, ám senki nem vette fel. Elhagyta volna?  Lanát már megfürdette és lefektette, amikor végre eszébe jutott a megoldás, Dean!

A férfi a második csörrenésre már bele is szólt. Ezt sosem értette, mert még soha nem tudta úgy hívni, hogy hosszabb ideig várnia kellett volna, mintha a férfi örökös készenlétben, fél kezében a telefonnal élte volna az életét.

-Ne haragudj Dean! De Robert… nem tudod, merre jár? Már olyan régen itthon kellene lennie, de sehol… és hívtam, semmi… aggódom, …mindig hazaszólt eddig, ha valami közbejött.

-Nem, nem tudom, de remélem, hamarosan megtudom – mormogta a férfi és a laptopjához ment, hogy a Robert kocsijában lévő jeladó jelét megkeresse. A kis piros pötty egy helyben pislogott, a belvárosban. Mi a frászt csinálsz te arrafelé? – gondolta magában, aztán megnyugtatta Annát, hogy a kocsi mindenesetre megvan, és ő most odamegy és utánanéz a dolgoknak. Nyugodjon meg, hamarosan jelentkezik. A kocsiban már korántsem volt olyan derűs, mint ahogy a nőnek igyekezett előadni magát. Az a környék tele van bárokkal és olyan helyekkel, ahol Robertnek a világon semmi keresnivalója nem lenne. Nagyon remélte, hogy nem valami titkos légyotton kapja ezt a marhát, mert akkor – tartott tőle, hogy – egy atyainak szánt pofont is kioszt esetleg neki. Arra, hogy esetleg túladagolva hever egy hátsó helyiségben, gondolni sem akart. Eddig nem nyúlt a szer után, most, hogy egyenesben az élete, csak nem hagyta magát rávenni valami őrültségre. 

Hamarosan ráhajtott a széles utcára, melynek mindkét oldalán bárok kínáltak a folyékony és a kézzel fogható portékáikat. Az egyik előtt hamarosan felfedezte a férfi kocsiját. A közelben leparkolva hosszú léptekkel a bejárathoz ment, és belépett. Odabent füst és emberszag terjengett. Olcsó parfümök, némi fű és kemény italok. Remek, te gyerek, a legjobb helyen, hogy valami szarságba keveredj! – nyögött fel gondolatban, és körülnézett. Már majdnem megnyugodott, hogy mégsem itt kell keresnie a férfit, amikor észrevette a pult végénél, ahogy egy idősebb fickóval folytat alighanem egyetemes világmegváltó társalgást. Már alig álltak a lábukon, ez ebből a távolságból is jól látható volt. Amennyire szálfa termete lehetővé tette, igyekezett feltűnés nélkül Robert mellé lépni. A csaposra nézett, hogy a védence tartozik-e még valamivel, mire az megrázta a fejét. Akkor aztán nemes egyszerűséggel belekarolt és a kijárat felé indult vele. Robert a részegek öntudatával tiltakozott a kivezetés ellen, mire megszorította a karját.

-Ha nem akarod, hogy holnap az elázott fejeddel legyenek tele az újságok, akkor most befogod és jössz! – Mire Robert a választ megfogalmazhatta volna, már kint is voltak az utcán.

-Hol a slusszkulcsod? – állt meg Dean, Robert pedig tétován kotorászni kezdett a zsebében. Aztán vigyorogva előhúzta a kérdéses tárgyat. Közben a telefonját is előkapta és Dean orra alá dugta.

-Nézd csak meg, milyen aranyos! Gyüjti a barátokat, mint más a bélyeget. Agyam eldobom, hogy a lányommal megy pasizni. De tényleg aranyosan csinálta, nem?

Dean megforgatta a szemét. Oké, akkor nyilván a féltékenysége miatt kötött ki itt ez a szerencsétlen. Kivette a kezéből a telefont és a kulcsot is, mielőtt a járda melletti csatornába ejti, aztán kinyitotta az ajtót és a hátsó ülésre belökte Robertet. Beült és indított. …Már majdnem otthon voltak, amikor a srác a háta mögött megszólalt:

-Állj meg, mert kidobom a taccsot! – Dean vészfékezéssel húzódott az út mellé és már hallotta is nyílni a hátsó ajtót. Elfintorodott, ahogy a hangok a tudtára adták, nem volt felesleges a megálló.

-Mennyit ittál? – nézett a visszapillantó tükörbe, amikor az ajtó becsukódott.

-Nem tudom. Sokat. Egy idő után már nem számoltam. Adtam a srácnak egy százast és mondtam, majd szóljon, ha elfogy. Még nem szólt, de fogalmam sincs, mennyit adnak ennyi pénzért.

-Praktikus – dörmögte Dean az orra alatt, miközben bepötyögött egy sms-t Annának. „Megvan, hozom. Totál kész, mert valami van a neten rólad.”

-Hogy találtál meg? – próbált a srác ráfókuszálni az őrangyalára, bár még nem tudta eldönteni, melyikre, mert a kocsinak mintha több sofőrje is lett volna pillanatnyilag..

-A jeladó. – adta meg a rövid és lényegretörő választ Dean, és Robert elfintorodott.

-Ez is elég praktikus. Az elektromos póráz. Eddig azt hittem, a telefon az, de már rájöttem, hogy ez a szar. Az ember még elbujdosni sem tud. 

-És miért kellene neked elbujdosnod? – nézett rá a férfi őszinte értetlenséggel.

-Igazad van! Nem nekem kellene. Hanem annak a … mondhatom Annára, hogy ribanc, vagy kikéred magadnak a nevében? – nézett kissé kancsalítva Deanre.

-Ezt te sem gondolod komolyan, és jobb, ha ki sem ejted a szádon, mert holnap rettentően fogod utálni magad érte. – mondta egy grimasszal a férfi. –Jól vagy? Mehetünk tovább? Mindjárt otthon vagyunk.

-Otthon? Milyen otthon az, ahol egy csalfa nőszemély él… aki nem is biztos, hogy örülne neki, ha hazamennék.

-Hát, ebben az állapotban ne is csodáld. Eléggé sikerült kiütnöd magad. És valószínűleg tök feleslegesen.

-Dean! Lehet, hogy hülye vagyok, de azok a fotók még egy hülyének is nyilvánvalóak.

-Ahogy mondod, egy hülyének. … Rólad is készült már pár olyan fotó, ami alapján bármit el lehetne rólad hinni. Ha ma nem volt szerencséd és a bárban volt olyan, aki annyira józan volt, hogy fotózzon, akkor például akár azt is, hogy drogozol. Nem messze tőled a pulton hevert ugyanis egy füves cigi, meg valami tasak is, amiben szerintem nem a kávéhoz kapta az illető a cukrot.

-Az James-é volt… vagy Jason-é, vagy Johnson-é… basszus, hogy hívták a barátomat? Nem tudod?

-Nem tudom, Rob, de az a pasi nem a barátod volt, csak egy másik beszívott lúzer, aki azt hitte, hogy a pia a megoldás a gondjaira.

Robert a homlokát ráncolva próbálta felfogni a férfi szavaiban rejlő kritikát.

-Azt mondod, én is egy lúzer vagyok?

-Nem, Rob… azt már tisztáztuk, hogy Te egy hülye vagy. – dünnyögött halkan a férfi, miközben bekanyarodott a ház elé. Beütötte a kódot, aztán szorosan a bejárat elé állt. Mire kiszállt, hogy kisegítse Robertet, a ház ajtaja kinyílt és Anna sápadt alakja jelent meg. Kapaszkodott az ajtófélfába, de nem lépett közelebb. Megvárta, amíg a férje felbukkan a kocsi túloldalán, mert persze nem ott szállt ki, ahol Dean az ajtót tartotta neki. A kocsira támaszkodva körbearaszolt, aztán rávigyorgott Annára és elbotladozott mellette. A felesége az égre nézve próbált türelmet erőltetni magára.

-Köszönöm, Dean, hogy hazahoztad.

-Nincs mit. …Maradjak? – intett a fejével befelé, de az asszony megrázta a fejét.

-Kösz, nem kell, boldogulunk… remélem. Hívok egy taxit.

-Nem kell, kösz, majd gyalogolok egy kicsit, mert úgy be van szívva, hogy a kocsiban szerintem már én is passzív alkoholgőzös lettem. Majd leintek egy taxit, hogy vigyen vissza az enyémhez. De menj, mielőtt ez a mafla még felébreszti Lanát. Sziasztok! – intett búcsút és fájó szívvel nézte, ahogy Anna még akkor is az ajtóban áll, amikor mögötte lassan újra becsukódott a kapu.

