Az álmok néha valóra válnak 22.

Sziasztok!,
Sokaknak biztos nem mondok újdonságot, ha zsó-t szóba hozom. Zsó-nak már eddig is jó ötletei voltak, meg is írta őket, csak aztán betette volna a "fiókba", ha nem erőszakoskodunk és némi győzködés után nem pakoltuk volna fel az írásait az én oldalamra. Ezek voltak a Vázlatok és a Zongoralecke.
Mostanra összekotorászott egy kis önbizalmat, ráadásul a párja meglepte egy bloggal, úgyhogy saját oldalán olvashatjátok legújabb szösszenetét, Az ügyfél című történetet. Nagyon ajánlom mindenkinek, aki szereti a meglepő fordulatokban gazdag írásokat. Persze, mint minden próbálkozót, őt is nagyon feldobná néhány komment és biztató szó.
elérhetősége: www.szosszenetekblog.wordpress.com

***  

Angie a hüvelykujját felmutatva búcsúzott az apjától, aki éppen a taxiba hajtogatta be magát, hogy a repülőtérre menjen. Claire a homlokát ráncolva nézett utána. A fia egy szót sem volt hajlandó mondani róla, hogy mi a fene történt, hova tűnt Emily, miért kell neki most lóhalálában Edinburghba utazni, és úgy tűnt, hogy most az egyszer Angieből se tud részleteket kicsikarni. Annyit látott csak, hogy a fia szeme megint fénytelenül nézett a világba, és ezt nem akarta soha többé látni rajta, úgyhogy nem kérdezősködött, tette, amit kértek tőle. Kézenfogta az unokáját, aztán nagyot sóhajtva becsukta a bejárati ajtót. 

A repülőn Robert mosolytalanul köszönte meg a törődést, nyilvánvalóvá téve, hogy egyetlen vágya van most, hogy mindenki hagyja békén. Mindennél jobban bízott benne, hogy megtalálja Emilyt, de a továbbiakra nem tudott, nem akart gondolni. Tök felesleges teóriákat gyártania arról, milyen fogadtatásban lesz része, Em-nél kiismerhetetlenebb úgyse tudott senki se lenni időnként.

A reptéren fogott egy taxit, bocsánatkérő pillantással leintve egy idősebb házaspár elől, aztán a főtérre vitette magát. Kiszállva, kis hátizsákját a vállára vetve körülnézett, hogy ráismer-e a tv-ben látott külső teraszra. Amikor megtalálta, kicsit elkedvetlenedett. A borongós időben senki nem ült odakint. Hosszú léptekkel arrafelé vette az irányt, hogy egy pillantást vessen a benti részre, hátha… de a benti asztaloknál sem látta a lányt. Tétovázva ácsorgott a pult sarkánál, jól esett volna egy kávé, esetleg egy sör, amibe ezek után lehet, hogy egy whiskyt is beleöntött volna, minden mindegy alapon. Fogalma sem volt róla, hogyan tovább, mert abban bízott valami mániákus ötletnél fogva, hogy a lány ott ül majd, könyvvel a kezében, és az egymásra találás gyors lesz és édes. Hát, a gyors már nem jön össze – sóhajtott nagyot, aztán úgy döntött végigjárja a környező utcákat és a kilincs után nyúlt, hogy kimenjen, de az ajtó kinyílt és a világ megszűnt forogni. Emily ott állt előtte az orráig beburkolózva, de egy férfira mosolyogva, aki sajnos nem ő volt.

A lány is megtorpant megdöbbenve a váratlan találkozástól, aztán ösztönösen visszalépett, egyenesen a fickó lábára, aki kísérte.

-Ó, Ian, szörnyen sajnálom! – szólt oda neki, de szemeit még mindig Robert kérdő szemei tartották fogva. Aztán, mint aki varázslatból ébred, kinyújtotta a kezét és Robertet kicsit mellbe bökve befelé intett.

-Ha engem kerestél, gyere vissza, odakint rettentő hideg van.

