Az álmok néha valóra válnak 27.

Angie még aludt, Zoé sem bújt még elő a szobájából, bár Adam hangját hallották hajnalban, de aztán ő is elcsendesedett. Emily és Robert a konyhában üldögéltek, és az estéről maradt gyümölcssalátával etették egymást, s közben játékosan nyalogatták le egymás szájáról, ujjáról az édes szaftot. A hátuk mögött utolsókat pöffent a kávéfőző, jelezve, hogy az életadó fekete lé is elkészült. Emily töltött a férfinak egy nagy bögrével, aztán az ölébe bújt és a póló nyakkivágásából kikandikáló szőrszálakkal játszott, az ádámcsutkájának mozgását követte az ujjaival, aztán Robert lecsapta a bögrét az asztalra és elkapta a kezét.

-Így nem lehet inni te boszorkány! – megcsókolta jó alaposan, aztán kicsit távolabb tolta magától és ránézett.

-Elárulod nekem, miért voltatok tegnap este annyira elkeseredve? Fel nem tudom fogni, hogy Szenteste min lehet annyira összebalhézni, hogy ott hagyjátok a családot és inkább itt itassátok az egereket.

Emily ízlelgette a száján a férfi kávéjának ízét, s arra gondolt, hogy a férfi csókja hatásosabb bármilyen mennyiségű koffeinnél, aztán nagyot sóhajtva mesélni kezdett. Igazából szégyenkezett, amiért ilyen melegszívű ember előtt a saját családjáról semmi jót nem tud mondani.

-Azt tudod, hogy hogy álltak anyáék Zoé egész terhességéhez, igaz? Na, hát a helyzet azóta sem javult, amióta Adam megszületett. Soha, semmiben nem segítenek neki, Liznek is megtiltották, hogy tartsa vele a kapcsolatot, apa pedig karácsonyi ajándékként bejelentette, hogy az orvosa ráijesztett, és ezért végrendeletet készített, amiből Zoét és a kicsit kizárta. Teljesen lehetetlen helyzetbe hozzák, mert a pici mellett képtelenség dolgoznia és fenntartania kettőjüket. De… - és itt apa úgy tett, mintha kegyet gyakorolna, visszavonja az egészet, ha Zoé örökbe adja a kicsit. Mert – és itt most idézet következik, bár még képtelen vagyok feldolgozni, hogy az én apám ilyet kiejtett a száján – ez a kis fattyú egészen biztosan a mihaszna apjának a gépjeit viszi tovább, és ő nem fogja a nevét és az élete munkáját egy semmirekellőre hagyni. Az anyám meg egy szót sem szólt a lánya védelmében. A másik hugom is lapított, pedig ha mellénk álltak volna, szerintem apa is meggondolta volna magát. Így viszont kiszaladt a számon, hogy szégyelljék magukat, mert egy apa ilyet nem ejt ki a száján, nem is gondol, egy anya pedig megvédené a gyerekét akár a férjével szemben is, és hogy én nem is akarok egy ilyen családba tartozni, aztán összepakoltuk Adamet, és ott hagytuk az egész kompániát. Szóval, azt hiszem, mostantól én is nemkívánatos személy lettem a szüleim házában, de nem hagyhattam magára a bajban a kishugomat. – lábadt könnybe a végére a szeme. 

Robert magához ölelve ringatta és sajnálkozva gondolt a másik fiatal nőre, aki ilyen súlyos árat kell fizessen egyetlen meggondolatlan éjszakáért. Majdnem kiszaladt a száján, hogy felajánlja a segítségét, aztán még időben észbe kapott, hogy tulajdonképpen még neki sincs fogalma róla, hogy ezt a segítséget hogyan érti. Anyagilag tudná támogatni Zoét, ez világos, szívesen meg is teszi, Emily pedig… hát, ő egy egészen más történet. Emily már hozzá tartozik, ezt akár hivatalossá is tenné, ha nem bizonytalanítaná el a rövid idő, amit eddig együtt töltöttek. Néhány hónapja ismerik egymást, annak nagy részében is csak kerülgették egymást, mint macska a forró fazekat, aztán összeszólalkoztak és még éppen csak kibékültek. A lány még ízelítőt is alig kapott az életének az árnyoldalából, és ki tudja, nem éppen ő fog-e megfutamodni, ha forgatásokra utazik majd és többet lesz a világ másik végén, mint idehaza, hogy Emilyt támogassa. Úgyhogy a hirtelen ötletet egyelőre elzárta agya egy kis rejtett zugába, hogy néha elővegye, színezgesse, aztán ha tudja mit akar, akkor majd előjöjjön vele; de most csak Zoéra koncentrált. Tisztában volt vele, ha a támogatását kölcsönnek nevezné is, a lány akkor is egy életre eladósodna nála, és ennek az érzésnek nem akarta kitenni. Bízott benne, hogy Emilynek lesz valami jó ötlete, ami megoldást kínál majd a dilemmájára.

-Mi a véleményed arról, ha a hugod is ideköltözne hozzánk? – nézett a lányra, aztán folytatta: -Legalább a lakásrezsire nem lenne gondja, meg persze az ellátásukra sem. Itt igazán elférnek, nekünk nem lenne gond, hogy egy személlyel többre kell főzni. Néha tudnál vigyázni a kicsire, vagy akár Mrs. Compton, így aztán Zoé talán még állást is találna magának, és hamarabb talpra állna, mintha egyedül kéne megoldja a gondjait. Majd megkérdezek pár embert, hogy keresnek-e alkalmazottat. Mi a képesítése a hugodnak?

-Hát, igazából még semmi, mert pont az érettségi előtt született meg a baba. Előbb le kéne azt tennie, aztán elvégezni valami tanfolyamot, mert így teljesen esélytelen. De ez az együttlakás… nem tudom… szerinted ez jó ötlet? Adam végül is még annyira apró, rengeteget sír, zavarna téged is… meg egyáltalán… nem kell az én családom nyűgeit is a nyakadba venned, van neked éppen elég. – bizonytalankodott Emily, holott az ötlet már megült az agyában. Zoénak talán tényleg csak Robert az egyetlen esélye. 

Az emlegetett éppen ebben a pillanatban lépett be, a karján a kicsivel. Emily ránézett és egy sötét gondolat suhant át a lelkén, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan próbált is megszabadulni tőle. Csak erőnek erejével sikerült, és a siker még ekkor sem volt teljes. Zoé egészen egyszerűen gyönyörű volt. Dús, hosszú szőke haja egyetlen vastag fonatba fonva pihent a bal mellén. Mindig is jó alakja volt, de az anyaságtól még nőiesebb lett és a fenekén feszülő farmer és a tejtől duzzadó melleken feszülő kivágott póló egyszerűen túl kihívónak tűnt most a szemében. A huga az együttélés gondolatától azonnal vetélytársként jelent meg a szemei előtt. Összevont szemöldökkel nézett a férfira, aki továbbra is az ölében tartotta, de fél kézzel a kisfiú selymes buksiját simogatta, túlontúl is közel azokhoz a telt mellekhez.

*

Emily zavartan feltápászkodott.

-Fel kéne öltözni! – nézett végig magán, a majd a térdéig érő pólón, aztán kifelé indult. Robert melegítőben üldögélt az asztalnál, és most csalódottan kapott utána. Érezte, hogy valami gond lett hirtelen, de elképzelni sem tudta, mitől feszült meg a lány teste egyik pillanatról a másikra.

-Ne menj még! Olyan jó volt így beszélgetni – simogatta meg a lány karját, és az érintések nyomán a lány vére forrón száguldott az ereiben. A simogatásban, az elmélyült hangban, ahogy hozzá beszélt, még ott bújkált az éjszaka szenvedélye, amely most diavetítést rendezett a fejében és teljesen elgyengítette. De amikor felnézett, Zoé tekintetével találkozott a pillantása, ahogy olyan rajongással néz a férfira, ahogy ő nézhetett a plakátjaira ezer évvel ezelőtt. A francba! Zoé! Találj magadnak mást, akiért rajongani akarsz! 

-Mennem kell, Angie is bármikor felkelhet, nem akarok itt hálóingben grasszálni, amikor már mindenki felöltözött. – mordult vissza a lány, és még ő is érezte, hogy ez váratlanul gorombán hangzott. Látta is, ahogy Robert megemeli a szemöldökét kérdőn, de most nem volt hajlandó foglalkozni vele. A huga előtt különben is mit mondhatott volna?

-De meg akartunk beszélni valamit… - kezdett bele a férfi, de Emily türelmetlenül leintette.

-Még nem tudom Robert, szerintem ne kapkodd el! – szólt vissza a válla felett és kisietett. Még hallotta, ahogy a férfi megszólal:

-Hát, Zoé, a nővéreden kiigazodni nem egyszerű feladat. Na, add ide ezt a kis tököst, a kávé az előbb lett kész, szolgáld ki magad! – Emily a szemét forgatva lépdelt a szobájuk felé. Ez az! Zoé, szolgáld csak ki magad! Robertnek úgy látszik a kisgyerekes nők a gyengéi… hát, a huga előnyét nem tudja behozni, hacsak… de nem, az egy nagyon rossz döntés lenne… lehet, hogy a gyereket imádná, mert szeret minden egy méter alatti teremtést, de őt talán megvetné, amiért ilyen praktikákkal próbálkozik. Különben is… ki tudja, hogy meddig tart ez az álom… valami megmagyarázhatalan oknál fogva nem nagyon bízott benne, hogy hosszú távra tervezgethet a férfi oldalán, végül is, mit tudna ő nyújtani neki?

*

Már a közös reggelin is túl voltak, amikor Emily még mindig borús arccal tett-vett a nappaliban. Robert utána ment és becsukta az ajtót, aztán magához húzta:

-Mi a baj? Érzem, hogy valami bánt, de nem tudok rájönni, hogy már megint mit mondtam, ami kiboríthatott.

-Nem, tényleg, nem mondtál semmi olyat, csak én vagyok ma valahogy olyan szédült tyúk. De semmi gond, tényleg – hebegett Emily, és érezte, hogy ezzel a sumákolással biztosan nem fogja megnyugtatni a férfit. Aztán úgy döntött, beszél neki valami másról, ami szintén nyomta a bögyét.

-Igazából az bánt, hogy te megleptél azzal a drága bokalánccal, én pedig mit vehettem volna neked, akinek mindene megvan? Már kínomban arra gondolta, a kedvedért megtanulom elkészíteni a haggist.

Robert elnevette magát: -Em! Ezzel ne is viccelj, mert már az említésétől rosszul vagyok, azt hiszem életem egy legmegalázóbb élményeként tarthatom majd számon. De hogy a kérdésedre válaszoljak: nekem nem kell ajándék, mert nem leszek boldogabb egy új pulóvertől vagy egy felesleges újabb órától. Ha szeretsz, az nekem mindennél többet ér. Vedd úgy, hogy a legtöbbet adtad nekem, amit ember csak adhatott, visszavezettél az életbe.

A vallomását, amit csókokkal tűzdelt tele, a csengőszó szakította félbe. Türelmetlenül nézett kifelé, hogy vajon ki zavarhatja őket karácsony másnapján. Aztán visszahajolt a lányhoz, de az eltolta a fejét:

-Csöngettek.

-Na és, majd Zoé kinyitja, nekünk most fontosabb dolgunk van.

-Csak nem mondtad már el neki, hogy költözzön ide? – rándult össze a lány, de Robert megrázta a fejét.

-Megértettem, hogy még nem akarod, úgyhogy hallgattam, bár fel nem foghatom, mit kell ezen még megbeszélni. De ettől az ajtót még nyugodtan kinyithatja.

A következő pillanatban elvigyorodott, ahogy Tom hangját hallotta meg az előtérből:

-Már gyerek is van? Rob, te sumák! Még azt sem mesélted el, hogy ilyen csinos Angie nevelőnője, közben már gyereket is csináltál neki? Hol vagy te hétpróbás gazember?

-Itt vagyok, ne ordíts! – vigyorgott rá felszabadultan, aztán a piruló Zoéra nézett. –Zoétól meg kérj bocsánatot, amiért zavarba hoztad. Egyébként se ő Angie nevelőnője, hanem Emily, Zoé pedig az ő huga – húzta elő a háta mögül a lányt, aki a szemét forgatta, amiért felhívta rá a figyelmet.

-Hoppá, két kis szöszi? Rob, te egészen elzüllöttél! – csapott a vállára a barátja, aztán mókázva bemutatkozott: -Tom Sturridge… a hölgyeknek csak Tom. 

Tom nem sokáig maradt, de az alatt az idő alatt mindannyian dőltek a nevetéstől, még Zoé örökké szomorkás tekintete is vidámabb lett. A férfi némi hezitálás után az ölébe vette Adamet, aztán szinte azzal a lendülettel újra Zoé kezébe nyomta.

-A fiatalember alighanem becsinált. Van ugyan gyakorlatom benne, hogyan kéne tisztába tenni, de nem akarok felvágni, úgyhogy inkább az édesanyja gondjaira bízom. Zoé pirulva vitte magával a kicsit és nem látta, hogy a férfi kedvtelve legelteti rajta a szemét.

-Na, most tényleg! Rob, te azt sem mondtad el a legjobb barátodnak, hogy Angie őrangyalát lecserélted egy csinos kis szőkére, aztán azt is attól a félnótás Marcustól kellett megtudnom, hogy végül még a csajt is lacsaptad a kezéről. 

-Na jó, én megyek, rendbe kell hoznom az önérzetemet, és visszatartom Angiet, ha netán rátok akarna törni… - sóhajtott Emily, aztán kifelé indult. Robert nem akarta elengedni a kezét, így aztán az elválás olyan volt, mint egy érzelmes búcsú, ahogy lassan kicsúszott a férfi szorításából a keze. Tom szemét nem kerülte el az apró közjáték.

-Marcusnak igaza volt! Apám, te aztán nyakig benne vagy… nem akartam elhinni neki, de ti tényleg együtt vagytok. Amúgy együtt együtt?

Robertnek csak egy sejtelmes grimaszra futotta, de ennyi is elég volt, hogy Tom kéjesen sóhajtson fel:

-A srác egy kibaszott mázlista!... Nem volt egészen világos, amit Marcus hadovált, de meséld már el, melyikőtök volt a befutó, te csaptad le a csajt az ő kezéről, vagy már jártatok, amikor ő becsöngetett?

Robert a magánéletét firtató nyílt kíváncsiságtól zavartan sóhajtott. Az utóbbi időben annyira megszokta, hogy a magánéletét senkivel nem tárgyalja ki, hogy lassan ezt már a régi barátaira is kiterjesztette. De tisztában volt vele, hogy Tom nem hagyja, hogy válasz nélkül maradjon a kíváncsi kérdése, így aztán kis félmosollyal a szája szélén kibökte:

-Már együtt voltunk, amikor elutaztam és Marcus idetolta a képét, meglátta és le akarta nyúlni de szerencsére Em hűséges típus. 

-És ki a másik szöszke? Kié a gyerek? Van hozzá pasi is, vagy szerinted lehet nála esélyem?

-Uramisten, Tom, többet kérdezel, mint az anyám, állj már le! Zoé Em huga, és nincs pasi a láthatáron, viszont van egy gyereke, aki eléggé bekorlátozza a társasági életét, úgyhogy csak lassan a testtel. Vedd úgy, hogy a védelmem alatt áll.

-Nana, csak nem...? Talonban tartod, amíg kiderül, a nővérke beválik-e? – kacsingatott Tom és Rob elgondolkozott rajta, hogy a barátja mindig ilyen barom volt, vagy csak túl régen találkoztak és elszokott a stílusától?

-Tom, higgadj le, mielőtt a hülyeségeddel keresztbe teszel nekem, mert meghallja valamelyikük! Zoé csak itt tölti velünk a karácsonyt, hogy ne legyen egyedül. Ne csinálj a dologból bulvárhírt, mert abból amúgy is kijut nekünk, bár úgy vettem észre, Em eddig még nem nagyon foglalkozott vele.

-Oké, befogtam, de mielőtt elfelejtem, azért jöttem, hogy Szilveszterkor ráérsz-e, mert bulit szervezek. És ha már így alakult, akkor persze a kérdés Emilynek is áll. És ha a hugi meg tudja oldani a gyereket, akkor neki is. Apám, láttad milyen mellei vannak? Azt hiszem, szerelmes vagyok! Siennába is újra beleestem, amikor Marlowe-ot szoptatta... – a mondat végére a látszólagos jókedv leolvadt róla, mint a hó a radiátoron és valahova a távolba nézett, ahol csak ő látta a látnivalót. Robert tudta, hogy még annyi év után is imádja az asszonyt, aki páros lábbal rúgta ki valami filmes kis hetyegés miatt, amit Tom már abban a pillanatban megbánt, amikor elkövette, de soha többé nem tudta visszaszerezni az asszony bizalmát.  Amikor világossá vált, hogy Sienna nem fog megbocsátani neki, visszaköltözött Londonba, bár az asszony New Yorkban maradt a kicsivel. Azóta pedig rombolt… a kapcsolatát a volt feleségével, a lányával és az egész világgal. Kizárt dolog, hogy Zoé közelébe engedje.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Ez egy elég semmitmondó kívánság itt a címben, és ebben a blogban ritkán foglalkozunk komoly dolgokkal, ezért aztán mellékelek hozzá egy képet, hátha úgy beszédesebb lesz, de ugyanolyan komolytalan ;)

szóval, KEHÜ minden errejárónak!

Az álmok néha valóra válnak 26.

Claire első útja természetesen hozzájuk vezetett. Elvileg Angie néhány holmiját hozta vissza, de még ő is beismerte volna bárkinek, Robert pedig világosan látta, hogy az anyja csak kíváncsi. Aztán egy csésze tea mellett viccelődve beszélgetett Emilyvel, s közben megnyugodva látta, hogy a fia szeme ugyanolyan nevetősen figyeli őket, mint néhány héttel ezelőtt. Akármi is történt köztük, sikerült megbeszélniük és túl vannak rajta – vonta le a következtetést mielőtt hazaindult.

*

A karácsonyfa vásárlás kisebb tortúrával ért fel. Angie természetesen a legnagyobbat szerette volna, ami csak befért a  házba, csak éppen helyet nem találtak volna neki a szépen berendezett nappaliban. A szeretet  ünnepe alkalmából Robert már ott tartott, hogy elfenekeli hisztiző szeme fényét. Aztán Emily megrángatta a kabátja ujját és a fülébe súgott:

-Szerintem, ha az ülőgarnitúrát áttoljuk az erkélyajtóval szembe és a fotelokat meg azt a kis komódot is máshova tesszük, akkor elférne.

Robert a szemét összehúzva nézett rá.

-Meg vagy őrülve? Hogy fog kinézni akkor a nappali? Neves lakberendező álmodta ilyenre, te meg tologatnád a bútorokat? – csattant fel hangosan.

-Igen, tologatnám, hogy a lányomnak örömet szerezzek. Végül is, két-három hét múlva visszakerülhet minden a helyére. Addig legfeljebb nem hívod vendégségbe a neves lakberendeződet – forgatta a szemét a lány ennyi férfiúi merevség hallatán. 

Robert a lányára nézett, aki úgy nézett a hatalmas fenyőre, mint aki legszívesebben megölelné. Minden apai erélye kezdett füstté válni a kislány vágyódó tekintete láttán. De aztán megmakacsolta magát. Ha minden alkalommal engedni fog ennek a bestiának egy kis hiszti miatt, akkor hamar a fejére fog nőni. Most még csak ebben a kérdésben kell engednie, de aztán majd jön, hogy este nem akar időben hazajönni, sőt előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor majd fiúzni akar. Nem, a fa marad!

Angie hullajtott még pár krokodilkönnyet, aztán ő is bevágta a durcát, hogy akkor neki nem is kell fenyőfa, így aztán haza is mentek, fa nélkül és háborús hangulatban. Amikor este a kislány lefeküdt, épp csak odanyomott egy kelletlen puszit az apja arcára, sehol a csicsergős, cuppanós puszi és ölelés, aztán hátat fordítva azonnal becsukta a szemét. Akaratosság kérdésében egy picit sem maradt el az apjától.

Emily is csendban pakolgatott a konyhában. Gyerekfejjel mindenki a legnagyobb fára vágyik, és ha Robert nem is akart engedni, a kislány kérdésére, hogy miért, nem igazán volt megfelelő válasz a csak. Ha csak egyetlen ésszerű magyarázatra telt volna tőle, Angie volt olyan értelmes és megértő, hogy elfogadja, de a dacra daccal válaszolt, aztán a két Pattinson egymásnak feszült onnantól minden kérdésben. A szeme sarkából látta, ahogy Robert lógó orral jön-megy, nem találja a helyét. Tudta, hogy a legjobban az borítja ki, ha a lánya szeretetében nem lehet biztos, és mostanra Angie kemény ellenféllé nőtte ki magát. Abban a korban volt, amikor egy kislány megkezdi a maga nőies kis ravaszkodásait. És ki máson próbálgatná a körmeit, ha nem az imádott apján. Letette a kezében lévő serpenyőt és odament a férfihoz, aztán egy szó nélkül kihúzta a nappaliba, lenyomta az egyik fotelbe és az ölébe ült.

-Figyelj rám egy kicsit! Nem az a baj, hogy nemet mondtál neki, hanem ahogy mondtad. Egy gyerek kérdéseire a választ nem lehet egy csak-kal elintézni. Sőt, senki kérdését nem lehet így megválaszolni, mert ez nem is válasz. Ez elutasítás. Nem érdekel, amit mondasz – ezt jelenti lefordítva. Annyi mindent megengedsz neki, és pont egy karácsonyfavásárláson vesztek össze? Legalább ez az öröme meglett volna az ünnep alkalmából. Ma már úgyis  kaptam tőle én is, mert megmondtam neki, hogy Szenteste nem leszek veletek, hanem a szüleimhez megyek. Igen, ne nézz rám ilyen csodálkozva, neked is mondtam, csak te a szokásos figyelmetlenségeddel azt hallod meg, amit akarsz. Az egész család ott lesz, nem tehetem meg, hogy én nem megyek, hiszen itt nem vagyok családtag, és ..

-Na, itt álljunk meg! – csattant fel a férfi. –Hogy érted azt, hogy itt nem vagy családtag?

-Robert! Az anyám szemében itt akkor lennék családtag, ha a testvéred lennék vagy a feleséged. A lányod nevelőnőjeként nem vagyok az. Még ha sejtenek is valamit abból, ami köztünk kialakult, ezt ők nem tekintenék oknak arra, hogy veletek ünnepeljek, ne velük. Sajnálom!  És az az igazság, hogy Zoé miatt is ott akarok lenni. Biztos vagyok benne, hogy neki sem lesz könnyű, egész idő alatt hallgathatja majd a szemrehányásaikat, és ami a legrosszabb, még Lizét is. A drágalátos hugicám olyan vaskalapos, akár az anyám, és semmi testvéri szolidaristás nem szorult belé. Nem hagyhatom Zoét magára!

-Tudom. Értem is, csak nehéz elfogadni. – suttogott a férfi. –Ez az ünnep nem lesz az igazi nélküled!

-Sietek vissza. Még megcsókolhatsz aznap este a fagyöngy alatt. Ígérem.

-Holnap elmegyek azért a nyomorult fáért. Most már én is szeretném. – nézett rá a férfi egy kisgyerek durcás tekintetével, aztán elvigyorodott: -De annak a boszorkánynak odafönt egy szót se, hadd legyen neki meglepetés!

*

A Szenteste a Pattinson családban mindig nagy ünnep volt. A lányok is eljöttek a családjaikkal, Claire kedvére cicomázhatta a lakást, mindegyik gyerekének a kedvére akart tenni a menü kiválasztásánál is, és ott volt persze Angie, a rangidős unokája... szóval, volt dolga bőven. Amikor az ebédre Roberték megérkeztek, már az egész lakás ünnepi fényben ragyogott.  Claire kérdő tekintetére, mellyel Emilyt kereste, Robert kicsit kényszeredetten csak annyit mondott: -Hosszú! -  aztán asztalhoz ültek. A desszertet még alig nyelték le, amikor Robert elbúcsúzott, mondván, neki van még egy kis dolga, aztán Angie feje fölött nagyot kacsintva kilépett a házból. Nem sokkal később, Steve, Lizzy férje is követte, aztán egyszercsak James, Vic férje is eltűnt. Robertéknál egy-egy üveg sörrel a kezükben  fázósan körbeállták a hatalmas fenyőt, amit az árus a ház mögött tett le és eddig egy ponyvával védték a hóeséstől. 

-Basszus Rob, azt nem mondtad, hogy mammutfenyőt vettél! – sóhajtott James a fejét vakarva. -Hogy fogjuk ezt befaragni a talpba? – nézegette a fészer sarkából előkotort kicsit rozsdás fémállványt. –Ehhez gyufaszálat kéne faragni a törzséből.

-Nem kell berezelni fiúk, Rob bácsi vett hozzá fűrészt. Seperc megoldjuk.

A seperc csöppet elhúzódott. Először minden jól ment. Steve vállalta a fűrész kezelését, a másik kettő forgatta a fát nagy nyögve, hogy a törzs körül egyformán szedjenek le az átmérőből. Ügyesen haladtak, amikor is az utolsó részletnél megrepedt a fa és minden eddigi munkájuk kárbament. Steve nagyot sóhajtva levágott a fa aljából vagy harminc centit, hogy a munkát előlről kezdhessék. Egy újabb félóra múlva újabb harminc centi végezte a hulladékok között, ezúttal James kezelte a fűrészt. Robert kicsit elkedvetlenedve nézte a halomban álló ágakat. 

-Ha így folytatjuk, lassan faragás nélkül is belefér abba a nyomorult talpba, sóhajtott, ahogy arra gondolt, a hatalmas fa a végén kisebb lesz, mint a tavalyi, ha ebben az ütemben darabolják. Arról már nem is beszélve, hogy lassan vissza kellene menjenek, és ez a szerencsétlen fa még nem áll a szobában és a díszek sem ugrottak még fel rá maguktól. Ó, Emily, de jó lenne, ha most itt lennél! – sóhajtott arra gondolva, a lány segítségével biztosan hamarabb végezne. De harmadik nekifutásra végre sikerrel jártak. A fa biztosan állt a talpba erősítve, már csak azt bánták, hogy előbb szabadították ki az ágakat, nem odabent a szobában, mert így a dupla erkélyajtón is alig tudták betuszkolni. Mire sikerült, már mindannyian tele voltak horzsolásokkal és ruhájuk, hajuk is tele volt fenyőtűvel. A nagy ijedtségre és a sikerélményre újra megittak egy-egy sört, aztán közös erővel gyorsan feldíszítették a fát. Robert kedvtelve nézegette a kicsit eklektikusan festő karácsonyfát, aztán úgy döntött, ha ő gyerek lenne, igenis örülne neki. James a villanykapcsolóhoz ment, hogy kipróbálják az égőket, mire Robert feljajdult. 

-Az égők! Basszus, tudtam, hogy valami hiányzik. Fogalmam sincs, hol vannak azok a nyomorult égők. Tavaly Mrs. Comptonnal szedtük le a fát, ő biztosan tudná, hova pakoltuk el, de ilyenkor nem hívhatom fel. Na, mindegy, van itthon egy csomó gyertya, majd körberakom azokkal a fát, aztán egyelőre hangulatnak az is megteszi. Kösz srácok a segítséget, de most már húzzunk vissza, mert anya megöl, hogy hol a fenében vagyunk. Tudtam, hogy ezzel a nagy fával csak a baj lesz, de legalább maradt belőle annyi, amivel talán a lányom is beéri majd. Az eredeti méretében be sem fért volna a nappaliba -  nézte a plafont majdnem súroló hatalmas fenyőt.

*

Angie durcásan nézte a nagyiék fáját, ami szép nagy volt, éppen olyan nagy, mint amit az apja nem volt hajlandó megvenni. Az apja a zongorán játszotta éppen az évről évre ismerős karácsonyi dalokat. Tavaly ő is ott ült vele és együtt pötyögtették a billentyűket, de most mérges volt rá, amiért nem teljesítette a kérését, és azzal törlesztett, hogy nem ült oda mellé a padra. A dolog visszafelé sült el, mert most már szívesen zenélt volna vele együtt, csak a dac tartotta a nagyanyja mellett. Aztán a tekintete Lizzyre és Vicre siklott, akik a férjükkel összekapaszkodva nézték, ahogy Richard papa a halk karácsonyi zenére felkapcsolja az égőket a fán, és hirtelen a rossz kedve helyét átvette valami halvány szánakozás az apja iránt. Ő már megint egyedül van. És nem mutatja ugyan, de tudta, hogy ettől most biztosan rosszul is érzi magát, hiszen minden karácsonykor szomorú volt. Az ilyen napokon mindig anyára gondoltak mindketten, aki már olyan régen nem volt velük, hogy az arca szép lassan elmosódni látszott, úgyhogy ilyenkor mindig elővette a fényképalbumot és felidézte annak a nőnek a vonásait, aki valaha a mindenséget jelentette mindkettőjük számára. Most haragudott Emilyre is, aki próbálta elmagyarázni neki, hogy még ő is gyerek, akinek a szüleihez kell mennie, de ezt simán marhaságnak tartotta. Emily már nem gyerek! Felnőtt, aki bármit megtehet, de úgy látszik, ma szívesebben van másokkal, mint velük. 

Az ajándékosztás és a sütemény után hamarosan elbúcsúztak és hazaindultak. Haza, az üres nagy házba – lógatta a fejét a kislány, akit most még az ajándékok sem tudtak felvidítani. Tavaly bezzeg feldíszítették a fájukat, mielőtt átmentek a nagyihoz. Ő állt a létrán és az apja adogatta neki a csillogó díszeket, de az idén még fájuk sem lesz, mert apa nem akart beleegyezni, hogy azt a szép nagy fát vigyék haza, neki meg másik nem kellett. Kicsit már bánta azt a hisztit, amit akkor levágott. A semminél egy egészen picike fa is jobb lenne!

Most nem szaladt előre a bejárathoz, telve várakozással, mert a nappali hatalmas ablaka mögött nem világítottak az apró színes égők. Már előre utálta az estét, csak hősiesen tartotta magát, hogy majd csak a szobájában sírja el a párnájának és Barneynek a bánatát. Az apja komótosan ballagott mögötte és a szomorú kis gyerekarcot figyelte. Már annyira sajnálta, hogy legszívesebben megnyugtatta volna, de akkor nem lenne igazi a meglepetés. Kinyitotta az ajtót és földbegyökerezett a lába. Az nem létezik, hogy a fiúkkal elfelejtették volna bezárni!

Angiet a háta mögé tolta, aki kíváncsian lesett ki mögüle, megérezve, hogy az apja valamitől ideges lett. A konyha felől tompa hangokat hallottak, erre Robert körülnézett, hogy mit vegyen magához fegyverként és Angiere ráparancsolt, hogy húzódjon be a kabátoknak kialakított kis szekrénybe. Aztán hevesen zakatoló szívvel benyitott a konyhába.

Odabent az egyik széken Zoé zokogott, a kis Adammal az ölében, a másikon Emily itatta az egereket, miközben a huga haját simogatta. Az ajtó nyílására mindketten felnéztek és Robert szíve összeszorult ennyi női bánat láttán. Sosem tudott mit kezdeni a könnyekkel, legszívesebben csatlakozott volna a lányokhoz, de aztán erőt vett magán és belépett.

-Sziasztok! Mi történt? – nézett óvatosan egyikről a másikra.

-Semmi, csak a szokásos – szipogott Emily, aztán felpattant, hogy a férfi öleléséből merítsen erőt. –Botrány volt otthon és nem akartam, hogy ezek után Zoé egyedül üldögéljen a lakásában a kicsivel, ugye nem baj?

-Dehogyis baj, örülünk, hogy itt vagy velünk – mosolygott a fiatal lányra Robert, és Zoé egy pillanatra megérezte annak a napfénynek az erejét, amiről a nővére beszélt, amikor Robertről áradozott.

A férfi magához ölelte Emilyt, aki szinte érezte, hogy szélednek szét a bánat felhői a fejük fölül.

-Kérsz egy teát?... és hol van Angie? – nézett az ajtó felé.

-Jézusom, Angie! – nevette el magát a férfi. –Azt hittem, betörő van a házban és bedugtam a gardróbba. Szólok neki, hogy tiszta a levegő. 

Rövidesen Angie szaladt be hozzájuk és azonnal Emily ölébe bújt.

-Olyan jó, hogy itt vagy! Már azt hittem, ez lesz életem legrosszabb karácsonya, még karácsonyfánk sincs – biggyedt le a szája széle és Emily értetlenül nézte, ahogy a kislány sírással küszködik. Eközben Robert eltűnt, aztán pár perc múlva újra visszajött.

-Karácsony van, ne üldögéljünk már a konyhában! Begyújtottam a kandallóba a nappaliban, hozzátok a teákat meg a süteményt, aztán üldögéljünk inkább a tűz előtt.  – A lányának nyújtotta a kezét, aztán felkapta és egy puszit nyomott az arcára:

-Annyira szeretted volna azt a fát?

Angie könnyes szemekkel bólintott, aztán átölelte az apja nyakát.

-Sajnálom apa, hogy hisztiztem.

-Én is sajnálom kicsim, hogy makacs voltam, mert emlékeznem kellett volna, hogy gyerekként én is mindig a legnagyobbat szerettem volna. - Közben kitárta a nappali ajtaját és odabent a fa körül ott pislogott az összes gyertya, amit hirtelenjében talált a házban. A kandalló tüzével erősítésben egészen hangulatos fényt adtak. Angie szeme felragyogott, ahogy a csodás fenyőillatot megérezte és boldogan borult az apja nyakába: -Köszönöm! – suttogta hálásan. Emily a hátuk mögött meghatottan nézte őket, aztán Angie kinyújtotta felé a kezét, és amikor melléjük lépett, Robert őt is magához ölelte.

-Hát, akkor nagyon boldog karácsonyt mindenkinek!

Az álmok néha valóra válnak 25.

Összepakolták azt a kevés holmijukat, ami volt, aztán Maggiéktól búcsút véve előbb beültek egy kávézóba reggelizni, majd fogtak egy taxit és elindultak a reptérre. Robert olyan gyakran nézte az óráját, hogy már Emilynek is feltűnt.

-Késésben vagyunk? Mikor megy a gép?

De Robert csak somolygott, csak ingatta a fejét, és a taxi ablakán kilesve a fejük felett alacsonyan leszálláshoz készülődő gépet mutatta. -Ha jól gondolom, akkor éppen itt jön az első reggeli londoni járat. 

Az épületbe lépve meglepő módon nem vették az irányt azonnal a beszállási oldal felé. Robert lenyomta őt egy kávézó elé, a kezébe nyomta a táskáját és megkérte, hogy itt várja meg, aztán hosszú, sietős léptekkel eltűnt. Emily a fejét csóválva nézett utána, de aztán a figyelmét elterelte az a kedves idős hölgy, aki a szomszéd asztalnál foglalt helyet és szinte azonnal beszédbe is elegyedett vele. Türelmesen válaszolgatott a nő kérdéseire, és amikor már aggódni kezdett, hogy hova tűnt Robert, egy vékony hangocska szólalt meg a füle mellett:

-Szia szökevény! Már nem is szeretsz, hogy így ott tudtál hagyni?

-Angie! – sikkantott Emily és majdnem mindent leejtett az öléből, ahogy felpattant, hogy megölelje a kislányt.

-Istenem! De hát hogyan? Hogy kerültél ide? – suttogta könnyes szemmel, ahogy magához ölelve ringatta a kislányt, aki örömmel bújt hozzá.

Robertre nézett, aki csak vigyorgott, aztán összeszedte a holmijukat Angie hátizsákjával együtt és a kijárat felé intett a fejével.

-Na, gyertek, induljunk!

-Már semmit sem értek! – húzta össze a szemét Emily. –De van egy olyan érzésem, hogy valami nagy összeesküvés áldozata vagyok. De soha rosszabb összeesküvést! Már meg sem kérdezem, hogy hova megyünk. Gondolom, az is meglepetés lesz, akárcsak az, hogy Angie felbukkant.

-A kocsiban mindent elmagyarázok – ígérte a férfi, aztán egy slusszkulcsot dobott a levegőbe és egy zsonglőr ügyességével elkapva, megpörgette az ujján, Emily pedig Angiet átölelve várakozón indult utána.

*

-Az úgy volt – tette egyesbe a bérelt kocsi  sebváltóját a férfi, aztán körülnézett és elindult a járda mellől – hogy még este írtam anyámnak, hogy pakolja fel Angiet az első Edinburghba jövő gépre, s lőn, a lányom, aki máris egy ifjú hölgy, mert nem lustálkodta el az indulási időt, hanem hajnalban kelt és szó nélkül egyedül felült a gépre, már itt is van, hogy egy hétvégét tölthessünk el ezen a festői környéken.

Amikor ott hagytalak a váróban, béreltem egy kocsit és most nekiindulunk, hogy meglessük a Loch Ness-i szörnyet, aztán felmenjünk egészen északra és két éjszakával később Invernessből repüljünk haza, hogy még a karácsonyfát is együtt tudjuk kiválasztani. Van kérdése valakinek?

-Nekem több is lenne, de most olyan kerek a világ, hogy inkább megtartom magamnak azokat a kérdéseket – motyogta Emily, miközben tehetetlenül hagyta, hogy a Pattinsonok ragályos vigyorgása őrá is ráragadjon.

A kényelmes autó fürgén falta a mérföldeket, Robert a jól sikerült meglepetés elégedettségével vezetett, miközben Emily Edinburghról mesélt Angienek. Az útról megmutatta a távolban, a sötét bazaltsziklán magasodó várat, beszélt neki a skót királyok egykori palotájáról, a Holyrood Palace-ról, ahol látta Mária királynő hálószobájában annak a csőnek a kivezetését, melynek segítségével kihallgatta férje, Lord Darnley tanácskozásait, nem forral-e ellene merényletet, bár ő mindig azt hitte, hogy ez egy szerelmi házasság volt. Amikor a kislány kérdéseket tett fel neki a szerelemről, házasságról és intrikákról, orgyilkosságról, Emily jobbnak látta, ha inkább az időközben elért Stirling történelmi nevezetességeit ecseteli tovább. Robert vigyorogva kacsintott rá a hirtelen témaváltás miatt.

Elmesélte az őt figyelmesen hallgató kislánynak, hogy Stirling vára, a Castle Hill vulkánikus szikláin emelt hatalmas vár, egyike Skócia legnagyobb várainak. Jó néhány skót királyt is itt koronáztak, köztük Stuart Máriát is. Egy rövid pihenőre meg is álltak fent a várnál, sétálgattak kicsit, gyönyörködtek a panorámában, aztán Angie a hely szellemétől áthatva kecses kis léptekkel suhant a múzeumtól visszatérőben a kocsiig, és előírásszerű pukedlivel köszönte meg az apjának a kitárt kocsiajtót. Robert felnevetett: Micsoda kis színésznő! – aztán a gondolattól kicsit elkedvetlenedve összeráncolta a szemét. Hát, igazából nem örülne neki, ha idővel a lánya is a színészi pályára lépne.

A következő építészeti csoda Perth mellett várt rájuk. Pert a környék whisky-iparának a központja, s bár ez Angiet annyira nem érdekelte, de Robert gyomrában a tegnapi méregerős ital emléke is képes volt émelygést kelteni. De a város gyönyörű környéke elterelte a figyelmét az újraéledő kellemetlen

érzésről. A kopár fák között felrémlett a távolban a Scone-kastély, amelynek parkja nyáron még a legelszántabb utazókat is maradásra bírja. A buja zöld füvön, a gondosan ápolt kertben nyaranta pávák sétálnak a látogatók között, akik közül sokan piknikeznek a parkban kialakított helyeken. Angie vágyakozva gondolt a csodás tollazatú pompás madarakra, amilyeneket eddig még csak az állatkertben látott, és elképzelni sem tudta, hogy ezek a nagy testű madarak akár a fák ágaira is fel tudnak röppenni.

Útközben megálltak ebédelni, s ez alkalommal Robert nem engedte át a választás lehetőségét Emilynek. Nem mintha attól tartott volna, hogy egy újabb kellemetlen viccet enged meg magának, de azért jobb az óvatosság. Estére érték el Fort Williamet, hogy másnap aztán majd a Loch Ness-i tó partján haladjanak Inverness felé tovább. De egyelőre kibéreltek egy kis házat a tó partján. Angie a korai keléstől, a napközbeni izgalomtól fáradtan, pár falatnyi vacsorát követően Emily ajándékát, a skót ruhás kis macit magához ölelve pillanatok alatt álomba merült. Robert égve hagyott a szobájában egy gyenge fényű kislámpát, aztán becsukta az ajtót és a tóra néző teraszon fázósan a kabátjába burkolózó Emilyhez csatlakozott. 

-Kérsz inni valamit? – ölelte át a lány vállát, de az csak megrázta a a fejét.

-Nézd, milyen sötét van, sehol egyetlen csillag. Szinte fekete az égbolt – suttogta áhítatosan.

-Tudom milyen, mert amíg meg nem találtalak, minden estém ilyen volt – állt mögé a férfi és magához ölelte a lány testét. –Komolyan mondtam Em, soha többé ne tedd ezt kettőnkkel! Ha úgy érzed, tele van velem a hócipőd, akkor veszekedj velem, csak soha többé ne hagyj magamra! Olyan érzés volt, mint örökre elveszíteni, olyan, mint amikor Cara... – harapta el a mondat végét, aztán egy nagy levegővétel után folytatta: -Ha nem találtalak volna meg Edinburghban, nem is tudom, mit csináltam volna. Azt hiszem, ilyen opció nem is szerepelt a forgatókönyvben, amikor a repülőgépen ültem. Egyszerűen ott kellett legyél! És meg kellett bocsáss! Másképpen nem is mertem volna Angie szeme elé kerülni, mert neki persze nem mondtam el, hogy miért hagytál ott minket. Csak süketeltem össze-vissza, régen látott barátokról… nem is tudom, de láttam a lányom szemén, hogy egyetlen szavamat sem hiszi. Na, gyere be, mert megfázol, hiszen egyfolytában dideregsz! Fürdünk egy jót, aztán elbújunk mi is aludni, hosszú volt ez a nap. 

-De azt hiszem, elég hosszú lesz az éjszaka is – fordult meg az ölelésében Emily és forrón a férfi szájára tapadt. Elég hosszú volt. A férfi vallomása olyan érzéseket szabadított fel a lányban, amelyek mind a másik kezének érintését, szájának csókját akarták, és Robert boldogan engedelmeskedett. A zuhany alatt állva, ujjaikat összefonva simultak egymáshoz, hogy a zuhanyrózsa alatt, mint egy vízesés alatt csak az ajkaik kapaszkodjanak egymásba.

Másnap reggel, még a mámoros éjszakától bódultan ébredeztek, amikor kicsapódott az ajtó és Angie robbant be rajta.

-Apa! Nem találom Em-et! – kiabálta, aztán meglátva, hogy mindketten ott lapítanak a takaró alatt,

megtorpant. –Ja, hogy itt vagy... – motyogta, aztán megfordult és kiszaladt.

-Jahogy... – fintorgott Emily és Robertre nézett, hogy akkor most hogyan tovább? Melyikük beszéljen a kislánnyal és főleg, mit mondjon neki? De Robert csak a vállát vonogatta, amivel egy pillanatra el is terelte a lány figyelmet, ahogy a meleg bőr alatt szinte látni vélte az ér lüktetését. Végül pislogott párat, hogy koncentrálni tudjon. –Lebuktunk, mert eszembe se jutott este, hogy miatta reggelre valamelyikünknek másik szobába kellene mennie. De te se gondoltál rá – csapott a férfi mellkasára idegesen.

-Na és? – nézett rá a férfi vidáman, elégedetten csillogó szemekkel. –Szerinted megáll a növésben amiatt, hogy itt talált? Szeret téged, úgyhogy meg fog barátkozni a gondolattal, hogy ezentúl ott alszol, ahol az apja. Lehet, hogy eddig erre nem is gondolt, de hidd el, a gyerekek sokkal rugalmasabbak, mint a felnőttek, ő ebből nem csinál akkora problémát, mint te.

-Egyáltalán, szerinted tudja már, hogy mi történik férfi és nő között, ha egy ágyban alszanak? – morfondírozott tovább a lány.

-Hát, tőlem biztosan nem, de valami sejtése mostanra biztos van a dologról. A mai gyerekek mindent sokkal hamarabb tudnak és értenek. Én hozzá képest nagyon sok dologban éretlenebb kisfiú voltam tíz éves koromban. 

-Néha még most is – dünnyögte a lány az orra alatt, de persze Robert fülét nem lehetett becsapni.

-Igen? Szóval kisfiú? Na, akkor gyere kislány, játssz egy kicsit ezzel a kisfiúval! - bújt be a takaró alá... Emily sikítva kacagott, ahogy a férfi csiklandozva indított ellene támadást.

-Na, most már igazán felkelhetnétek, mert soha nem érünk Loch Nesshez – nyitotta rájuk az ajtót Angie, és kis kezét a csípőjére téve úgy nézett a két zavarban lévő felnőttre, mint egy szigorú, de jóságos mama. Amikor kiment Robert a szemét forgatva nézett Emilyre.

-Jézusom! Miért érzem magam rosszabbul, mint mikor anyám nyitott rám annak idején? Na, gyere, öltözzünk fel, mielőtt berág ránk, és a fülemnél fogva ráncigál ki az ágyból. Talán,  ha megkapta a tavi szörnyét, akkor este megint kegyes lesz hozzánk és korán elalszik. 

-Ha még csak a fülednél fogva... – kuncogott halkan a lány, de Robert fülét nem csaphatta be.

-Hallottam ám, te pajzán nőszemély, de legyél türelmes, este te majd annál fogva ráncigálhatsz befelé az ágyba.

-És ez most ígéret vagy fenyegetés? – vigyorgott rá Emily, aztán fürgén elugrott a repülő kispárna elől.

A reggelinél kuncogva nézték a kislány komoly arcát, ahogy közöttük ült, mint egy kis koravén nevelőnő, aztán Angie sem bírta tovább és elnevette magát. –Felnőttek!

*

Skócia igaza gyöngyszeme ez az útvonal, a Great Glen (Nagy-völgy) összefüggő tórendszere, a Kaledón csatorna. Kaledónia egyébként Skócia régi római neve – világosította fel őket Emily, aki az elmúlt napok önkéntes száműzetésében jobb híján rengeteg információt gyűjtött össze az országról.

A csatorna amolyan szerény Panama-csatornának épült, hogy a vitorláshajókat megkíméljék több mint 600 kilométernyi vízi úttól Skócia viharos északi csúcsa körül. A megoldás önként kínálkozott: a Nagy-völgyben három hosszú keskeny tó alkot csaknem összefüggő láncolatot. Ezek közül az utolsóhoz igyekeztek, Loch Ness-hez. A gőzgép tökéletesítője, James Watt kapott megbízást a tervek elkészítésére és ötven évvel később meg is nyílt a csatorna, amelynek több mint kétharmad része természetes vízi út. A táj talán a Loch Ness környékén volt a legszebb, amely 37 km-es hosszával Nagy Britannia leghosszabb tava. Szélessége ugyan alig éri a két km-t, de a vizében a mai napig keresik a sokszor emlegetett szörnyet, melynek létezéséről persze még senki nem tudott hitelt érdemlő bizonyítékkal szolgálni. Természetesen a környező települések minden kis üzletében meglovagolják ezt a legendát, és Angie is gazdagabb lett egy zöld szörnyecskével, amely azonban nem túrhatta ki a szívéből, Barney-t, az Emilytől kapott mackót. 

Az egyik tóparti vendéglőben megebédeltek, Angie stílszerűen Nessi-szeletet, azaz szörnyecske alakú
csirkefalatokat kért sok sült krumplival, hogy aztán az ebédtől eltelve békésen aludja át az utat, ahogy Inverness-en keresztül elérték Skócia csúcsát. Lossiemouth-ban, az álmos kis tengerparti üdülőhelyen vettek ki a dombtetőn egy kis házat. A hálószoba ablaknak kiülőjében üldögélve, az

eléjük táruló látványtól még a szavuk is elállt. Előttük, míg a szem ellátott, a tenger és a homokos tengerpart dűnéi sorakoztak. A habos, csipkés puha ágy, a rengeteg párna, hímzett ágynemű és az ággyal szemközti kandalló majdnem elfelejttette Roberttel, hogy a lányokat tengerparti lovaglásra akarta vinni, aztán nagyot sóhajtva rugózott még egy utolsót a hívogató ágyon és indult, hogy összeterelje a többieket. 

A lovarda tulajdonosa sajnálkozva mutatott az egyre inkább beboruló égboltra, ilyen időben lebeszélte őket a lovaglásról, mondván, mire felszerszámoznák az állatokat már nyakukon is lesz a vihar. Így aztán a séta mellett döntöttek, de alíg értek ki a partra, amikor az egyre erősebbé váló szél meghátrálásra kényszerítette őket. Pár percig még dacoltak az elemekkel, nézték a tajtékos vizet, ahogy robajló hullámaival elárasztja a partvidéket, csodálták az elemek ősi erejét és vad szeszélyét, aztán a felnőtteknek erről a vadságról egy egészen másfajta szenvedély jutott eszükbe, és csak álltak összeölelkezve, Angiet maguk közé szorítva, hogy a feje fölött édes csókot válthassanak. Az egész városka kihalt volt már, az alkonyat kezdte átvenni a hatalmat a táj felett, amikor a viharos széltől már egymás szavát is alig hallották, és inkább sietve visszamenekültek a házba. Már egyikük sem akart lóháton végig poroszkálni a homokon, mindannyian inkább a ház biztonságára és a kandalló melegére vágytak. Az ablakból még nézték egy ideig, ahogy a víz tajtékozva csapódik a part menti gátaknak. Félelmetes és egyben lenyűgüző példáját adva, ahogy az ember és mesterséges teremtményei eltörpülnek a természet ősereje mellett.

Vacsorára elmajszolták a városkában vásárolt szendvicseket, aztán Angiet ágyba dugták, ők pedig a hálószobában a kandalló előtt rendezkedtek be egy üveg bor társaságában. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Emily egy takarót terített a  kandalló elé, aztán letelepedett a férfi mellé, aki a borosüveggel bajlódott. Az első pohár után Robert a két keze közé fogta a lány arcát és gyengéden megcsókolta. Ebben a csókban benne volt az elmúlt napok minden feszültsége, de benne volt a bocsánatkérés is, és a lány csókjában a megbocsátás. A forró, szinte zabolátlan csók Emily minden érzékét lángra lobbantotta. Az ablaktáblákat rázta a szél, a kandalló lángjai időnként játékosan hajlongtak a kéményen át érkező légáramlattól, de ők ebből nem sokat érzékeltek. Robert csak azt látta, hogy Emily bőre a lángoktól aranyszínűvé válik, érzékennyé, és olyan odaadással válaszol a férfi szenvedélyére, amilyenről ő csak a legszebb álmaiban képzelgett. Ahogy a férfi a pulóvert rángatta le róla vad, erőszakos vagy csak türelmetlen mozdulatokkal, Emilyt megcsapta a szoba még hűvös levegője és megborzongott.

Arra gondolt, hogy a sértettsége első pillanatától erre a békülésre vágyott, hiszen már időtlen idők óta rabja volt ennek a férfinak, és tudta, hogy bármi is történjen közöttük, soha többé nem szabadulhat tőle. Mindent jelentett neki és el sem tudta képzelni, hogy nélküle éljen. Mellette szépnek érezte magát, kívánatosnak és szeretettnek. A Maggie panziójában eltöltött éjszaka volt az első lépés, hogy újra megtalálják az egymáshoz vezető utat. Ma pedig végre úgy voltak egymással, mint azok előtt a fájó szavak előtt. Amikor Robert ledöntötte a puha szőnyegre és a mellein kalandozott a szája, a félénk szemérmesség úgy hullott le róla, mint egy feleslegessé vált kendő. Teste izzott, levetette gátlásait és úgy kerekedett a férfi fölé, mint egy amazon. Mindig is vágyott rá, hogy irányíthasson és Robert élvezettel adta meg neki ezt a lehetőséget, ettől pedig szárnyalni kezdett a fantáziája. Kicsivel később kifulladva hevertek a lángok melegében és a férfi forró csókokat nyomott a csípőjére, a köldökére, a csuklóira, hogy végül szorosan összesimulva a száját vegye birtokba.

Robert nem tudott betelni vele. Azokra az évekre gondolt, amikor már feladta a reményt, hogy valaha is érezhet így még nő iránt. Aztán megjelent ez a törékeny szőke lány az életükben, és ő megtanult újra szeretni és élni. Ha száz évig lesznek még együtt, akkor sem lehet elég hálás ezért az új tudásért a lánynak.

Valamikor az éjszaka folyamán elfogyott a bor, elfáradt a test és felköltöztek az ágyra, hogy összekavarodott végtagjaikkal kapaszkodjanak egymásba, azt az illúziót keltve, hogy soha többé nem válnak el.

*

Másnap délelőtt Invernessbe autóztak. A Felföld fővárosának történelméről tanuskodik Shakespeare Machbethje is, hiszen itt állt a tábornok vára, ahol ő maga gyilkolta meg Duncan királyt. A hagyomány szerint a király fia bosszúból leromboltatta a várat, és a jelenlegi kastély azért is olyan modern, mert Machbeth várának számtalan utódja került hasonló sorsra. A városban szinte alig maradtak történelmi emlékek, mert az angolok és a felföldi nemzetségek évszázadokon keresztül csak a pusztulást hozták rá.  Az autóból nézelődve búcsúztak a skóciai hétvégétől, egymásra mosolyogva, mígnem Angie az ablakon kifelé nézve halkan meg nem szólalt:

-Most olyanok vagyunk, mint egy igazi család.

Szavait csend követte, mindannyian a maguk gondolataival voltak elfoglalva egészen addig, amíg a reptérre nem értek. Robert leadta a kocsit, aztán rövid várakozás után becsekkoltak és hamarosan már London felé vitte őket a repülő. Emily Angieval ült az egyik oldalon, a folyosó túloldalán Robert ült mellette. És miután a stewardess végigsétált a sorok között, hogy felvegye a rendeléseket, Robert a lány keze után nyúlt, hogy aztán így is maradjanak az út végéig.

Az első vihar elmúlt, a békülés viszonylag könnyen ment, de mindketten tisztában voltak vele, hogy még számtalan megpróbáltatás vár rájuk. Egyetlen reménykeltő gondolat uralta az érzéseiket… hogy szeretik egymást annyira, hogy egy közös út nehézségeivel nézzenek szembe.

Bonus: