Az álmok néha valóra válnak 25.

Összepakolták azt a kevés holmijukat, ami volt, aztán Maggiéktól búcsút véve előbb beültek egy kávézóba reggelizni, majd fogtak egy taxit és elindultak a reptérre. Robert olyan gyakran nézte az óráját, hogy már Emilynek is feltűnt.

-Késésben vagyunk? Mikor megy a gép?

De Robert csak somolygott, csak ingatta a fejét, és a taxi ablakán kilesve a fejük felett alacsonyan leszálláshoz készülődő gépet mutatta. -Ha jól gondolom, akkor éppen itt jön az első reggeli londoni járat. 

Az épületbe lépve meglepő módon nem vették az irányt azonnal a beszállási oldal felé. Robert lenyomta őt egy kávézó elé, a kezébe nyomta a táskáját és megkérte, hogy itt várja meg, aztán hosszú, sietős léptekkel eltűnt. Emily a fejét csóválva nézett utána, de aztán a figyelmét elterelte az a kedves idős hölgy, aki a szomszéd asztalnál foglalt helyet és szinte azonnal beszédbe is elegyedett vele. Türelmesen válaszolgatott a nő kérdéseire, és amikor már aggódni kezdett, hogy hova tűnt Robert, egy vékony hangocska szólalt meg a füle mellett:

-Szia szökevény! Már nem is szeretsz, hogy így ott tudtál hagyni?

-Angie! – sikkantott Emily és majdnem mindent leejtett az öléből, ahogy felpattant, hogy megölelje a kislányt.

-Istenem! De hát hogyan? Hogy kerültél ide? – suttogta könnyes szemmel, ahogy magához ölelve ringatta a kislányt, aki örömmel bújt hozzá.

Robertre nézett, aki csak vigyorgott, aztán összeszedte a holmijukat Angie hátizsákjával együtt és a kijárat felé intett a fejével.

-Na, gyertek, induljunk!

-Már semmit sem értek! – húzta össze a szemét Emily. –De van egy olyan érzésem, hogy valami nagy összeesküvés áldozata vagyok. De soha rosszabb összeesküvést! Már meg sem kérdezem, hogy hova megyünk. Gondolom, az is meglepetés lesz, akárcsak az, hogy Angie felbukkant.

-A kocsiban mindent elmagyarázok – ígérte a férfi, aztán egy slusszkulcsot dobott a levegőbe és egy zsonglőr ügyességével elkapva, megpörgette az ujján, Emily pedig Angiet átölelve várakozón indult utána.

*

-Az úgy volt – tette egyesbe a bérelt kocsi  sebváltóját a férfi, aztán körülnézett és elindult a járda mellől – hogy még este írtam anyámnak, hogy pakolja fel Angiet az első Edinburghba jövő gépre, s lőn, a lányom, aki máris egy ifjú hölgy, mert nem lustálkodta el az indulási időt, hanem hajnalban kelt és szó nélkül egyedül felült a gépre, már itt is van, hogy egy hétvégét tölthessünk el ezen a festői környéken.

Amikor ott hagytalak a váróban, béreltem egy kocsit és most nekiindulunk, hogy meglessük a Loch Ness-i szörnyet, aztán felmenjünk egészen északra és két éjszakával később Invernessből repüljünk haza, hogy még a karácsonyfát is együtt tudjuk kiválasztani. Van kérdése valakinek?

-Nekem több is lenne, de most olyan kerek a világ, hogy inkább megtartom magamnak azokat a kérdéseket – motyogta Emily, miközben tehetetlenül hagyta, hogy a Pattinsonok ragályos vigyorgása őrá is ráragadjon.

A kényelmes autó fürgén falta a mérföldeket, Robert a jól sikerült meglepetés elégedettségével vezetett, miközben Emily Edinburghról mesélt Angienek. Az útról megmutatta a távolban, a sötét bazaltsziklán magasodó várat, beszélt neki a skót királyok egykori palotájáról, a Holyrood Palace-ról, ahol látta Mária királynő hálószobájában annak a csőnek a kivezetését, melynek segítségével kihallgatta férje, Lord Darnley tanácskozásait, nem forral-e ellene merényletet, bár ő mindig azt hitte, hogy ez egy szerelmi házasság volt. Amikor a kislány kérdéseket tett fel neki a szerelemről, házasságról és intrikákról, orgyilkosságról, Emily jobbnak látta, ha inkább az időközben elért Stirling történelmi nevezetességeit ecseteli tovább. Robert vigyorogva kacsintott rá a hirtelen témaváltás miatt.

Elmesélte az őt figyelmesen hallgató kislánynak, hogy Stirling vára, a Castle Hill vulkánikus szikláin emelt hatalmas vár, egyike Skócia legnagyobb várainak. Jó néhány skót királyt is itt koronáztak, köztük Stuart Máriát is. Egy rövid pihenőre meg is álltak fent a várnál, sétálgattak kicsit, gyönyörködtek a panorámában, aztán Angie a hely szellemétől áthatva kecses kis léptekkel suhant a múzeumtól visszatérőben a kocsiig, és előírásszerű pukedlivel köszönte meg az apjának a kitárt kocsiajtót. Robert felnevetett: Micsoda kis színésznő! – aztán a gondolattól kicsit elkedvetlenedve összeráncolta a szemét. Hát, igazából nem örülne neki, ha idővel a lánya is a színészi pályára lépne.

A következő építészeti csoda Perth mellett várt rájuk. Pert a környék whisky-iparának a központja, s bár ez Angiet annyira nem érdekelte, de Robert gyomrában a tegnapi méregerős ital emléke is képes volt émelygést kelteni. De a város gyönyörű környéke elterelte a figyelmét az újraéledő kellemetlen

érzésről. A kopár fák között felrémlett a távolban a Scone-kastély, amelynek parkja nyáron még a legelszántabb utazókat is maradásra bírja. A buja zöld füvön, a gondosan ápolt kertben nyaranta pávák sétálnak a látogatók között, akik közül sokan piknikeznek a parkban kialakított helyeken. Angie vágyakozva gondolt a csodás tollazatú pompás madarakra, amilyeneket eddig még csak az állatkertben látott, és elképzelni sem tudta, hogy ezek a nagy testű madarak akár a fák ágaira is fel tudnak röppenni.

Útközben megálltak ebédelni, s ez alkalommal Robert nem engedte át a választás lehetőségét Emilynek. Nem mintha attól tartott volna, hogy egy újabb kellemetlen viccet enged meg magának, de azért jobb az óvatosság. Estére érték el Fort Williamet, hogy másnap aztán majd a Loch Ness-i tó partján haladjanak Inverness felé tovább. De egyelőre kibéreltek egy kis házat a tó partján. Angie a korai keléstől, a napközbeni izgalomtól fáradtan, pár falatnyi vacsorát követően Emily ajándékát, a skót ruhás kis macit magához ölelve pillanatok alatt álomba merült. Robert égve hagyott a szobájában egy gyenge fényű kislámpát, aztán becsukta az ajtót és a tóra néző teraszon fázósan a kabátjába burkolózó Emilyhez csatlakozott. 

-Kérsz inni valamit? – ölelte át a lány vállát, de az csak megrázta a a fejét.

-Nézd, milyen sötét van, sehol egyetlen csillag. Szinte fekete az égbolt – suttogta áhítatosan.

-Tudom milyen, mert amíg meg nem találtalak, minden estém ilyen volt – állt mögé a férfi és magához ölelte a lány testét. –Komolyan mondtam Em, soha többé ne tedd ezt kettőnkkel! Ha úgy érzed, tele van velem a hócipőd, akkor veszekedj velem, csak soha többé ne hagyj magamra! Olyan érzés volt, mint örökre elveszíteni, olyan, mint amikor Cara... – harapta el a mondat végét, aztán egy nagy levegővétel után folytatta: -Ha nem találtalak volna meg Edinburghban, nem is tudom, mit csináltam volna. Azt hiszem, ilyen opció nem is szerepelt a forgatókönyvben, amikor a repülőgépen ültem. Egyszerűen ott kellett legyél! És meg kellett bocsáss! Másképpen nem is mertem volna Angie szeme elé kerülni, mert neki persze nem mondtam el, hogy miért hagytál ott minket. Csak süketeltem össze-vissza, régen látott barátokról… nem is tudom, de láttam a lányom szemén, hogy egyetlen szavamat sem hiszi. Na, gyere be, mert megfázol, hiszen egyfolytában dideregsz! Fürdünk egy jót, aztán elbújunk mi is aludni, hosszú volt ez a nap. 

