-Gondolt már néha rá, hogy az élet micsoda nagy rendező? –
szólalt meg a férfi váratlanul még mindig a bögréjében lötyögtetett teát
fixírozva. Emily elhúzta a száját, de csak magában válaszolt: El sem tudod képzelni, mostanában hányszor
gondolok erre. Aztán a férfi felnézett és a lány elveszett a szürke szemek varázsában.
-Egész életemben sorsszerű találkozások irányították az
életemet. Szinte ijesztő belegondolni, mennyire rajtunk kívül álló erők
irányítják sokszor a sorsunkat. Ha annak idején nem kapom meg azt a szerepet az
Államokban, talán még színész sem lett volna belőlem. Ha nem találkozom
Carával, sosem tudom meg, hogy micsoda mélységeket és magasságokat lehet
megjárni egy kapcsolatban, és leginkább nem lenne itt ez a kis angyal. Sokszor
gondoltam már rá, hogy tulajdonképpen semmi értelme ennek az egész
taposómalomnak, amit sokan életnek hívnak, de amíg ő van nekem, addig feladatom
van a világban, és biztos lehetek benne, hogy egy ember egészen biztosan számít
rám. Őt nem veszíthetem el! – csapta le a bögrét, aztán a lépcső felé nézett.
-Felmegyek hozzá, feküdjön le nyugodtan! – azzal egy szempillantás alatt el is
tűnt.
Emily remegő kézzel tette le a bögréjét a pultra. Megrázta
ez a csendes vallomás, és a férfi hangjából sütő szenvedély és fájdalom. Olyan
természetesen ejtette ki a felesége nevét, mintha még mindig itt lenne vele,
odafönt várná, hogy együtt virrasszanak a kislányuk ágya mellett. Milyen lehet,
amikor ilyen nagyon szeretnek valakit?
Nagyot sóhajtva lekászálódott a székről, elmosta a bögréket,
friss teát főzött, hogy Angienek is vihessen
föl, aztán egy kancsóval és a kislány kedvenc mackós bögréjével elindult
az emeletre. A gyerekszoba ajtaja résnyire nyitva volt. Könyökével kicsit
beljebb lökte és belépett. Robert az ágyon feküdt csukott szemekkel, az
ölelésében Angie szuszogott. Apa és
lánya, szívet melengető látvány volt. Emily megnézte a kislány nyakát és úgy
találta, hogy talán tényleg hatásos volt a hűtőfürdő és a kúp, mert alig érezte
melegebbnek a normálisnál. Letette az asztalra a kancsót és a bögrét, aztán egy
könnyű kis takarót terített a férfira és halkan visszament a saját szobájába.
Leült a hatalmas, régimódi karosszékbe, felhúzta a lábait,
karjaival átkulcsolta, és az ablakon túl derengő hajnalt nézte. A távolban
pirosas fény festette meg a szürke égboltot. Hirtelen gondolt egyet, kinyitotta
az ablakot és azonnal betöltötte a szobát a vidám madárcsicsergés. Nagyon
remélte, hogy a friss levegő elűzi a szobából és őbelőle az éjszakai vihar és
az azt követő történések feszültségét. A gyerekszobában alvó férfira gondolt,
aki a világot volt képes megőrjíteni egyetlen mosolyával, és ettől valóságos
glóriát szőttek köré a rajongói, s közben a valóságban ő is csupán egy esendő ember, tele
kétségekkel, fájdalmakkal, félelmekkel. Ami csak még vonzóbbá teszi! – ismerte
el egy mély sóhajjal.
Robert szeme abban a pillanatban kinyílt, ahogy a lány
halkan kiment a szobából. Angie nyugodtan aludt az ölébe fészkelődve, és erről
az a képtelen gondolat jutott hirtelen eszébe, hogy már az idejére sem
emlékszik, amikor egy nagykorú nő feküdt így mellette. Cara óta kifejezetten
szerzetesi életet élt, és az a néhány alkalom csak még jobban elvette a kedvét
a folytatástól. Állandóan úgy érezte, hogy hűtlen lett a szerelmükhöz, miközben
tisztában volt vele, hogy tisztességtelen volt azokkal a nőkkel is, hiszen
tulajdonképpen csak a testüket használta, az érzelmeit megtartotta magának és a
múltnak. Harminchét éves lesz, és néha kicsit fásultan gondolt rá, hogy a
testiség mostantól már örökre csak némi svédtornát jelent-e majd a számára?
