Az álmok néha valóra válnak 13.

Szia mindenkinek!

Most az van, hogy tudom, hogy hóhelyzet volt, meg hosszú ünnep, meg egyáltalán… de picit csalódott vagyok. Naná, a komik, persze… Amikor írtam az előző részeket, meg ezt a mostanit is, annyira láttam magam előtt a dolgokat, aztán azt hittem, ez majd átjön a betűkön keresztül is, de talán csak elbizakodott voltam. 

Persze, jól esnek a bíztató szavak, csak hát a barátnőim, akikkel napi kapcsolatban vagyok, akárhogy is, de rendszeresen kapnak kis információmorzsákat a beszélgetéseink során, szóval az ő reakcióik nem annyira „hitelesek”, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Ebben persze én vagyok a hibás, mert nem tudom tartani a számat és időnként kikotyogok valamit, amivel el is lövöm a poént – gondolom én.

Szóval, csak azért pislogok itt rátok a legkiskutyább kölyökkutya tekintettel némi aktivitásért a kommentek között, mert a statisztikában látom, hogy naponta 50-60-an is jártok errefelé, aztán komi max. 4 van. Ha valakinek valami nem tetszik, azt is szabad ám megosztani. Nem mondom, hogy tutira megfogadom a figyelmeztetést, mert nyilvánvalóan azért tettem úgy fel, ahogy, mert nekem úgy tetszett, de azért nekem sem árt néha elgondolkozni más szemszögeken.

Mindenesetre, akik írtak, azoknak ezúton is hálás köszönet, sokat segítettetek abban, hogy az álmok tovább forogjanak!

Na, akkor nem is nyafogok tovább, következzék a mai adag… jó szórakozást hozzá!

***  

Hazaérve egyikőjük sem tért vissza a repülőn folytatott beszélgetésre, az életük visszatért a békés, bár a felszín alatt kissé feszült hétköznapokhoz. Emily Angieval jött-ment, Mrs. Comptonnak segített, szabad perceiben olvasni próbált, hátha egy izgalmas történet eltereli a figyelmét a lelke nyomoráról, Robert pedig minden reggel bevette magát a dolgozószobába és elmerült legújabb ötletének megvalósításában. Belekezdett egy régebben elkezdett, aztán félretett forgatókönyv átdolgozásába most már kifejezetten rendezői szempontok szerint. Izgatta a feladat, hogy annyi filmmel a háta mögött megmutassa, mit lesett el a rendezőitől, mit tanult a kamera túloldalán zajló munkákból. És közben kissé összeszűkült gyomorral várta az indulás napját Kanadába. 

Az Elválaszt a hegy című filmjének rendezője,  Joel Ackermann megkérdezte, lenne-e kedve elutazni vele megfelelő helyszínt keresni? Először elcsodálkozott a felkérésen, de néhány pohár bor mellett Joel bevallotta neki, hogy hallotta rebesgetni, miszerint nem vállal havas hegyek között játszódó sztorikat, mert valamiféle fóbiája van a hóval kapcsolatban. Titkon ennek akart utána járni, hogy ezek a fóbiák mennyire feldolgozhatóak, mert nagyon szeretné, ha a felvételek döntő többségét eredeti helyszíneken, nem pedig zöld hátteres hangárokban kellene rögzítenie. Talán a beszélgetéshez elfogyasztott fantasztikus évjáratú argentin Shiraz volt az oka, de Robert végül ráállt, hogy elkíséri a fickót. Most, hogy már csak két nap választotta el a megpróbáltatásoktól, kezdett kételkedni benne, hogy jól döntött. 

Emily néha, ha úgy gondolta, hogy a férfi nem veszi észre, álmodozva nézte a markáns férfiarcot, ahogy elmélyülten olvas vagy jegyzetel. Az az állandó borosta, ami egy idő után szinte a férfi védjegyévé vált, valósággal ingerelte, hogy húzza végig a kezét rajta. Csak egyszer, akkor is ha az állásába kerül, de tudni akarta, vajon szúr-e vagy bársonyos, mint a hang, amelyik megköszönte a délutánonként az íróasztalához szervírozott teát és kekszet. A hazatértük utáni első napokban még visszafojtott lélegzettel várta, mikor folytatják azt a beszélgetést, de Robert nem kezdeményezett, ő pedig hogyan is tehette volna? Néha keserűen gondolt arra, úgy látszik, az ő sorsa már csak ez lesz... várni egy férfi döntésére a jövőjével kapcsolatban, és amilyen szerencséje volt, újfent pofára fog esni, csak ezúttal nem lesz orvosság a fájdalmára. 

Tudta, hogy a férfi szorong a közelgő utazás miatt, éppen ezért összeszorult a szíve a tehetetlenségtől, amiért nem nyújthat neki erős támaszt, amikor majd a démonaival kell megküzdjön, távol tőle, újra magányosan. Nézte a hosszú ujjakat, ahogy napok óta időről időre öntudatlanul belemarkoltak a dolgozószoba ülőgarnitúrájára dobott meleg tollkabátba. Érezhető volt, hogy a férfi legszívesebben széttépné azt a szerencsétlen ruhadarabot, ami végképp nem tehetett róla, hogy hova tart és mivel kell felvennie a harcot. 

Az egyik nap, az iskolából hazafelé tartva egy kis ajándékbolt mellett sétáltak el Angieval, akinek eszébe jutott, hogy Amanda közelgő névnapjára valami mókás apróságot válasszon. Bementek és amíg a kislány válogatott, ő is szétnézett. A sok giccses apróság között egy apró hógömböt vett észre, amiben egy nő és egy kislány sétált kézenfogva, aztán ha felrázta, sűrűn gomolygott körülöttük a hó.

Elmosolyodott a hirtelen ötletre és a pénztárhoz ment, hogy kifizesse. Hazaérve egy alkoholos filccel csak annyit írt a fehér talapzatra: Hogy melegen tartsa.. :)  – aztán egy óvatlan pillanatban a kabát egyik zsebébe csempészte.

Másnap reggel Robert magához ölelte a lányát, aztán a kislány feje fölött Emilyre mosolygott: -Nagyon vigyázzon rá! Te meg – tolta el picit magától Angiet - fogadj szót Emilynek, amíg nem vagyok itthon, rendben? - majd nagy sóhajtással a hóna alá kapta a kabátot és a csomagjával a kapu előtt várakozó taxihoz sietett. A lányok más-más okból ugyan, de nehéz szívvel néztek utána.

*

A gépen Robert újra elővette a forgatókönyvet. Hóvihar miatt egyetlen utasszállító repülőgépet sem engednek felszállni Salt Lake City repülőteréről. Ám az elfoglalt sebész, Ben Payne, akit ő játszik majd, valamint a szabadúszó újságíró, Ashley Knox, akit Ashley Green, a TW Saga beli kolléganője alakít, és aki a filmben az esküvőjére sietne haza, nem nyugszik bele a helyzetbe, és felbérel egy idős pilótát, hogy kis repülőgépével vigye el őket Denverbe. Aztán a pilóta rosszulléte miatt kényszerleszállást hajtanak végre az Utah állambeli hegyekben, és a túlélésért folytatott küzdelem olyan fizikai és érzelmi próbatétel elé állítja őket, amely örökre megváltoztatja az életüket. Nincs idejük keseregni, hiszen életben kell maradniuk. Lassan megismerik a nomád élet titkait, megtanulnak tüzet gyújtani, kunyhót építeni maguknak a halálos hideg ellen, halászni a jéghideg hegyi patakban, elejteni és feldolgozni apróbb vadakat, és ha nem figyelnek, egy bokorról málnáznak egy medvével. Oké, ez utóbbi apró túlzás, tekintve, hogy a tájat mindeközben méteres hó takarja. Maguktól kell megismeri a természet törvényeit, és túlélni, mindenáron túlélni. Ashley-val a régi forgatás óta talán kétszer ha összefutottak, érdekes lesz megtapasztalni, vajon a valamikori összhangból és barátságból mennyi maradt mára. 

Kanada a Brit korona máig megmaradt gyarmata. Lehet, hogy a lakói nem így gondolnak magukra, de Robert, mint hű brit alattvaló, némi hazafias arroganciával még így gondolt erre a vidékre.  Csodás természeti szépségekkel megáldott és érdekes hely, ahol az angol és a francia kultúra keveredik. Mindig is szeretett itt forgatni, bár eddig csak a nagyvárosokban járt. Gyönyörű ország, rengeteg olyan hellyel, amit érdemes lenne megnézni. De volt egy baj ezekkel a csodákkal, hogy legtöbbjük – ebben az évszakban különösen – több méteres hótakaró alatt bújt meg. Cara balesete miatt máig a pánik uralkodott el rajta, ha havas hegycsúcsokat látott, szinte hallani vélte a hógörgeteg lezúdulásának semmi mással össze nem téveszthető hangját, és látni a félig betemetett autót, amely elvette tőle élete szerelmét. A múlt minden fájdalma újult erővel tört rá ilyenkor.

Seattle-ben zökkenőmentesen szállt át a vancouveri gépre, ahol összefutott Joellel, aki Los Angelesből érkezett. Az első meglepetés itt érte, mert Joel nem egyedül érkezett. Velük együtt tíz tagúra duzzadt a társaság, akik mind a maguk szakterülete szempontjából vizsgálták a területet. Késő délután volt már, mire Vancouverbe értek. A szállodában érte a második meglepetés. A szobájában gondosan összeállított túrafelszerelés várta, a méretére tökéletesen passzoló profi ruházattal. Eddig abban a hitben ringatta magát, hogy divatos tollkabátjában felszáll egy helikopterre, esetleg beül egy dzsipbe és két-három kirándulás alatt döntenek a helyszínekről, köztük pedig a városban söröznek. A csomagot vizsgálgatva rá kellett döbbenjen, alighanem többről lesz itt szó. 

Ahogy a kabátját a kanapéra dobta, lecsúszott és a parkettán valami tompán koppant. Kíváncsian emelte fel, aztán a zsebeit átvizsgálva egy kis hógömböt talált. Angie, és az ő kis meglepetései! – mosolyodott el, aztán észrevette a filctollalt ráírt kis üzenetet. A mosoly vigyorrá szélesedett az arcán. Ohó, hiszen ez Emily kézírása! „Hogy melegen tartsa…” – milyen találó! Hiszem semmi más nem lett volna képes úgy átmelegíteni, mint az otthoni két lánynak az emléke, ami Emilynek hála, ide is elkísérte. Kirakta az éjjeli szekrényre az apró kis giccs-remeket és készülődni kezdett a vacsorához.

Joel jött érte, hogy együtt menjenek az étterembe, aztán a kellemes hangulatú, vidám este után meglepő módon nem a szálloda bárjába mentek néhány pohár mellett beszélgetni a terveikről, hanem egy különterembe, ahol filmvetítés várta őket. Bear Grylls túlélő sorozatának egyik epizódját vetítették le, ahol két rajongóját vitte magával a kanadai vadonba, hogy két nap alatt éljék át a valódi kalandot. Félelmetes kalandban lett részük, nem beszélve a Bear által kínált sajátos étrendről!

http://indavideo.hu/video/A_Tuleles_Torvenyei_-_7evad_6resz_Rajongokkal_a_vadonban  (upsz, ez több, mint 40 perc, úgyhogy előbb olvassátok végig a fejezetet! XDDD)

Robert ismerte Bear filmjeit, tudta róla, hogy a SAS-nál, a brit hadsereg különleges alakulatánál szolgált, de egy gerinctöréssel járó ejtőernyős baleset miatt leszerelt; aztán nem adta fel, a legfiatalabb brit hegymászóként megmászta a Mount Everestet és úgyszólván megállás nélkül vetette bele magát életveszélyes kalandok sorába. Tudta, hogy az élményeit könyvekben örökítette meg a filmeken túl, de igazából annyira távol állt tőle ez az életstílus, hogy a népszerűsége iránti természetes kíváncsiságon és az elismerésen túl nem is igen foglalkozott vele. Kicsit őrültnek tartotta a férfit, és biztos volt benne, hogy egy órát sem tudna eltölteni az állandóan pörgő, hadaró társaságában.