-De azt hiszem, elég hosszú lesz az éjszaka is – fordult meg az ölelésében Emily és forrón a férfi szájára tapadt. Elég hosszú volt. A férfi vallomása olyan érzéseket szabadított fel a lányban, amelyek mind a másik kezének érintését, szájának csókját akarták, és Robert boldogan engedelmeskedett. A zuhany alatt állva, ujjaikat összefonva simultak egymáshoz, hogy a zuhanyrózsa alatt, mint egy vízesés alatt csak az ajkaik kapaszkodjanak egymásba.

Másnap reggel, még a mámoros éjszakától bódultan ébredeztek, amikor kicsapódott az ajtó és Angie robbant be rajta.

-Apa! Nem találom Em-et! – kiabálta, aztán meglátva, hogy mindketten ott lapítanak a takaró alatt,

megtorpant. –Ja, hogy itt vagy... – motyogta, aztán megfordult és kiszaladt.

-Jahogy... – fintorgott Emily és Robertre nézett, hogy akkor most hogyan tovább? Melyikük beszéljen a kislánnyal és főleg, mit mondjon neki? De Robert csak a vállát vonogatta, amivel egy pillanatra el is terelte a lány figyelmet, ahogy a meleg bőr alatt szinte látni vélte az ér lüktetését. Végül pislogott párat, hogy koncentrálni tudjon. –Lebuktunk, mert eszembe se jutott este, hogy miatta reggelre valamelyikünknek másik szobába kellene mennie. De te se gondoltál rá – csapott a férfi mellkasára idegesen.

-Na és? – nézett rá a férfi vidáman, elégedetten csillogó szemekkel. –Szerinted megáll a növésben amiatt, hogy itt talált? Szeret téged, úgyhogy meg fog barátkozni a gondolattal, hogy ezentúl ott alszol, ahol az apja. Lehet, hogy eddig erre nem is gondolt, de hidd el, a gyerekek sokkal rugalmasabbak, mint a felnőttek, ő ebből nem csinál akkora problémát, mint te.

-Egyáltalán, szerinted tudja már, hogy mi történik férfi és nő között, ha egy ágyban alszanak? – morfondírozott tovább a lány.

-Hát, tőlem biztosan nem, de valami sejtése mostanra biztos van a dologról. A mai gyerekek mindent sokkal hamarabb tudnak és értenek. Én hozzá képest nagyon sok dologban éretlenebb kisfiú voltam tíz éves koromban. 

-Néha még most is – dünnyögte a lány az orra alatt, de persze Robert fülét nem lehetett becsapni.

-Igen? Szóval kisfiú? Na, akkor gyere kislány, játssz egy kicsit ezzel a kisfiúval! - bújt be a takaró alá... Emily sikítva kacagott, ahogy a férfi csiklandozva indított ellene támadást.

-Na, most már igazán felkelhetnétek, mert soha nem érünk Loch Nesshez – nyitotta rájuk az ajtót Angie, és kis kezét a csípőjére téve úgy nézett a két zavarban lévő felnőttre, mint egy szigorú, de jóságos mama. Amikor kiment Robert a szemét forgatva nézett Emilyre.

-Jézusom! Miért érzem magam rosszabbul, mint mikor anyám nyitott rám annak idején? Na, gyere, öltözzünk fel, mielőtt berág ránk, és a fülemnél fogva ráncigál ki az ágyból. Talán,  ha megkapta a tavi szörnyét, akkor este megint kegyes lesz hozzánk és korán elalszik. 

-Ha még csak a fülednél fogva... – kuncogott halkan a lány, de Robert fülét nem csaphatta be.

-Hallottam ám, te pajzán nőszemély, de legyél türelmes, este te majd annál fogva ráncigálhatsz befelé az ágyba.

-És ez most ígéret vagy fenyegetés? – vigyorgott rá Emily, aztán fürgén elugrott a repülő kispárna elől.

A reggelinél kuncogva nézték a kislány komoly arcát, ahogy közöttük ült, mint egy kis koravén nevelőnő, aztán Angie sem bírta tovább és elnevette magát. –Felnőttek!

*

Skócia igaza gyöngyszeme ez az útvonal, a Great Glen (Nagy-völgy) összefüggő tórendszere, a Kaledón csatorna. Kaledónia egyébként Skócia régi római neve – világosította fel őket Emily, aki az elmúlt napok önkéntes száműzetésében jobb híján rengeteg információt gyűjtött össze az országról.