Robert állt a vállára vetett táskával, aztán hátralépett és utat engedett a többieknek. Emily megborzongva lépett utána, majd a másik férfihoz fordult:

-Ian, engedd meg, hogy bemutassam Robertet… Robert, ő Ian, Maggie barátnőm férje. Ian, bocs, majd beszélünk, ezt most le kell rendeznem – grimaszolt rá kedvesen, a férfi pedig Robertet alaposan végigmérve biccentett és a pulthoz ment. Ők ketten a sarokba telepedtek egy kis boxba, ahol nyugodtan beszélhettek. De ez a nyugodt beszélgetés egyelőre váratott magára. Csak nézték egymást szótlanul, s bár rengeteg mondanivalójuk volt, valójában egyikük sem tudta, hogyan kezdjen bele.

-Egy pillanatra megállt bennem az ütő, hogy ki a fene ez a pasi. – morgott halkan Robert, mire Emily ráemelte a szemét.

-Talán az új munkaadóm.

A férfi elhúzta a száját.

-Ne már, Em!... Ezt te sem gondolhatod komolyan!... Nézd, ne haragudj, tudom, hogy egy barom módjára viselkedtem, nem is nagyon akarok mentegetőzni, de nem voltak túl jó napok mögöttem ott Párizsban, és hülye módon túlreagáltam a dolgot. Abban a pillanatban legszívesebben leharaptam volna a nyelvem, de annyira megijedtem, hogy Angievel és veled történhetett volna valami, én meg ott messze, totál tehetetlenül… elvesztettem a fejem. – tárta szét a karját.

-Angie? Jól van? – kérdezett vissza a lány, látszólag figyelmen kívül hagyva a bocsánatkérést.

-Jól, igen. Néhány napig még hordta a nyakmerevítőt, de már a nyaka sem fáj. Szerintem csak fel akart vágni vele a többiek előtt. Grace visszajött. A férje Londonban kapott munkát és ő nem akart otthon ülni, úgyhogy .. szóval visszajött. Ő van vele mostanában. Persze, nem tud ott aludni, úgyhogy a dolog nem tökéletes.

-Akkor most kivel van? – kérdezte meg a lány, miközben a szíve összeszorult. Öt nap, és ő máris le lett cserélve a régi, jól bevált bébiszitterre. Hát, nem egészen így képzelte a dolgot.

-Anyáméknál van. Már megkezdődött a karácsonyi szünet.

-A kocsival mi van? – kérdezte meg kicsit szorongva, ahogy az alaposan összetört szép karosszéria eszébe jutott.

-Felhívtak a garázsból, aztán megegyeztünk, hogy eladják. Nem akartam, hogy még egyszer beleüljetek, ki tudja mi baja lett az ütközéstől... majd veszek egy másikat.

-Kár érte, jó kocsi volt, végül is, megóvott bennünket.

-Szerencsétek volt!

Hallgattak egy sort és meglepve néztek a pincérlányra, aki két bögre teát és két kis pohárka whiskyt tett le eléjük. Aztán Ian intett oda nekik és megértették, hogy ő rendelte a lélekmelegítőt. Emily hálásan mosolygott rá, mire a fickó bohóckodva a szívére tette a kezét, mint akit szíven talált Ámor nyila. Robertnek már korántsem tetszett annyira a mutatvány.

-Hogy jutott eszedbe ott hagyni minket Swindonban? – nézett szemrehányóan a lányra, aki elhúzta a száját. Oké, a főnök már nem hunyászkodik meg, teljes férfiúi gőgjével magyarázatra vár. 

-Nézd Robert,  sajnálom, hogy így alakult, de ha újra ott állnék a lányoddal az iskola előtt, újra úgy döntenék, hogy a csoport után viszem. Nem tehettem róla, hogy a dolgok félrecsúsztak, ilyen alapon a házból se léphetnénk ki, mert a fejünkre eshet egy cserép. Egy részeg sofőr belénk jött, ennyi történt, te meg úgy reagáltál a hívásomra, mintha a lányod életére törtem volna. Mit vártál? Hogy ezek után ott ücsörgök és hallgatom a további szemrehányásaid, esetleg feszengek a megvető hallgatásod alatt? Távolságra volt szükségem, hogy feldolgozzam a történteket. Eléggé megviselt a baleset is, de az sokkal inkább, hogy a nagy szerelem hogy tudott pillanatok alatt gyűlöletbe átváltani.