A vetítés végén felkapcsolták a villanyt, és amikor körülnézett megpillantotta magát a főszereplőt. Joel nevetve ölelte magához Beart, akihez régi jó barátság fűzte, lévén mindketten Wight szigetéről származtak. Aztán odaintette Robertet és bemutatta egymásnak őket. A fickó a valóságban távolról sem volt az a kényszeresen pörgős fazon, komoly arccal, erős kézszorítással mérte fel őt, aztán csak annyit mondott:

-Aludjon jól és egy percig se aggódjon! Mire visszaérünk, egy életre megszabadul minden fóbiájától. A hó csodás dolog és fantasztikus látvány, majd meglátja. Reggel találkozunk, a ruháit és a felszerelését én magam állítottam össze, úgyhogy nem lesz semmi gond.

Robert értetlenül nézett rá, aztán Joelre, aki lesütött szemekkel ácsorgott mellette.

-Izé,… ha még nem mondtam volna... holnap reggel Bearrel két napos kirándulásra megyünk. Csak mi ketten. A többiek addig felderítik a terepet.

-Joel, ezt nem tehetted! – forgatta a szemeit Robert, miközben érezte, hogy a puszta gondolatra, miszerint két napot kint töltsön a hóban, nyirkos lesz a tenyere, a gerincén borzongás fut végig, reszketni kezd, a pánik máris kezdett eluralkodni rajta. –Ne haragudjon Mr.Grylls, de ez nem fog menni, én…

Joel válaszolni akart, de Bear a karjára tette a kezét és megszólalt:

-Nézze Mr. Pattinson, először is egyezzünk meg abban, hogy Robert és Bear, és persze tegezve, mert ez így baromi nehézkes, és kint a terepen aligha fogjuk az etikettre pazarolni az energiáinkat. Másrészt, engedje meg nekem, hogy a tapasztalataim alapján figyelmeztessem: Ha nem jön velem, ha nem próbálja meg... örökre benne ragad. És higgye el nekem, annál rosszabb érzése sose lesz, mint amikor be kell ismerje önmagának, hogy megfutamodott valami elől, amit pedig játszva legyőzhetett volna. Én segíthetek, de a döntés a magáé.

Robert számára teljesen váratlan volt a kihívás. Nem tudott a görcsölésre rákészülni, mert sokkolták az elméjét és biztos volt benne, hogy két nap múlva ugyanezt mondhatja el a szervezetéről is. Tudta, hogy kibújhatna a dolog alól, de akkor rajta maradna a bélyeg, hogy gyáván bele sem mert vágni. Végül is, annál rosszabb nem történhet vele, mint hogy felsül a próbálkozással. De meg sem próbálni... ilyen alapon a pályára sem kerülhetett volna annak idején. Beletörődően bólintott, aztán a kezét nyújtotta férfinak:

-Rendben, Bear! Akkor holnap reggel indulunk. A kezedbe adom az életemet, mert amit a barátod valószínűleg neked  nem mondott el, egy ritka béna és rettegő klienst kell élve átvezetned a vadonon. De van egy lányom otthon, akinek csak én maradtam, úgyhogy ezt mindvégig tartsd a szemed előtt!

-Oké, megértettem, nekem három van otthon, úgyhogy majd vigyázunk egymásra. Meg erre a nagy szarkeverőre is – csapott Joel hátára, aztán mindannyian felmentek a szobájukba, hogy a kora reggeli induláshoz kipihenhessék az utazás fáradalmait.

*

Éjjel persze nem sokat aludt, hajnalra már az is eszébe jutott, hogy mégis csak lemondja ezt az egészet, aztán elment zuhanyozni és a forró víz alatt állva úgy döntött, megpróbálja. Annyi mindentől fosztotta meg magát már az elmúlt években is ezzel a parával. Valaha imádta a hegyeket, a síelést, azt a hangulatot, amit csak ez a környezet tud megadni. És a félelmeivel ezt az élményt a lányától is elvette. Miatta is meg kell próbálja!

A helikopter kirakta őket a hegy tetején. Robert kiugorva a hóra, látta, hogy a talpuk alól apró hógolyók gurulnak a meredek hegyoldal felé; és megmerevedett. A rémképek tétovázás nélkül törtek rá. Látni vélte, ahogy a helikopter rotorja által keltett szélroham, a motor dübörgése vagy a gép súlya… mindegy is, de megrepesztették a hórétegeket, hogy aztán gyilkos, mindent elsöprő, maga alá temető lavinaként zúduljon alá. A völgy felé nézett, de nem látott embereket, nem látott utat és nem látott a nemlétező úton araszoló autót, amit a hófolyó széle magával sodorhatna. Carát látta, ahogy felemelte az arcáról a fehér kórházi lepedőt, hogy azonosítsa. Reszketett, de nem a hidegtől, nem a pániktól, hanem az önutálattól, amiért a bohóckodása miatt az asszonynak érte kellett indulnia. 

Bear egy pillantást vetett rá, aztán a hátára csapott.

-Nem visszakozhatsz most már! A gép elment, innen pedig le kell jutnunk a városba, különben sosem fog elkészülni ez a film, pedig én máris nagyon kíváncsi vagyok rá.

Robert kiszakította magát az emlékezés fájdalmas fogságából, zsebében megszorította a kis hógömböt, hogy a lányoktól kapjon egy kis megerősítést, aztán a hátára emelte a zsákot. Nem is tűnt nehéznek. Bear nyomában libasorban nekiindultak, de a biztonság kedvéért  Joel zárta a sort, aki viszonylag tapasztalt hegymászó és természetjáró volt. 

Mire beesteledett, Robert izzadtságban úszva állapította meg, hogy a zsákja mégiscsak rohadt nehéz. Biztosan egy csomó felesleges dologgal pakolták tele, nem lehet igaz, hogy két napi túrázáshoz ennyi mindenre szüksége legyen. Bear egy szélvédett helyen pillanatok alatt felállította a sátrát és a többiek felé nézett. Joel hamarosan követte a példáját, de Robert bizonytalanul nézegette a zsákjára szíjazott kis csomagot. Elgémberedett ujjaival kibontotta, aztán kihúzta a huzatból. A következő pillanatban a kis csomag önálló életre kelt és másodpercek alatt sátorrá rúgta ki magát. Robert meghökkent, aztán elvigyorodott, ez nem is lesz olyan nehéz. Büszkén nézett Bear-re, aki rákacsintott, aztán a saját zsákjához ment és előkotorta belőle a szárított húst. Egy kis havat olvasztott az apró gázégőn és beáztatta a gyanús színű és szagú cafatot. Robert is megkereste a magáét, aztán undorodva állapította meg, hogy ennél még Mollynak is ízesebb falatokat adtak. A szájába vette és elszántan rágni kezdte, de szíve szerint kiköpte volna. Joel legalább ilyen finnyásan tologatta a szájában a maga darabkáját, de Bear a fejét csóválva most Robertet nézte.

-Nem vagy egy túrázós típus, mi? Láttad már valamelyik műsoromat?

Robert még mindig az első falattal küszködve bólogatni kezdett.

-Na, akkor örülj, hogy most minden falat otthonról származik, és nem a hegyen kell szerezzünk magunknak ennivalót.

-Hát, mókusra nem igazán vágynék, de az az igazság, hogy ez a valami se kerül majd fel a kedvenc kajáim listájára.

-Pedig a mókus jó. Az a lényeg, hogy kizsigerelés után szőröstül-bőröstül süsd meg, mert az irhája megvédi a húst a megégéstől. – osztotta meg az információt Bear a férfival, aki enyhén émelyegve gondolt rá, hogy tudott volna élni enélkül a tudás nélkül. Szegény kis szőrösök! Micsoda abszurd gondolat, hogy a St.James parkbeli játékos kis állatokra vacsoraként gondoljon. Angie soha nem bocsátaná meg neki, ha csak felvetné előtte az ötletet.

-Ez egyébként marhaszelet… képzeld el közepesen átsütve barnaszósszal és sok friss salátával, sztékkrumplival, egyből jobban csúszik. – kacsintott rá közben Bear, látva, hogy védencének nem sok kell a hányingerhez.

-Ja, mert a képzelgéstől megindul a nyálam, max. azért. – nyögte Robert és nagy nehezen legyűrte a szájában forgatott darabot.

-Na, én megyek, könnyítek magamon – szólalt meg Joel, és már majdnem eltűnt a fák között, amikor Bear utánaszólt.

-Figyeld a szél irányát, különben egész éjjel ezt fogjuk szagolni. És időnként nézz körül, nehogy egy medve meglepjen.

Joel azonnal visszasomfordált a tűz mellé.

-Tulajdonképpen nem sürgős.

Robert elmosolyodott. Azért Joel sem olyan nagyfiú, mint ahogy eleinte képzelte róla. A medvére vonatkozó információt próbálta súlytalanná tenni, de azért a lehetőség, hogy belefuthatnak egybe, nem tette könnyebbé a dolgot. Igazság szerint még ideje sem volt rendesen megijedni. A srácok kész helyzet elé állították, mire összeszarta volna magát, kitették a hegytetőre, innen pedig tényleg nem volt más választása, mint menetelni a vezetőjük után, és a lehető legkevesebbet szerencsétlenkedni. Eddig még a maga számára is meglepően jól bírta. Túl azon, hogy egy idő után a tüdejét majd kiköpte és az izmai lázasan tiltakoztak a szokatlan erőpróba miatt. Az biztos, hogy a kristálytiszta hegyi levegő szinte átmosta. Az a rémkép, ami az első pillanatban rátört, mostanra teljesen elmosódott és keményen elhatározta, hogy megpróbál neki ellenállni, ha újra megkísértené. Bear zsákjából egy szelet csokoládé is előkerült, vigasztalásként a főétkezésért – mondta vigyorogva és mindhárman szinte kéjesen hagyták a mogyorós finomságot szétolvadni a nyelvükön. Egy ideig még beszélgettek, aztán az apró színes sátrak, a speciális hálózsákok védelmében hamarosan mindannyian álomba merültek. 

Robert a fenyves zúgó hangjára, a sátor ponyvájának halk csattanásaira, ahogy a szél játszott vele, távoli vonyító hangokra, ismeretlen neszekre riadt. Az első pillanatban zavarban volt, hogy hol a fenében van egyáltalán, aztán persze villámcsapásként jutott eszébe minden. Joel eszement ötlete, hogy megszabadítsa a fóbiájától. Lehet, hogy egy pszichiáter harakirit követne el, ha elmesélné neki. De tény, hogy évek óta először itt kuporog egy hóval borított hegyoldalban és még nem esett pánikba, pedig tegnap már átgyalogolt egy térdig érő hóval borított fennsíkon.

Egy apró sátor falait rázta körülötte a szél, és a fény teljes hiányából ítélve még éjszaka lehetett. Odakint a hó ütemes roppanását hallotta. Nem vallotta volna be soha senkinek, de nem volt nyugodt, sőt, ha őszintén fogalmaz, félt. Bear dumája jutott az eszébe a medvéről, és ettől azonnal emelkedni kezdett benne az adrenalin. Aztán cipzár hangját hallotta és majdnem elnevette magát. A maci bírja a technikát! A hangok irányából ítélve Bearnek volt dolga odakint. Bear! Köhögésnek álcázta a kuncogást, ami akaratlanul is kitört belőle. Akárki adta a pasinak a nevet, nem volt gyerekbarát. Ő a kutyájának találta megfelelőnek, Mrs. Grylls pedig a kicsi fiának, hát, furák az emberek. 

Elégedetten mocorgott a zsákban, ami a vékonysága ellenére egy kályha melegével vette körbe. Vajon Angie mit szólna, ha néha kirándulni mennének? Persze, nem a téli hegyekbe, de mondjuk nyáron, valahova egy tó közelébe. Akár otthon Angliában, akár itt Kanadában rengeteg csodás hely van, biztosan élvezné ő is. És vajon Emily? Mit szólna, ha magukkal hívná?... Nyáron? Hiszen addigra talán ez már nem is lenne kérdés. Ha élve lejut a hegyről és végre hazamehet, nem húzza tovább az időt, beszélni fog vele, mert az nem létezik, hogy rosszul fogta a jeleit. A lány is akarná, ebben egészen biztos volt. A gondolattól megnyugodva a feje alá húzta a zsákját és újra elaludt.

A túra másnapi, befejező része volt az izgalmasabb és egyértelműen megerőltetőbb. Reggel korán keltek, a hóban mosakodtak és Bear elég jó kávét rittyentett a kis gázégőn olvasztott hóból és nescaféból. Aztán elrágcsáltak megint egy kis szárított húst, ami így második nekifutásra sem volt élvezetesebb, mint először. Bear szája be nem állt, a valamikori uruguayi rögbicsapat tragédiájáról mesélt, akik valamikor a 70-es években zuhantak le repülőjükkel az Andok hegyei között. Negyvenöt utasból tizenhatan maradtak életben. Miután hiába várták a mentőcsapatokat, az életben maradásért kannibalizmusra kényszerültek, halott társaik húsát ették. A történtekről film is készült Életben maradtak címmel. Robert még nem hallott róla, de elhatározta, hogy hazaérve megnézi, mert kíváncsi volt, hogy lehetett filmen visszaadni a kegyeletet nem sértve ezt az elképzelhetetlen élethelyzetet, az emberi élni akarás mellbevágó példáját. Amikor Bear azzal viccelt, hogy ne nézegessék egymást, milyen falat lenne a másik, legszívesebben fejbe csapta volna. Nem is annyira az ötlet képtelensége miatt, hanem mert  erről eszébe jutott, ők sincsenek még lakott település közelében, és a sors kiszámíthatatlansága folytán még akármi is történhet velük. Bear aztán hozzátette, hogy az azért egy merőben más helyzet volt, mert a gép teljesen kies, sziklás hómezők között zuhant le, távol mindentől, ami a túléléshez segítette volna a túlélőket. Itt viszont erdők, állatok vették körül őket. A gondolat ettől sem lett sokkal könnyebb.

 (http://www.port.hu/eletben_maradtak_alive/pls/w/films.film_page?i_film_id=39743 )

Alive trailer  http://youtu.be/si12yPyTnSs

 

Később aztán az útvonal tett róla, hogy ne legyen ideje foglalkozni ezekkel a sötét gondolatokkal. Jégfalak között keltek át, kockáztatva, hogy az alattuk húzódó gleccser réseibe zuhanjanak. Meredek hegyoldalon ereszkedtek le sokszor combig érő hóban, egymást biztosítva, hogy aztán jéghideg patakon átkelve egy újabb, előttük tornyosuló sziklafalon másszanak fel. Bear folyamatosan dicsérte, bíztatta, akkor is, amikor ő maga is tisztában volt vele, hogy még a többieknek is megnehezítette a továbbhaladást.

A lélegzete szinte teljesen elállt  a szürke csúcsok és  fenyőerdők, a hatalmas gleccserekkel szegélyezett türkiz tavak megpillantásakor. A vízesést rejtegető sziklafalak, a ritka növények és állatfajok nagy gazdagsága lassan már befogadhatatlan töménységgel zúdult rá. 

A két nap túlélőtúra sokszor hozta ki belőle az emberfelettit és az erőlködés közben már nem maradt energiája a fóbiájával foglalkozni, mert az a fagyos hegyoldalon akár az életébe is kerülhetett volna. Amikor alkonyattájt a távoli tisztáson végre kibukkantak a fák mögül és meglátta a rájuk várakozó helikoptert, már-már nem is a megkönnyebbülés öntötte el, hanem valami tétova sajnálkozás, hogy a nagy kaland véget ért. 

Azért a szállodába visszaérve kéjesen hevert el a gőzölgő forró vízben, elégedett vigyorgással szemlélve lehorzsolt, felsértett kezeit, az illatos habból kidugott hosszú lábujjait mozgatva vizsgálgatta a kifakadt hólyagokat, ahol a cipő feltörte a lábát. Oké, egy igazi vészhelyzetben, Bear támogatása nélkül alighanem kevés lett volna a teljesítménye az életben maradáshoz, de mégis büszkeség töltötte el, hogy különösebb leégés nélkül végigcsinálta a túrát. De ami a legfontosabb volt, újra kedvet érzett ahhoz, hogy Angieval is a hegyek közé merészkedjen, ha a kislány ismét kedvet kapna a síeléshez. Bármi is történt öt évvel ezelőtt azon az átkozott hegyoldalon, el kell engedje végre a fájdalmat és a lelkiismeret-furdalást, mert a múlton már úgysem tud változtatni, ezért  aztán inkább a jövőnek kell adjon egy esélyt.