Érezte, hogy a
kislány bőre újra melegebb lett. Felkelt és az ágy végében heverő kis
kéztörlőkre esett a pillantása. Emily azt mondta a csuklókra és bokákra rakott
borogatás is segíthet. A fürdőszobában bevizesítette a kis frottírdarabokat,
jól kicsavarta és gyengéden beburkolta vele a gyerek végtagjait. Angie
összerezzent a váratlan hűs érintéstől, kinyílt a szeme és kicsit kábán az apjára
nézett, aztán megnyugodva lehunyta a
szemét. Robert végigdőlt mellette az ágyan, lassan cirógatni kezdte a kicsi
hátát, mint bébi korában, közben a gondolatai visszatértek Emilyhez.
Egész jól veszi az akadályokat. Az első napokban azt hitte,
hogy valami olyat lát a lány tekintete mélyén, ami már sokszor lehetetlenné
tette, hogy alkalmazzon valakit. De egyetlen nap sem tapasztalata, hogy
elhanyagolta volna a gyereket és inkább az ő érdeklődését próbálta volna
felkelteni. Ennyit kopott volna a vonzereje az utóbbi időben? - húzta grimaszra a száját. Vagy a lány
rájött, hogy a valóságban mennyire más, mint az a férfi, akiért rajonganak, egy unalmas pasi egy gyerekkel, akit mindig is mások elé fog helyezni. De az is lehet, hogy bevetette az ősi trükköt, miszerint a közömbösség a legvonzóbb dolog egy
férfi szemében?
Bevethetné az eredendően pasis énjét, hogy megpróbálja meghódítani.
Bár, ő már t
ett is néhány
tétova próbálkozást, kétértelmű megjegyzést, még a maga nehézkes felfogása számára is olyan
egyértelműen, hogy reakciók híján már tényleg úgy érezte, kijött a gyakorlatból. A lány
mintha nem fogta volna a jeleket, amiket sugárzott feléje. Ez kicsit elbizonytalanította,
de elszántabbá is tette. Bár, őszintén szólva fogalma sem volt róla, mit akar
Emilytől. De hosszú idő után először éppen ő volt az, akitől valamiféle választ
várt. De a visszajelzés csak nem akart megérkezni, pedig a kórházban szinte már durván
úgy állította be a kapcsolatukat, mintha közös ágyból érkeztek volna a
neonfényes vizsgálóba. De Emilynek a szeme sem rebbent.
Már túl volt azon a korszakán, amikor csak az számított, hogy egy kellemes éjszakája legyen. Szüksége volt egy társra, bár az elmúlt években ezt a gondolatot szinte erővel tartotta távol magától. Ma éjjel kifejezetten jó párost alkottak, és ott a konyhában
még önmaga számára is váratlanul képes lett volna megnyílni előtte, ha csak
egyetlen kérdéssel visszakérdez. De Emily csak hallgatott, ő pedig nem tudta
értelmezni ezt a hallgatást, így aztán inkább menekülőre fogta. Mindenesetre
most néhány napig itt lesznek hármasban, biztosan nyílik alkalom újabb
beszélgetésre. Csak még abban sem volt egészen biztos, mi mindent akar
megosztani a lánnyal.
Nyugtalan gondolatait alighanem Angie is megérezte, mert
mocorogni kezdett az ölében. Magához ölelte, de aztán úgy érezte, mintha egy
forró kályhát ölelgetne és inkább elhúzódott a kicsitől. De a forróság mintha
vele maradt volna. Lerúgta magáról a könnyű kis takarót, aztán ügyetlenül
tapogatózott utána a padlón, mert a hidegrázás ellen, ami megborzongatta a
testét, attól a pókhálónyi kis anyagtól várt mégiscsak valami védelmet.
Emily megunta csapongó gondolatait, amikben leginkább a
férfi feltűrt ujjú pulóveres karját látta maga előtt, az aranyos színben
ragyogó szőrszálakat a vizsgáló erős fényében, összeráncolt homlokát, ahogy a
doktornőre koncentrálva hallgatja a diagnózist, és azt a fél mondatot, amiből
úgy tűnt, mintha ők közös szobában töltenék az éjszakákat. Felugrott és gyors
mozdulatokkal öltözködni kezdett. Az óra már reggel hetet mutatott, és úgy
döntött, mindenkinek jobb, ha nem álmodozik, hanem valami reggelit készít.
Előtte azonban benézett még Angiehez.
A férfi még mindig a kislány mellett feküdt, de most
mindketten az ágy szélére húzódtak, mintha nem esne jól a másik test sugározta
hőség. És ez valószínűleg így is lehetett, mert ziháló légzéséből nyilvánvaló
volt, hogy ő is belázasodott. Ez remek! – sóhajtott elkeseredetten a lány. Úgy
látszik a betegség lassan átveszi a házban az uralmat. Ugyanakkor egy
pillanatig sem volt kétséges, hogy gondoskodó ápolását ettől a pillanattól
kezdve a férfira is kiterjeszti. Megágyazott a férfinél, aztán mire visszatért,
már Angie is felébredt. A fürdőszobából jött ki éppen, amikor Emily belépett a
szobába.
-Apu is beteg? – suttogott halkan a kislány.
-Igen, úgy néz ki, ő is elkapta a vírust. De jobb is, mert
legalább egyszerre túl lesztek rajta. – simogatta meg a kislány haját a lány,
aztán tiszta pizsamát húzott elő és segített neki átöltözni.
-Most legyél jó, bujj be az ágyba, felhozom a reggelit, meg
friss teát. Aztán ha ettél és bevetted a gyógyszereket, akkor őt is leápolom.
Angie engedelmesen tette, amit mondott. Evett néhány
falatot, bevette a gyógyszereket, aztán elhelyezkedett a nagy ágyon.
-Én most elleszek, segíts, hogy apu is minél előbb az ágyába
kerüljön! – utasította felnőttesen Emilyt, aki mosolyogva fogadott szót neki.
-Robert! Ébredjen! – dugta kézfejét a forró férfinyakhoz. A
férfi összerezzent és ködös tekintettel nézett fel rá.
-Mi a baj? Angie? … - aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a
lánya szobájában, a lánya ágyában fekszik és ijedten nézett körül.
-Angiet már elláttam, most pedig segítek magának is …
biztosan érzi, hogy belázasodott, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha visszamennénk
a szobájába, lezuhanyozna és lefeküdne.
Hozok pár falatot és innivalót, hogy maga is bevehesse a gyógyszereket.
Segítsek? – nyúlt a férfi karja után, aki megrázta a fejét.
-A fene egye meg, érzem, hogy engem is elkapott. Hívja fel
Mrs. Comptont, hogy jöjjön, segítsen magának! – nézett hunyorogva Angiere, aki
elszundikált, mialatt ők itt sugdolóztak mellette.
-Szerintem jobb lenne, ha inkább nem jönne. Nem hiányzik,
hogy szegény asszony is elkapja. Ezt a pár napot ki fogjuk bírni. – mormolta a
lány.
-Igaza lehet, kicsi unokái vannak, csak tovább vinné a bajt.
Akkor majd igyekszem magam gyorsan összekapni, hogy ne terheljük túl magát se…
-Helyes, tegye azt, de most irány a fürdőszoba! – utasította
a lány és Robert mosolyogva engedelmeskedett neki, bár ez a mosoly most elég
torzra sikerült.
Nemsokára a zuhanytól egy kicsit felfrissülve, de vacogva
feküdt a takarója alatt. Hálás félmosollyal vette el a lány kezéből a
lázcsillapítót, aztán egy korty teával lenyelte. Istentelenül zúgott a feje,
ezért inkább lehunyta a szemét és abban a pillanatban már aludt is.
A következő napokban Emily keveset aludt, azt is zaklatott
álmokkal tarkítva. Robert nagyon belázasodott, és talán a tudatában sem volt,
hogy orvost hívott hozzá, aki injekciókat adott neki. Angie viszonylag
könnyebben esett túl a betegségen. Mostanra már felkelt és az osztálytársaival
telefonon egyeztetett az elmaradt feladatokról. A férfi azonban napok óta 39
fokos lázzal feküdt, és a szervezete egyszerűen
nem akart reagálni a lázcsillapítókra. Néha lázálmában beszélt,
többnyire összefüggéstelenül, hol Cara, hol Emily nevét suttogva a szoba
csendjébe olyan gyötrődően, hogy Emily majdnem elsírta magát a halk keserűen karcos hangtól.
A lány órákon át ült mellette, cserélgette a testén a hűs
borogatásokat, belediktált pár korty teát, és a kimerültségtől már szinte észre
sem vette, hogy milyen csábító az a test, amelyet nap mint nap lemos a
szivaccsal. Aztán a harmadik nap után hirtelen leesett a férfi láza, végre
jóízűen kanalazta a lány által készített húslevest, és a gyengeségen kívül csak
a szeme körül sötétlő karikák árulkodtak az elmúlt napok nehéz időszakáról.
Ez volt az a pillanat, amikor Emily szép csendesen
összecsukódott a fürdőszobában.
4 megjegyzés:
"Milyen lehet, amikor ilyen nagyon....?!"
És még a vírusfertőzés közepette is annyi apróságot tudsz idecsempészni... <3
Wow! Azért nem gondoltam, hogy Robertben így feléled a vadászösztön XDDDDD
Köszi-puszi
Remélem az ápolás ösztöne is felébred Robertben nem csak a vadászösztön, mert ahogy elnézem szükség lesz rá!
Napok óta nem jártam erre így csodás meglepetés volt hogy egyszerre négy részt is olvashattam.
Köszönöm Pasa!
Jöhet a következő!
ma27
MÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉG!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Már kezdtem készülni az újabb hűtőfürdőre...XD De így is rendben folyt az/ le!XD /ápolás.
Megjegyzés küldése