*

Odabent Robert a konyhában támasztotta a falat és egy üveg ásványvizet engedett le éppen a torkán, amikor Anna belépett.

-Vendégünk volt? – intett a még terített asztal felé.

-Igen. Meghívtam Dennist vacsorára, ha már volt olyan kedves és kisegített, amikor bajban voltam.

-Milyen bajodból tudott téged a jó Dennis kisegíteni? …Arra eddig itt voltam én.

-Nem akarom tudni, hogy éppen mire gondolsz a mocskos fantáziáddal, de lemerült a kocsi aksija, amikor Lanával bevásárolni voltunk, ő meg éppen arra járt és bebikázta. Rád nem számíthattam, mást meg kit hívhattam volna… de végül is pont jókor érkezett. Egy vacsorát mindenképpen megérdemelt.

-Ahogy láttam, kapott ő mást is. – dünnyögte halkan a férfi.

-Mi mást, Robert? Mondd ki, a fene egyen meg! Ne csinálj úgy, mint egy szemérmes kis ministránsfiú. Mondd ki, hogy arra gondolsz, lefeküdtem vele egy motorindításért cserébe. Mert erről vagyok híres. A múltkor letört a cipősarkam és egy pasi segített elbicegni a kávézóig, ahonnan felhívtalak… de nyilván, amíg megérkeztél, én elmentem vele egy körre hálából… Vagy amikor a lányod  a játékával sikeresen megbénította a bevásárló központban a mozgólépcsőt… akkor a biztonsági őrnek voltam nyilván túláradóan hálás… aki az utamba kerül, annak én hálás vagyok, és hogy tud egy nő hálálkodni, nyilván, ha lekapja a bugyiját… Nem tudom, hogy neked így szoktak-e hálálkodni, de akkor azt kell mondjam, eltérek az átlagtól, nekem eddig nem volt szokásom, de ha ebben a városban ez részedről úgyszólván elvárás, akkor majd elgondolkodom rajta. 

Robert feje majd szétesett, a felét sem tudta követni annak, amit a felesége szikrázó szemekkel összehordott, de a hangsúlyból azért megértette, hogy Anna sértve érzi magát és gúnyolódik.

-Utáltam, hogy hozzád ért… és, hogy te is hozzáértél.

-Jézusom, Robert! Ezek emberi gesztusok. Ez a férfi ráadásul nem is egy idegen volt, egy hete itt dolgozik a házban, ismerjük, már téged is hallottalak vele viccelődni. Én megkönnyebbültem, hogy nem kell autómentőt hívnom, amikor tele a csomagtartó és mellesleg a lányod is ott rosszalkodik mellettem. Amikor elindult az a dög kocsi, örömömben összepacsiztam vele. Nagy dolog. Emberek tucatjai teszik ezt minden percben a munkahelyen, sportpályán, családban, baráti társaságban. … Tudod, ilyenkor úgy érzem, kidobott pénz az a terápia. Lószart sem fejlődtél! Te Nem Bízol Bennem! – hangsúlyozott minden szót, miközben minden hangsúlynál megbökte a férje mellét.

Robert kiegyenesedett és megdörzsölte a mellén a bökések hegyét. Anna az indulattól elég jó erőt vitt bele.

-De bízom, csak néha … hülye vagyok.

-Robert! Ez nem lehet mentség mindenre! Felnőtt férfi vagy! Azt mondtad szeretsz, de minden tetteddel csak azt bizonyítod, hogy annyira azért nem, hogy hinni tudj bennem.

A férfi utána nyúlt, hogy magához húzza, de Anna ellépett előle.

-Most jobb lenne, ha gondolkoznál és a vendégszobában aludnál! – mondta, azzal megfordult és bement a hálóba, az ajtót pedig becsukta maga mögött.

Robert állt bizonytalan lábain a nappali közepén és körbenézett. Egy újabb bizonyíték a balfaszságára. Még a kényelmes ágyából is kipaterolták. A kanapé melletti alacsony szekrénykéből kivett egy takarót, felkapta az egyik díszpárnát, aztán a gyerekszoba felé vette az irányt. Egy gyerek nem vádaskodik. Ha Anna nem tudja elviselni a közelségét, akkor Lanával alszik. Még hogy vendégszoba. Ő itt itthon van!