Az álmok néha valóra válnak 5.

Szép vasárnapot mindenkinek! Bár, itt éppen szitál a köd, mint valami őszi hajnalon és ez eléggé lelombozott így korán reggel, mert a kutyával kirándulni akartunk menni. Ami persze valószínűleg így is lesz, csak utána mindannyian úgy fogunk kinézni, mint a malacok.
No, de nem is ez a lényeg!
csez, Soma, Gabó, Heni, Zsuzsa, ma27 és kedves Névtelen! Köszönöm a komikat és a többieknek is az érdeklődést! Örömmel látom, hogy szeretettel fogadtátok a Menedék folytatását. Tegnap úgy jártam, hogy egy kisebb információ miatt visszaolvastam, és nekem is tetszett! XDDD Úgyhogy meg van a feladat, legalább azt a szintet hoznom kell, vagy még jobbat. Érdekes kihívás lesz. Jó szórakozást mindannyiunknak!

*** 

Robert annyi láztól gyötört nap után az ágya tetején feküdt, az újságot olvasgatta, mi mindenről maradt le az elmúlt napok önkívülete közben, amikor meghallotta a folyosón túlról a furcsa zajt. Felnézett, de Angie itt volt vele, mellette hasalva lapozgatott egy mesekönyvet.  Akkor csak Emilyvel történhetett valami. Felállt, kicsit még szédelgett, de azért kilépett a folyosóra. Látta, hogy a lány szobájának ajtaja résnyire nyitva van, ezért néhány koppintás után benyitott. Odabent senki nem volt, a fürdőszobában égett ugyan a villany, de mocorgás nem hallatszott, így odament, hogy lekapcsolja. A vér megfagyott az ereiben, ahogy a lány látszólag élettelen testét meglátta.

Emily anyaszült meztelenül feküdt a kád előtti kis szőnyegen, kezében egy fürdőlepedő sarkát szorongatva, de az aggodalomtól ez a máskor izgató tény teljesen érdektelen volt most a férfi számára. Lehajolt hozzá, hogy felemelje, de szinte azonnal rájött, hogy nem lesz elég ereje hozzá. Fogta a kezében a lány vékony csuklóját és a pulzusát próbálta  kitapintani, miközben óvatosan megmozdította a fejét, hogy lássa, nem ütötte-e be valahova. De Emily szerencsésen esett, mert feje utolsóként érhetett le a földre, ott is a vastag, puha kádlkilépőre. Kiszabadította a puha anyagot a lány görcsösen kapaszkodó ujjai közül, és ráterítette, aztán letérdelt mellé és finoman megpróbálta életre pofozgatni. Az első érintésnél érezte, hogy a lányt is utolérte a fertőzés, most az ő teste tüzelt a láztól. 

Emily szemei megrebbentek, ahogy a férfi kitartóan pofozgatta és beszélt hozzá, aztán a szemei is kinyíltak. Ijedten ült fel, de ez csak arra volt jó, hogy lefejelje az aggódóan  föléje hajoló férfit, és lehulljon róla az alkalmi takaró. Robert a fejét fogva fenékre ült mellette a kövön.

-Bocs. Mi történt? – suttogta kábán a lány, és megmarkolta magán a törülközőt.

-Zajt hallottam, bejöttem és itt feküdt. Gondolom, elájult. Nagyon lázas lehet, mert szinte süt a homloka – dörzsölte meg a saját homlokát a férfi, ahol összekoccant a fejük. Rettentően sajnálom, de egyszerűen nincs bennem annyi erő, hogy felnyalábolhattam volna és az ágyába vigyem, azért próbáltam magához téríteni. 

-Oh, igen – kezdett emlékezni a lány. Ő is érezte, ahogy a hideg rázza a láztól, és le akart zuhanyozni. A vizes bőrét látva, ez alighanem még sikerült is neki, csak amikor kilépett a kádból, akkor tört rá hirtelen a szédülés és az ájulás. Mindenesetre szerencsésen esett, mert könnyen beverhette volna a kád szélébe is azt a konok fejét. Tudta, hogy segítséget kellett volna kérnie, de mint már annyiszor, most is csak ment a saját feje után, és mint ahogy az lenni szokott, rajta is vesztett az önfejűségén. Hirtelen tudatára ébredt a meztelenségének és ettől zavarba jött. De aztán a férfira nézett, aki kissé szerencsétlenül üldögélt mellette a hideg kövön, és majdnem elnevette magát. Azért az aranyos volt tőle, hogy legalább megpróbált segíteni. 

-Azt hiszem, mindkettőnknek jobb lenne, ha megpróbálnánk innen felkeveredni. – mormolta, mire Robert négykézlábra állt, aztán kiegyenesedett, bár egy pillanatra még meg kellett kapaszkodjon a mosdó szélében.

-Annyira sajnálom, hogy ilyen lekvár vagyok. De az még talán menni fog, hogy felhúzzam – nyújtotta a kezét a lánynak. Emily belekapaszkodott és szinte felreppent, ahogy a férfi óvatosan megrántotta.

-Ha elengedem, megáll a lábán? – kérdezte óvatosan Robert, aztán két kezét levette a lányról, de mindenre készen még ott tartotta mellette, hogy el tudja kapni, ha a lány újra megszédülne.

-Szép kis páros vagyunk. – kuncogott közben. –Úgy teszek, mintha el akarnám kapni, de kérem, maradjon talpon, mert szerintem úgysem tudnám megtartani. – dörmögött zavartan. Aztán hirtelen megfordult és az ajtó belső oldaláról leakasztotta a lány fürdőköpenyét és segített neki belebújni.

-Feküdjön le, hiszen lázas! Most rajtunk a sor Angievel, hogy viszonozzuk a törődését. Mondja meg, mit hozzunk, és csak pihenjen! – terelgette Emilyt az ágya felé. 

A konyhában állva Robert kicsit megnyugodva már tovább tudott lépni a lány élettelen testének sokkoló látványán. Amíg arra várt, hogy a teavíz felforrjon, agya hajszálpontosan rajzolta elé a láztól kipirult bársonyos bőrt, a karcosan égnek meredő málnaszemekkel, és a szinte teljesen leborotvált kis dombocskát. Huh, morrant fel, ahogy a teste is értékelni kezdte a látottakat. Aztán észrevette, hogy akár reggelig is itt álldogálhat, ha nem kapcsolja be a vízmelegítőt. Megrázta a fejét, aztán próbált a feladatra koncentrálni, ami az előbbi képzelgések után meglehetősen nehezen ment. 

Mrs. Compton minden földi jóval megpakolta a hűtőszekrényt, így  aztán nekiállt és csinált néhány szendvicset, aztán az egészet egy tálcára pakolta és óvatosan felcipelte az emeletre. A szobájához érve elkeseredve állapította meg, hogy ez a teljesen hétköznapi feladat is még majdnem meghaladja az erejét. Lerakta a tálcát az ágyára, aztán a gyógyszerekkel átbotorkált Emily szobájába. A lány már magára húzott egy fehér pólót, ami most a pizsamát volt hivatva helyettesíteni. