Az álmok néha valóra válnak 21.

Robert kiment az épület elé. Vajon hova mehetett a lány? Előkapta a telefonját, de Emilyé vagy lemerült, vagy kikapcsolta, mindenesetre nem vette fel. Visszament és addigra a nővérpultnál ült egy kedvesnek tűnő idős asszony.

-Ne haragudjon, …Glenda – betűzte ki a kitűzőjét –nem látta valahol véletlenül azt a fiatal nőt, aki a lányomat behozta?

-Ó, Miss Hastings? Amikor végeztek az őrmesterrel, elment. Megkérdezte, merre találja a vasútállomást, aztán elindult gyalog. Még mondtam is neki, hogy vékony lesz az a csizma ebben a latyakban.

Robert zavartan köszönetet mondott az információért. A vasútállomásra? Mi a fenéért ment a vasútállomásra? Beszólt Angienak, hogy mindjárt jön, aztán beült a kocsiba és ő is odagurult az állomásra. Odabent azonban egy lélek sem volt. A pénztáros éppen morogva szídta az időjárást, miközben törölte fel a sáros lábnyomokat, így aztán tőle próbált érdeklődni.

-Ne haragudjon! Mikor ment el a londoni vonat?

-Az még nem ment el, mert csak délután jön.

-Akkor …ment el vonat az elmúlt fél - egy órában? – kérdezte meg egy elmeorvos nyugalmával, bár legszívesebben kirázta volna a kis fickót a nadrágjából.

-Az edingburghi gyors, kb. negyed órával ezelőtt.

Edingburgh? Hát, arra biztos nem ment a lány egy szál kistáskával. De akkor vajon hol a fenében szívódhatott fel? Már majdnem kilépett, amikor még megkérdezte:

-Nem látta, volt az utasok között egy csinos szőke nő?

A vasutas nagyot szusszanva tekerte bele a felmosó moppot a vödörbe.

-Volt. Ő is azt kérdezte, mikor megy a londoni vonat, de aztán mégis az edingburghira vett jegyet és fel is szállt. Manapság az emberek azt sem tudják melyik irányba akarnak elindulni.

Robert megborzongott. A kérdések, mint megannyi megzavarodott méhecske, zsongtak az agyában. Miért nem szólt neki Emily, hogy elmegy? Miért ment Skóciába? Miért ment egyáltalán bárhová is? Miért? Azért mert úgy viselkedtél vele, mint egy felbőszült vadállat, azért! Megdörzsölte a halántékát, aztán kilépett a hideg, nyirkos levegőre, ami egy kicsit kitisztította a gondolatait. Oké, akkor először is hazaviszi Angiet, aztán megpróbálja kideríteni, hogy hova mehetett a lány. Talán van egy rokona odafönt, vagy egy barát. Rá fog jönni, de ahhoz először innia kell egy normális kávét.

*

Öt nap telt el azóta, hogy maguk mögött hagyták Angieval azt a kis kórházat Swindonban. Öt istenverte hosszú nap, amikor nem tudta elérni Emilyt. Hülyének kellett volna lennie ahhoz, hogy azt higgye, ez véletlenül alakult így. Ó, nem! Emily berágott rá, most már ő is tisztában van vele, hogy teljes joggal, és megbüntette. Az biztos, hogy megtanulta a leckét. Ez az öt nap már majdnem olyan sokkoló volt, mint mikor Cara tűnt el az életükből. Teljesen reménytelenül bámulta esténként a lány szobájában hagyott ruhákat, az apró kis fülbevalót, ami azon az első éjszakán felkarcolta a combját. Fogalma sem volt róla, hogy ez a bőröndnyi cucc lesz-e annyira fontos a lánynak, hogy valaha is visszajöjjön érte. Mert ő maga nyilvánvalóan nem számít már neki semmit, sőt Angie sem, különben valami életjelet adott volna már magáról.

Ráadásul itt járt Marcus is, hogy meglátogassa a szívszerelmét, így aztán legalább neki bevallotta, hogy Emilyhez több köti, mint munkaadói kapcsolat, sokkal több. A barátja hitetlenkedve nézett rá, de aztán beletörődően vágott egy grimaszt. –Sejthettem volna. Nem rám gerjedt, csak megijedt, hogy két tűz közé került, mi? – aztán figyelmesen nézte a barátját és még hozzátette:

-Téged is jól elkapott, mi? Nem láttalak ilyennek már… szóval, jó régen. Mennyire komoly már a dolog? Lefektetted? – a felháborodott arctól, ahogy a barátja ránézett elnevette magát. –Oh, te jó isten! Igen! Vége a cölibátusnak! Na jó, megyek is, nehogy zavarba hozzam, ha megjön. Aztán egyszer most már tényleg elhozhatnád, hadd ismerjék meg a fiúk is. Én addig megpróbálom tartani a számat, bár nem ígérek semmit. – kacsintott, ahogy kuncogva kilépett az ajtón. Alig várta, hogy legalább Tommal megossza a jóhírt.

Robert az önkéntelen beismeréstől még zavartan arra gondolt, azt az apróságot nem kötötte a barátja orrára, hogy ő viszont elbaltázta a kapcsolatukat a meggondolatlan gorombaságával, és lényegében napok óta fogalma sincs, merre járhat a nő, akiért most képes lett volna felkutatni Angliát. Csak egy halvány nyomra várt, mielőtt túl sok idő telik el, és már az esélyét is elveszíti, hogy rendbehozhatja köztük a dolgokat.

A telefont leste egész nap, hátha végre valami hírt kap, de semmi. Angie értetlenül fogadta a hírt, hogy Em elment, aztán bevallotta neki, hogy ebben volt némi szerepe neki is, de mivel nem akarta teljesen lejáratni magát a saját tíz éves lánya előtt, a részletektől inkább megkímélte. Ennél fogva Angie őrá is neheztelni kezdett, megérezve, hogy az apja szavai mögött van valami több, aminek a megosztásához őt ugyan gyereknek nézte, de ettől még a megérzései működtek. Emily szüleihez végül mégsem fordult, nem akarta megrémiszteni őket, de Zoé jó hírforrásnak bizonyult. Elmesélte, hogy rokonuk ugyan nincs ott fent északon, de Emilynek egy régi évfolyamtársa oda ment férjhez és ott üzemeltetnek egy panziót. A pontos címet ugyan nem tudta, csak annyit, hogy valahol a főtér környékén. 

Ennél a pontnál mégis megcsörrent a telefon és Angieval lélekszakadva rohantak felvenni. A hang ismerős volt, de nem Emilyé. Grace jelentkezett, a férjét Londonba helyezték, így visszaköltöztek a városba. Csak az érdekelte, hogy esetleg szükségük van-e bébiszitterre, mert akkor mostantól újra a rendelkezésükre tudna állni. Robert megköszönte a hírt, gratulált, és már majdnem letette a telefont, amikor egy ötlet kezdett megfogalmazódni benne.

Közben Angie kedvetlenül kapcsolgatta a tv távirányítóját. Nem érdekelték a mesecsatornák sem. Aztán az egyik adón az edingburghi jazz-fesztiválról közvetítettek. A riporternő mögött egy ismerős alak ücsörgött. Robert a távirányítóért kapott és kimerevítette a képet. Igen, ez ő! A lány egy könyvbe mélyedt és olvasott, de még így is egészen biztos volt benne, hogy Emilyt látja.

*

Emily napok óta önmagával küzdött. Vett ugyan néhány ruhadarabot, de azért örökre mégsem maradhat itt, még ha Maggie szeretettel fogadta is, és baráti áron adott ki neki szobát. A szívességnek is van határa, meddig akar még a barátnője nyakán maradni, ahelyett, hogy hazamenne és tisztázná a helyzetet? Persze, ehhez azt sem lett volna rossz tudni, vajon a férfi hogy fogadta az eltünését? Megkönnyebbült vajon, hogy megkímélte egy kínos szakítástól, vagy talán hiányzik neki? Egyszer már majdnem felhívta, mert egy álmatlan éjszakán bekapcsolta a telefonját és látta a megszámlálhatatlan hívást tőle. De aztán megacélozta a szívét és újra kikapcsolta a készüléket. Még nem döntötte el, mit csináljon.

Az időjárás a kezére játszott, nem kellett naphosszat a szobájában gubbasztania, mert ahhoz képest, hogy hamarosan beköszönt a karácsony, még nyugodtan kiülhetett a főtéren a kedvenc kávézója teraszára, ahol a gázégős melegedők alatt, puha takarókba burkolózva csevegtek a ráérő turisták és helyi lakosok. Egy, a város történetével foglalkozó könyvet vitt magával, ott olvasgatott, amikor már az állandó agyalásba is belefáradt, miközben tőle nem messze az éppen megkezdődött jazz-fesztivállal kapcsolatban készítettek riportokat. Erről eszébe jutott Marcus meghívása arra a másik koncertre. Vajon Robert elment? 

Körülötte a város karácsonyi díszbe öltözve pompázott, a régi történelmi falakon fenyőgirlandokat lengetett az enyhe szellő. Tökéletes helyszín lenne egy közös kiránduláshoz – gondolt rá elszoruló torokkal, ahogy ráébredt, hogy ezeket az álmait valószínűleg jobb, ha örökre elfelejti. De aztán feltámadt benne a dacos harcikedv és arra gondolt, ha újra döntenie kéne, akkor is megpróbálná Angiet a többiek után vinni. Ha ezt Robert nem érti meg, akkor talán neki kéne elgondolkoznia, mennyire törődő apa. 

Angie! Tegnap vett egy mackót jellegzetes skót tartánba öltöztetve, bojtos kis sapkával a fején. A kislánynak szánta karácsonyra, bár fogalma sem volt róla, hogy lesz-e alkalma valaha is odaadni neki. Talán postára kéne adnom – morfondírozott magában, de aztán úgy döntött, egyszer majd elviszi neki az iskola elé, az mégiscsak sokkal személyesebb. Angienak tudnia kell, hogy azzal, hogy lelépett, egy pillanatra sem szűnt meg szeretni őt. Éppen úgy, mint azt a kelekótya apját. 

Tegnap egyébként az edinburghi vár bejárata fölötti falrészleten felfedezett egy jelmondatot, a skót királyi család jelmondatát, amit azonnal magáévá is tett: Nemo me impune lacessit. A tárlatvezető le is fordította neki: Engem senki sem bánthat büntetlenül. Nos, Robert Arrogáns Thomas Pattinson, ehhez tartsd magad!