-Jézusom, dehogy gyűlöltelek! Én csak… megijedtem, előfordul néha, hogy rosszul reagálok… eddig te sem akadtál ki rajta. 

-Nos, azt hiszem, így még soha nem reagáltál. Más az, amikor megégeted az ujjad és azt mondod, bassza meg, és más az, hogy azt sziszeged a fülembe, hogy ki vagy rúgva!

-Em! Tudnod kellett volna, hogy bármennyire ennek hangzott, akkor sem ezt jelenti!

-Akkor mit jelent? De most komolyan? Te beszélhetsz össze-vissza, én meg fordítsam le, lehetőleg úgy, ahogy te gondolod? Nem vagyok gondolatolvasó!

-Ó, dehogynem! Olyan sokszor tudtad, hogy mi van a szavaim mögött, hogy mit akarok… ez volt az első, amikor szó szerint vetted a hülyeségemet. Pedig már azt hittem, eljutottunk arra a szintre, amikor már félszavakból megértjük egymást, még engem is meglepett, hogy hamarabb mint Carával, és …

-Nem.Akarok.Caráról.Hallani! – csattant fel a lány, aztán kicsit halkabbra vette a hangját, ahogy néhányan feléjük fordultak. –Tisztelem a feleséged emlékét, csak kicsit sűrűn találom szembe magam vele, Robert; és ezek a találkozások időnként nagyon fájdalmasak tudnak lenni.

-Jézusom, akkor mégiscsak kimondtam – suttogta megsemmisülten a férfi. Ez volt hát, ami könnyeket csalt Emily szemébe a legszebb pillanatban. Bravó Pattinson! Te aztán nagy barom vagy… nem véletlenül kísértett a dolog még az álmaidban is. Lehunyt szemei mögött az agysejtjei turbósebességen sem tudtak kitalálni egyetlen olyan mondatot sem, amivel azt a bakit jóvátehetné.

-Hát, ki… - motyogta a lány. -De nem szóltam, mert hinni akartam benne, hogy soha többé nem fordul elő, és azóta tényleg nem történt meg többször. Úgyhogy talán igazságtalan voltam, amikor az előbb beléd fojtottam a neve említését, de még sajog kicsit az emlék, szóval… nálam valószínűleg ez az ellenkezés az ösztönös védekezés. Megmondtam neked, hogy nem akarok a másik nő lenni. – utalt a Caro Emerald számra. Az a nő egyébként is elég sok felzaklató nótát énekelt már lemezre, ő pedig mazochista módon óraszám hallgatta is őket. 

-Őszintén remélem, a sorstársaim érdekében, hogy nem fordult elő már többször is, mondjuk ott Párizsban például – tette hozzá kicsit vitriolos éllel, és a férfi őszintén értetlen tekintetét látva arra gondolt, hogy mennyire szíven ütött az újságban látott fotó, úgyhogy eltökéleten állta a pillantását.

-Mégis mi a francra gondolsz? – sziszegett Robert, mert ha nem értett valamit, akaratlanul is ingerültté vált, főleg, ha a dolog olyan fontos pillanatban merült fel, mint ez a mostani.

-A csinos piros ruhás nőre, akire két oldalról tapadtatok a liftben. Egy egész hasábon át találgatta az újságíró, hogy melyikőtök friss hódítása, esetleg közös zsákmány-e. Én a magam részéről kicsit meglepődtem rajta, hogy annyi magányos hónap után még ezt a pár napot sem bírtad ki nő nélkül. Vagy csak rosszul mértem fel a saját vonzerőmet. 

-Jézusom, Em, nem tudom mit láttál, de hogy annak köze sem volt ahhoz, hogy én becsajoztam volna odaát, arra itt megesküszöm. Oké, ittunk, nem is keveset, Matthew mellett elveszti az ember a mértéket, ért hozzá, hogy rosszra csábítson, de a liftből nélkülük szálltam ki. Egyébként meg az az út totális tévedés volt, a fotós szar volt, az interjú nyögvenyelős, annak a libának szinte fogalma sem volt róla, kivel beszélget, közhelyeket pufogtattunk egész idő alatt, úgyhogy senkinek nem fájt, amikor összepakoltam és hazajöttem… miután telefonáltál. Az újság, amelyik megrendelte az egészet, már írt is egy levelet, hogy sűrű elnézéseket kérjenek, de egy jobb pillanatban más stábbal szeretnék megismételni az egészet. 

A beszélgetés megint elakadt köztük, csak kortyolgatták a hülőben lévő teát, aztán Robert feladta, hogy úgy csináljon, mintha ízlene neki az alkoholos lötty és félretolta a bögrét. Szemeit a lányra emelte és feltette a kérdést, ami egész úton foglalkoztatta:

-És akkor most hogyan tovább?

Emily megrázta a fejét, megrántotta a vállát, aztán vett egy nagy levegőt, hogy mondjon valamit, de végül csendben maradt. Most mondja azt, hogy minden attól függ, hogy a férfi miért jött utána? Aztán úgy döntött, ennyit azért megkérdez, ha már magától nem mondja ez a mafla pasi.

-Miért jöttél ide, Rob? Egyáltalán honnan vetted, hogy itt találsz?

-Hát, hogy a második kérdésre válaszoljak előbb, a hugod mondta, hogy van itt egy barátnőd, és arra gondoltam, eljövök, és talán sikerül összeakadnunk, de aztán kisebb csoda is történt, mert az egyik nap a tv-ben mutatták az edinburghi jazz-fesztivál miatt ezt a főteret és ott ültél a riporternő mögött és olvastál. Innen már nem volt kérdés, hogy azonnal jönnöm kell.

-Miért? – ismételte meg a kérdést a lány zakatoló szívvel.

-Miért? Szerinted miért? Mert azt akarom,illetve hát szeretném, hogy gyere vissza oda, ahol a helyed van.

-Ahol a helyem van? – húzta fel a szemöldökét a lány.

-Igen. Angie mellett és mellettem. Azt hittem, hogy ezt nem kell magyaráznom, hanem még te is így érzel. 

-Kirúgtál Robert, és én olybá vettem, hogy ez munkaügyileg éppúgy aktuális, mint érzelmileg.

-Jézusom Em, direkt szívatsz? Itt lennék, ha komolyan gondoltam volna azt a szerencsétlen mondatot? Azt szeretném, ha visszajönnél velem. És nem feltétlenül csak Londonba, hanem hozzánk.

-Van már bébiszittered Angie mellé. – mutatott rá a nyilvánvaló tényre.

-Mellém gyere vissza, és Angie mellé is, ha tetszik! De Grace még jól jöhet, ha együtt akarunk valahová elmenni. Például Marcus következő koncertjére – kacsintott a lányra, aki az emlékezéstől a szemeit forgatta.

-A barátod azt hiszem, kikezdett velem.

-Amikor nekem elmesélte, tovább ment,mert meg volt győződve róla, hogy neked is bejött ő. De aztán felvilágosítottam, hogy hozzám tartozol, úgyhogy ha sajnálkozva is, de tudomásul vette a tényt.

Emily nézte a férfi szemeit, ahogy bizakodóan lesik a reakcióját, és tisztában volt vele, hogy a gazember túlságosan olcsón megúszta ezt az összezördülést. Bárcsak lenne ereje, hogy a bosszúját kiélvezze, de az az igazság, hogy saját magát is büntette ezzel a távolléttel és minden porcikája arra vágyott, hogy kibékülhessen vele végre. Keményen eltökélte, hogy a jövőben figyelni fog, nehogy a pasi rendszert csináljon abból, hogy szürke szemeinek kiskutya tekintetével sikeresen elérje nála, hogy minden meggondolatlanságát megbocsássa. Aztán a kezéért nyúlt:

-Akkor gyere, összeszedem a holmimat!