A csatorna amolyan szerény Panama-csatornának épült, hogy a vitorláshajókat megkíméljék több mint 600 kilométernyi vízi úttól Skócia viharos északi csúcsa körül. A megoldás önként kínálkozott: a Nagy-völgyben három hosszú keskeny tó alkot csaknem összefüggő láncolatot. Ezek közül az utolsóhoz igyekeztek, Loch Ness-hez. A gőzgép tökéletesítője, James Watt kapott megbízást a tervek elkészítésére és ötven évvel később meg is nyílt a csatorna, amelynek több mint kétharmad része természetes vízi út. A táj talán a Loch Ness környékén volt a legszebb, amely 37 km-es hosszával Nagy Britannia leghosszabb tava. Szélessége ugyan alig éri a két km-t, de a vizében a mai napig keresik a sokszor emlegetett szörnyet, melynek létezéséről persze még senki nem tudott hitelt érdemlő bizonyítékkal szolgálni. Természetesen a környező települések minden kis üzletében meglovagolják ezt a legendát, és Angie is gazdagabb lett egy zöld szörnyecskével, amely azonban nem túrhatta ki a szívéből, Barney-t, az Emilytől kapott mackót. 

Az egyik tóparti vendéglőben megebédeltek, Angie stílszerűen Nessi-szeletet, azaz szörnyecske alakú
csirkefalatokat kért sok sült krumplival, hogy aztán az ebédtől eltelve békésen aludja át az utat, ahogy Inverness-en keresztül elérték Skócia csúcsát. Lossiemouth-ban, az álmos kis tengerparti üdülőhelyen vettek ki a dombtetőn egy kis házat. A hálószoba ablaknak kiülőjében üldögélve, az

eléjük táruló látványtól még a szavuk is elállt. Előttük, míg a szem ellátott, a tenger és a homokos tengerpart dűnéi sorakoztak. A habos, csipkés puha ágy, a rengeteg párna, hímzett ágynemű és az ággyal szemközti kandalló majdnem elfelejttette Roberttel, hogy a lányokat tengerparti lovaglásra akarta vinni, aztán nagyot sóhajtva rugózott még egy utolsót a hívogató ágyon és indult, hogy összeterelje a többieket. 

A lovarda tulajdonosa sajnálkozva mutatott az egyre inkább beboruló égboltra, ilyen időben lebeszélte őket a lovaglásról, mondván, mire felszerszámoznák az állatokat már nyakukon is lesz a vihar. Így aztán a séta mellett döntöttek, de alíg értek ki a partra, amikor az egyre erősebbé váló szél meghátrálásra kényszerítette őket. Pár percig még dacoltak az elemekkel, nézték a tajtékos vizet, ahogy robajló hullámaival elárasztja a partvidéket, csodálták az elemek ősi erejét és vad szeszélyét, aztán a felnőtteknek erről a vadságról egy egészen másfajta szenvedély jutott eszükbe, és csak álltak összeölelkezve, Angiet maguk közé szorítva, hogy a feje fölött édes csókot válthassanak. Az egész városka kihalt volt már, az alkonyat kezdte átvenni a hatalmat a táj felett, amikor a viharos széltől már egymás szavát is alig hallották, és inkább sietve visszamenekültek a házba. Már egyikük sem akart lóháton végig poroszkálni a homokon, mindannyian inkább a ház biztonságára és a kandalló melegére vágytak. Az ablakból még nézték egy ideig, ahogy a víz tajtékozva csapódik a part menti gátaknak. Félelmetes és egyben lenyűgüző példáját adva, ahogy az ember és mesterséges teremtményei eltörpülnek a természet ősereje mellett.

Vacsorára elmajszolták a városkában vásárolt szendvicseket, aztán Angiet ágyba dugták, ők pedig a hálószobában a kandalló előtt rendezkedtek be egy üveg bor társaságában. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Emily egy takarót terített a  kandalló elé, aztán letelepedett a férfi mellé, aki a borosüveggel bajlódott. Az első pohár után Robert a két keze közé fogta a lány arcát és gyengéden megcsókolta. Ebben a csókban benne volt az elmúlt napok minden feszültsége, de benne volt a bocsánatkérés is, és a lány csókjában a megbocsátás. A forró, szinte zabolátlan csók Emily minden érzékét lángra lobbantotta. Az ablaktáblákat rázta a szél, a kandalló lángjai időnként játékosan hajlongtak a kéményen át érkező légáramlattól, de ők ebből nem sokat érzékeltek. Robert csak azt látta, hogy Emily bőre a lángoktól aranyszínűvé válik, érzékennyé, és olyan odaadással válaszol a férfi szenvedélyére, amilyenről ő csak a legszebb álmaiban képzelgett. Ahogy a férfi a pulóvert rángatta le róla vad, erőszakos vagy csak türelmetlen mozdulatokkal, Emilyt megcsapta a szoba még hűvös levegője és megborzongott.

Arra gondolt, hogy a sértettsége első pillanatától erre a békülésre vágyott, hiszen már időtlen idők óta rabja volt ennek a férfinak, és tudta, hogy bármi is történjen közöttük, soha többé nem szabadulhat tőle. Mindent jelentett neki és el sem tudta képzelni, hogy nélküle éljen. Mellette szépnek érezte magát, kívánatosnak és szeretettnek. A Maggie panziójában eltöltött éjszaka volt az első lépés, hogy újra megtalálják az egymáshoz vezető utat. Ma pedig végre úgy voltak egymással, mint azok előtt a fájó szavak előtt. Amikor Robert ledöntötte a puha szőnyegre és a mellein kalandozott a szája, a félénk szemérmesség úgy hullott le róla, mint egy feleslegessé vált kendő. Teste izzott, levetette gátlásait és úgy kerekedett a férfi fölé, mint egy amazon. Mindig is vágyott rá, hogy irányíthasson és Robert élvezettel adta meg neki ezt a lehetőséget, ettől pedig szárnyalni kezdett a fantáziája. Kicsivel később kifulladva hevertek a lángok melegében és a férfi forró csókokat nyomott a csípőjére, a köldökére, a csuklóira, hogy végül szorosan összesimulva a száját vegye birtokba.

Robert nem tudott betelni vele. Azokra az évekre gondolt, amikor már feladta a reményt, hogy valaha is érezhet így még nő iránt. Aztán megjelent ez a törékeny szőke lány az életükben, és ő megtanult újra szeretni és élni. Ha száz évig lesznek még együtt, akkor sem lehet elég hálás ezért az új tudásért a lánynak.

Valamikor az éjszaka folyamán elfogyott a bor, elfáradt a test és felköltöztek az ágyra, hogy összekavarodott végtagjaikkal kapaszkodjanak egymásba, azt az illúziót keltve, hogy soha többé nem válnak el.

*

Másnap délelőtt Invernessbe autóztak. A Felföld fővárosának történelméről tanuskodik Shakespeare Machbethje is, hiszen itt állt a tábornok vára, ahol ő maga gyilkolta meg Duncan királyt. A hagyomány szerint a király fia bosszúból leromboltatta a várat, és a jelenlegi kastély azért is olyan modern, mert Machbeth várának számtalan utódja került hasonló sorsra. A városban szinte alig maradtak történelmi emlékek, mert az angolok és a felföldi nemzetségek évszázadokon keresztül csak a pusztulást hozták rá.  Az autóból nézelődve búcsúztak a skóciai hétvégétől, egymásra mosolyogva, mígnem Angie az ablakon kifelé nézve halkan meg nem szólalt:

-Most olyanok vagyunk, mint egy igazi család.

Szavait csend követte, mindannyian a maguk gondolataival voltak elfoglalva egészen addig, amíg a reptérre nem értek. Robert leadta a kocsit, aztán rövid várakozás után becsekkoltak és hamarosan már London felé vitte őket a repülő. Emily Angieval ült az egyik oldalon, a folyosó túloldalán Robert ült mellette. És miután a stewardess végigsétált a sorok között, hogy felvegye a rendeléseket, Robert a lány keze után nyúlt, hogy aztán így is maradjanak az út végéig.

Az első vihar elmúlt, a békülés viszonylag könnyen ment, de mindketten tisztában voltak vele, hogy még számtalan megpróbáltatás vár rájuk. Egyetlen reménykeltő gondolat uralta az érzéseiket… hogy szeretik egymást annyira, hogy egy közös út nehézségeivel nézzenek szembe.

Bonus: