Az álmok néha valóra válnak 16.

Robert betakarta Angiet, adott neki egy puszit, aztán halkan becsukta az ajtaját és késlekedés nélkül kopogott be Emilyhez, aki eközben szinte teljesen ledermedve üldögélt az ágya szélén. Eljött a pillanat, amit várt, amire sóvárgott, amiben néha már reménykedni sem mert, és most megijedt… Nézte az ajtónyílásban álló férfit, akit a hátulról jövő fény szinte glóriaként ölelt körül és az önbizalma szép lassan teljesen elolvadt, mint hó a napon. Olyan szép ez az ember – szorult össze a szíve. És híres, és gazdag. És itt van ő a kerek fenekével és a lapos melleivel, és amit fel tud mutatni, egy titkárnőképző meg néhány hónap gyerekfelügyelet. Hogy  is tudná tartósan elvarázsolni Robertet, amikor nála sokkal szebb és okosabb nők sem voltak erre képesek.És ha nem tudja megtartani, akkor vajon van-e értelme annak, hogy az ágyába szédüljön? Bármit tesz is, mindenképpen szenvedni fog, mert a sejtjei már szinte sikítva követelték azt a másik testet, ami után hetek, hónapok óta sóvárgott, mert itt volt mellette elérhető közelségben. Ha most az eszére hallgat és menekülőre fogja, már úgysem lesz soha a régi; ha pedig megadja magát a szíve álmainak, ki tudja, mivel kell majd fizetnie érte. 

Robert megérezte, hogy a korábbi szenvedélytől fűtött hangulat elveszett és valami érthetetlen feszengés áradt a lányból. Már éppen be akart lépni hozzá, hogy tisztázza vele, mi a baj, amikor kinyílt Angie szobájának ajtaja és a lánya puha léptekkel hozzászaladt.

-Apu, bebújhatok az ágyadba? Olyan nagy vihar van odakint.

Robert  kétségbeesetten beletúrt a hajába, Maradj az ágyadban, kicsim! – gondolta elkeseredetten.  aztán végül rámosolygott a kislányra:

-Persze kincsem, menj csak, nemsokára jövök, addig meg hagyd égve a kislámpát. Még mondanom kell valamit Emilynek.

A kislány már el is tűnt a hálószobájában, ő pedig elveszetten sóhajtott egyet. Nem tudta, mi változott meg az eltelt egy órában, de valami nagyon félresiklani igyekezett, és még fogalma sem volt, hogyan tudná helyrehozni. Angie mostani akciója mindenesetre nem segít benne, ebben biztos volt.

Belépett Emilyhez, halkan becsukta maga mögött az ajtót, aztán lassan odasétált hozzá és leült mellé az ágyra. Kicsit rugózott rajta, és minden erejével vidámnak látszva megpaskolta a matracot.

-Ez sokkal puhább, mint az enyém.

Emily ráemelte a szemét, átölelte a nyakát, aztán szinte kétségbeesetten megcsókolta. A csók lassan átvette felettük az uralmat és Robert hanyatt dőlt, hogy magára húzhassa a lányt, miközben a kezei fáradhatatlanul simogatták a formás feneket; aztán egy mozdulattal maga alá fordította és kissé felemelkedett, hogy végig nézhessen rajta. 

-Megőrülök tőle, hogy ez a francos vihar ilyen rosszul időzített. Angie vár az ágyamban, én pedig egész egyszerűen nem akarok innen felkelni. Ha téged hagylak itt, te leszel szomorú, ha hozzá nem megyek, akkor meg ő. Ha nem tököltem volna ilyen sokáig azzal, hogy rájöjjek, téged akarlak, akkor már régen nem lenne ez probléma és Angie közénk mászhatna be az ágyba. Azzal együtt azt hiszem eljött az idő, hogy a lányomat leszoktassam erről a roppant aranyos szokásáról.

Lehajolt, még egyszer alaposan megcsókolta a lányt, aztán lefejtette a nyakából a karjait.

-Istenem, Em! Nem akarok kimenni ebből a szobából, de biztos vagyok benne, hogy még néhány perc és az a kis boszorka megjelenne értem. Elég hamar sikerült is ízelítőt kapnod abból, hogy mellettem mi vár rád. De mindenképpen beszélek vele, hogy a jövőben ne húzza keresztbe a számításainkat. Próbálj meg aludni… helyettem is, mert nekem most biztos nem fog sikerülni. – azzal még egy puszit nyomott a lány csendes ajkára, aztán feltápászkodott és kiment. Emily csalódott nyögése érezte, hogy álmában is kísérteni fogja majd. 

Az ajtaja előtt megállt és néhányszor a falba kocogtatta a fejét. Nem vagyok normális, hogy hagyom magam terrorizálni egy tíz éves kislánytól, amikor erre a pillanatra várok hetek óta.  Nagyon sóhajtva lenyomta a szobája kilincsét és még éppen elkapta Angie kíváncsi tekintetét, ahogy gyorsan lehunyta a szemét, mintha mélyen aludna. Robert belement a játékba, mert egyszerűen érezte, hogy ez a mai vihar nem lehetett ok arra, hogy a lánya mindenképpen vele akarjon aludni. Itt valami más volt a háttérben, és ezzel, hogy itt megjátssza magát, csak megerősítette a gyanuját.

A fürdőszobában lezuhanyozott,fogat mosott, ült egy kicsit a kád szélén, hogy kellőképpen kifárassza a kislányt, aztán egy pizsamanadrágban és pólóban bebújt a takaró alá. Angie azonnal hozzábújt és szorosan átölelte a derekát. De az apja most nem ölelte vissza, hanem feküdt, kezeit a feje alá téve, aztán egy kis szünet után megszólalt:

-Angie, miért csináltad ezt?

-Mindig veled alszom, ha vihar van – dünnyögte a kislány, mintha álmos lenne.

-Kicsim, csendesen esik az eső. Nem is hallani még a párkányon sem a kopogását. Te nem a vihar miatt csináltad ma este ezt a műsort. Na, ki vele! Mit akartál elérni?

-Hogy ne aludj Emilyvel – suttogta dacosan a kislány és hátat fordított neki.

Istenem, mint egy zsémbes feleség! – csóválta meg a fejét Robert. Csak éppen sokkal nehezebb kiengesztelni.

-Figyelj Angie! Beszéltünk erről már az este. Emily és én szeretnénk sok időt együtt tölteni. Te magad mondtad,hogy Amanda testvére szerelmes és mindig a fiújával van. Na,hát mi is szeretnénk együtt tölteni minél több időt. De napközben veled vagyunk és nem is akarunk téged elhanyagolni. Így aztán marad az éjszaka, amikor mi is kicsit kettesben lehetünk.

-De éjjel aludni kell!

-Persze, aludni. De tudod, ha valakivel – akibe szerelmes vagy - tette hozzá, mielőtt a kislány ezt is magára veszi – együtt alszol, az máris sokkal jobb, mint egyedül feküdni az ágyban és arra a másikra gondolni. Mert ha külön vagytok, akkor nem tudsz aludni, ha együtt, akkor meg igen.

A sötétben elvigyorodott, ahogy belegondolt ebbe a gyerek nyelvre lefordított magyarázatba. Oké, ha külön vannak, nem tud aludni, ez eddig igaz is, de ha együtt… na, akkor aztán végképp nem tudna, de nem is akarna. Erről azonban Angiet még nagyon korai lenne felvilágosítani.

Angie megfordult és belekapaszkodott a pólójába, aztán halkan megszólalt.

-De ha Emily mostantól téged fog szeretni, akkor engem már nem? És ha te őt szereted, akkor már te sem fogsz engem szeretni?

-Jaj kicsim! Hogy gondolhatsz ilyet? – fordult a gyerek felé és magához ölelte. -Ezek a dolgok nem függnek egymástól. Te a lányom vagy és amíg élek, szeretni foglak, ezen semmi és senki nem változtathat. Emily pedig már éppen elégszer bebizonyította neked, hogy nagyon kedvel téged. Még akkor is, amikor az ilyen húzásaiddal megmutatod, hogy tudsz te boszorka is lenni. Ha engem szeret, azt szerelemnek hívják, és az emberek csak egy valakibe lehetnek szerelmesek. De téged ettől még nagyon szerethet, mert te a lányom vagy, és ez egy egészen másfajta szeretet. Érted a különbséget?

-Értem. Csak azt nem értem, ha az emberek csak egy valakibe lehetnek szerelmesek, akkor te a mamát nem szeretted vagy most Emilyt?

Robert összerándult a kérdéstől, mert pontosan azt az apró zugot találta telibe a lelkében, ahol a Cara iránti lelkiismeret-furdalás kapott helyet. Megsimogatta Angie arcát, aztán a szemébe nézve halkan beszélni kezdett.

-Kincsem, a mamát én nagyon szerettem, de a mama meghalt és már nem volt, akit szerelemmel szeressek. És ez nagyon rossz érzés volt. Aztán megismertük Emilyt, és ő igazán különleges lány, nem gondolod? Szeret téged és szeret engem is, és azt hiszem, hogy ő is nagyon szomorú volt, amikor George elment Amerikába, és Emily is elvesztette a szerelmét. Végül találkoztunk, és mind a ketten megtanultunk újra szeretni szerelemmel. Nem olyan könnyű dolog ez, tudod.

Angie nézte őt a félhomályban, aztán feltámaszkodott és egy puszit nyomott az apja arcára.

-Akkor visszamegyek az ágyamba. Már tényleg nem is hallom a vihart. Jó éjszakát! – és halkan visszaszaladt az ágyába. 

Robert első gondolata az volt, hogy most aztán nyúlcipő és máris fut vissza Emilyhez, aztán az órára nézett, és elbizonytalanodott. Észre sem vette, hogy már majdnem éjfél van, Angiet sokáig ébren tartották a kérdései. Emily is biztosan elaludt már, és mégis milyen hülyén nézne ki, ha felébresztené és nekiesne. Ha meg visszafogja magát, először biztos elmesélné neki, hogy miről beszélgettek Angieval, aztán esetleg összebújnának… nem is tudta… volt egy kis bizonytalanság benne, hiszen ősrégi tapasztalatai voltak a szenvedélyes és gyengéd szeretkezésről. Az a néhány alkalom, amiben az elmúlt években része volt, nos, valószínűleg az önző oldalát adta, a férfit, aki megkönnyebbülésre vágyott, de nem adta oda magát igazán cserébe.

A hajnal első sugarai már megvilágították az ég alját, amikor elszenderedett, de addigra legalább összeállt egy terv a fejében.

Emily egy ideig még ült az ágy szélén önmagát átölelve és próbálta elfogadni a helyzetet, ami kialakult. Robert kislánya igazán rosszul időzített, hiszen éppen csak kezdték volna felfedezni az új helyzet adta lehetőségeket, amikor a kicsi egyetlen mondatával romba borította az álmodozásait. Igyekezett ezért nem neheztelni rá, de a szíve mélyén azért bosszankodott, hogy a férfi meg sem próbálta megóvni az együttlétüket. Vágyakozott már eddig is, de ez most más volt, mert már pontosan tudta,hogy mi után sóvárog. Már nemcsak a képzeletében bízhatott, hanem tökéletesen  tudta milyen ízű a férfi szája, milyen a haja tapintása, milyen az ujjai érintése. És a teste egyszerűen képtelen volt megnyugodni. Forgolódott, gyűrte maga alatt az ágyneműt, és amikor végre elaludt, az álma ott folytatta a dolgot, ahol Angie érkezésekor abbamaradt. 

A reggeliző asztal mellett Emily karikás szemekkel kavargatta a teáját. Angie kíváncsian figyelte.

-Nem aludtál jól?

-Nem, nem igazán. – mormolta Emily, de aztán rámosolygott a kislányra.

Robert nézte őket az asztal túloldaláról, lapozgatta az újságot, aztán felállt.

-Bocs, de telefonálnom kell. Angie, legyen jó napod a suliban, szia! – nyomott egy puszit a homlokára. -És Emily, Helen telefonált, hogy közbejött neki valami, ma nem tud átjönni, ha megtennéd, hogy elhozod a tisztítóból a csomagot, örök hálája üldözne érte. Ami szerintem holnap egy isteni almáspite képében fog realizálódni, úgyhogy én is igazán hálás lennék, mert azt imádom. Hazafelé igazán csak egy kis kitérő lenne…

-Rendben, elmegyek érte, a konyhában láttam a papírt, nem lesz probléma – motyogta a lány szinte oda sem figyelve. Aztán felállt és elkezdte leszedni az asztalt. Mire Angie megjelent az iskolatáskájával, már ő is felöltözve várta az ajtónál. 

Eközben Robert a dolgozószobában az anyját tárcsázta.

-Szia Anya! Remélem jól vagytok!

-Robert, ne fárassz… még az életben nem hívtál fel csak azért, hogy ezt a kérdést feltedd. Bökd ki, hogy mit szeretnél! És legfőképpen, hogy van az angyali unokám?

-Hát, hogy angyali, arról most megoszlanának a vélemények, de ha már így belekérdeztél, tulajdonképpen azt akartam megkérdezni, nem akarsz-e ma te elmenni ma érte? És utána egy kicsit átvihetnéd magatokhoz, apa is olyan régen látta már. Meg Jackkel is játszhatna egy kicsit. 

-Robert! Ha jól veszem ki a szavaidból, otthon útban lenne a gyerek?

-Jaj anya! Én soha nem fogalmaznék így, de ma kivételesen jó lenne, ha lenne pár szabad óránk, izé, órám, hogy… szóval, mész érte vagy sem? – zárta rövidre a kínos hebegést. Az ember mégis hogyan adja az anyja tudtára, hogy szexelni szeretne végre a ropogós friss barátnőjével, és szeretné elkerülni, hogy az édes pici lánya még egyszer keresztbe tegyen ennek a projektnek? 

-Na, jól van, ha nem akarod elmondani… - kezdett bele az anyja, és Robert felsóhajtott. Amikor az édesanyja ilyen tónusra váltott, akkor mindig elérte, hogy bevalljon neki mindent. Sejtette, hogy ez most sem lesz másként. Tulajdonképpen nem is baj, mert reményei szerint a mai nem az első és egyben utolsó alkalom lesz.

-Anya, azt hiszem, … szóval… úgy alakult, hogy … istenem, hogy mondjam el ezt neked? Beszélgettünk Emilyvel és azt hiszem, ebből még valami jó is kisülhet, de néha jó lenne kettesben is lenni, amikor Angie nem kavar bele. Tegnap este is azzal jött, hogy őt már nem is fogom szeretni, ha Emilyt meg igen, és szóval … próbálok mindenkinek megfelelni, de most nagyon megkönnyítené a helyzetemet, ha nyernék pár órát, mielőtt hazajön. 

Claire elmosolyodott a telefon másik végén. Szóval, a fia mégiscsak úgy döntött, hogy megpróbálja még egyszer, hogy van-e esélye egy új párt találni magának. A szíve vérzett érte, mert látta rajta, hogy annak ellenére, hogy imádja a lányát, nem képes egy felnőtt nőnek megnyitni a szívét. És ehhez a remete élethez még nagyon fiatalnak tartotta. Ő is szerette Carát, de a fiát még nála is sokkal jobban és azt szerette volna, ha boldog lenne újra. Megköszörülte a torkát és intett Richardnak, aki éppen belépett az ajtón, aztán beleszólt a telefonba:

-Iskola után Angieért megyek és utána tanulunk itthon együtt egy kicsit, aztán vacsorára hazavisszük. Nem sértődünk meg, ha meghívtok egy teára, és akkor Angienek sem lesz olyan feltűnő a dolog.

Robert hálásan cuppantott bele a telefonba. –Anyu, nemcsak teát kaptok, de vacsorát is, és egy hatalmas csokrot is kapsz, ígérem, de most készülődnöm kell egy kicsit, úgyhogy leraklak.

-Jól van fiam, akkor sok sikert, és mondd meg Emilynek, hogy gratulálok.

-Drukkolj nekem anya! Nem akarom elszúrni, de nagyon kijöttem a gyakorlatból, és kicsit tartok tőle, hogy elbénázom a dolgot.

-Fiam! Felnőtt férfi vagy, egy életre való tapasztalattal a hátad mögött. Emily pedig egy bájos, okos nő, aki – hiszek benne – átsegít majd a félelmeiden. Egy kicsit azért bízz már te is magadban, az sose árt, de ha még sokáig itt tartjuk egymást szóval, lemaradsz a nagy jelentről, úgyhogy szia! – és a telefon már kattant is, ahogy Claire nevetve letette, hogy aztán boldogan újságolja Richardnak, hogy a fiúk – úgy tűnik – visszatért az élők közé.

Robert is nevetve nézte a kezében tartott telefont. Az anyjával mindig ilyen őrült beszélgetéseket folytattak, mert ő kisgyerek kora óta el tudott neki mondani mindent, az anyja pedig sosem akadt ki, még ha más is volt a véleménye. Most pedig kifejezetten úgy tűnt, tetszik neki a dolgok alakulása. Az órájára nézett, Emily hamarosan hazaér… Csak természetesen, csak természetesen – kántálta magában, miközben hol leült az újsággal a kezében, hol felállt és az ablakhoz állva leste a bejáratot. Amikor látta, hogy megérkezett, úgy döntött, hogy a lerohanásos taktikát választja, még akkor is, ha korábbi önmegtartóztató élete miatt pillanatnyilag ez tűnt a legveszélyesebbnek is. Lehet, hogy a felfokozott izgatottságtól kamaszos sietséggel elkapkodja az egészet, de abban is biztos volt, hogy amíg a lánya és a szülei megérkeznek, lesz alkalma pótvizsgázni  az élet egyik legédesebb tantárgyából. 

Emily az ágyneművel teli csomagot egyensúlyozva keresgélte a kulcsát, de szokás szerint valahol eltűnt a táska mélyén. Mire felhúzta volna magát még ezen az apróságon is, az ajtó hirtelen kitárult előtte. Robert egy szó nélkül kivette a kezéből a csomagot, a másik kezét megragadta és behúzta. Aztán a zárat ráfordította és a tisztítói csomagot letette az előtérben az asztalra. Megállás nélkül húzta magával a lányt a szobája felé, miközben még mindig nem mondott semmit, csak nézte mosolygó szemekkel, és ebben a némajátékban Emily arca is lassan felderült, ahogy megérezte, hogy a férfi őt várta, most csak őrá fog koncentrálni, és végre beteljesednek az álmai.

A szobába belépve tekintete a hatalmas franciaágyra tévedt. Itt látta meg először Robertet, bár akkor még nem tudta, kinek a formás hátsóját csodálja az ajtó takarásából. A formás hátsó tulajdonosa most éppen a csukott ajtónak dőlt és magához húzta, hogy egy észveszejtő csókkal indítson elsöprő erejű támadást az érzékei ellen. Emily a férfi mellének dőlve az ing gombjaival vesződött, de amikor végre szétnyitotta, még mindig egy póló állta kutatni vágyó ujjainak útját. 

Robert ellökte magát az ajtótól és a lányt megemelve az ágyhoz masírozott vele. A talpára állította, aztán felhúzta a puha moher pulóvert és a fejét átbújtatva egy laza csuklómozdulattal leejtette maguk mellé. Emily pirulva állt előtte a halvány rózsaszín csipke melltartóban. Az igazság pillanata! – fújtatott benne nagyot a kissé megroggyant önbizalma és szinte erőnek erejével fogta vissza magát, hogy ne takarja el az apró melleket, amik most feszültek a vágytól és ennek ékes bizonyítékaként a bimbók majd átbökték a leheletnyi anyagot. 

De a férfi szemében nem látott mást, csak vágyat és áhítatot, és amíg ő itt emésztette magát a külseje miatt, addig a férfi  a vékony pántok alá nyúlva izgatóan lassú mozdulattal lehúzta azokat a vállairól. Végül egy halk pattintással kinyílt a kapocs és a könnyű kis anyag követte a pulóvert a szőnyegre. Milyen forró a keze! – sóhajtott Emily, és úgy érezte elég a fürgén kutató kezek érintéseitől. Aztán rájött, hogy őt eddig a pillanatig megfosztották a viszonzás édes lehetőségétől, ezért aztán egy merész mozdulattal letolta Robertről az inget és hamarosan ő is megszabadította a férfit a pólójától. 

Milyen forró a bőre! – csókolta meg Robert a lány kulcscsontját, aztán játékosan az ágyra hanyatlott vele, és rögtön a szájára is tapadt. A farzsebéből előkotorta a kis csomagot és feldobta a párna irányába, aztán a hanyatt fekvő lány kezéért nyúlt, amivel éppen eltakarni készült előle  a kebleit.

-Héé, ne szégyenlősködj előttem! Csodaszép vagy és én látni szeretném mindig kis porcikádat, ahogy szerelemre éhesen feszül neki a kezemnek.

-Jobb lenne, ha nagyobbak lennének – vágott egy kis grimaszt a lány, mire a férfi elmosolyodott.

-Kinek lenne jobb? Nekem így tökéletes, nézd csak, hogy pont a tenyerembe illik! – és Emilyből kiszakadt egy önkéntelen sóhaj, ahogy a meleg férfitenyér betakarta a mellét, aztán egy középkori inkvizítor könyörületességével megindult a testén a nadrágja öve felé. Útját zsibongó idegvégződések és elemi erejű vágyakozás kísérte. A nadrág gombolása azonnal engedett és Robert feltérdelt mellette, hogy egy határozott mozdulattal lehúzza és azt is az ágy mellé dobhassa. A kis rózsaszín francia bugyi pontosan ehhez az alkalomhoz illett. Többet sejtetett, mint takart és a férfi ráhajolt, hogy egy forró lehelletű csókkal ott is megbolygassa a lány vérkeringését. A magávéval már nem sok gondja volt, hacsak az nem, hogy a teste már szinte kiáltott a beteljesülésért. Emily kezei már az ő nadrágja gombolásával küzdöttek, aztán némi svédtorna árán megszabadult a ragaszkodó ruhadarabtól és végre úgy nyúlhatott el a lány mellett, hogy testük bokától a vállukig összeért. 

Összefont ujjaikkal kapaszkodtak a másik kezébe és a csókjaikkal próbálták elmondani, hogy mennyire örülnek a másik rajongásának és szenvedélyének. Aztán Robert felemelte a fejét és Emily szemébe nézett.

-Én tudom, hogy téged akarlak, de ha neked még kétségeid lennének, akkor most szólj, mert itt még megálljt tudok parancsolni magamnak. Bár, nagyon nem szívesen tenném. De egy pillanatra sem akarom, hogy úgy érezd, elvárom tőled, hogy ezt itt most végigcsináljuk. Ha ez neked még gyors, akkor…

-Fogd be és csókolj meg! Úgy nézek én ki, mint aki menekülőre akarja fogni? Hacsak, nem éppen te gondoltad meg magad, és most azt várod, mentselek ki a szorult helyzetedből…– szólt rá Emily határozottan és a férfi nevetve engedelmeskedett. És miközben a szája édes ígéretekről mesélt odafönt, lejjebb a kezei sem tétlenkedtek. A kis francia bugyi is a többi ruhadarab sorsára jutott, aztán hamarosan követte egy férfiasabb alsónemű is. Emily beleremegett, ahogy a tettrekész testrész hozzásimult, Robert pedig a homlokát a lányhoz támasztva mély levegőt vett. A fogai között hasadt a fólia hangja, aztán néhány mozdulat után elhelyezkedett a lány izgatottan várakozó combjai között. 

-Lehet, hogy nem a legjobb formámat fogom hozni, de kárpótolni foglak érte, ígérem – suttogta a selymes ajkak közé, aztán egy határozott mozdulattal előretört. Emily teste belehomorított az édes támadásba, hogy aztán átvegye az egyre gyorsuló ritmust és átadja magát annak a mélyről fakadó érzésnek, ami spirálban emelkedett a testében, és érezte, hogy lassan teljesen az uralma alá kerül. Amikor már úgy érezte, hogy a zuhanás elkerülhetetlen, a férfi a dereka alá nyúlt és úgy szorította magához, mintha bele akarná olvasztani a saját testébe, és ezzel egyidőben a nyakába csókolt egy gyengéd kis harapást követően. Emilyben felrobbant a világmindenség. De nem tudott annyira elmerülni az öntudatlanságban, reszketni és lebegni, hogy ne hallotta volna meg a halk nyögést, miközben a férfi ráhanyatlott.

-Cara!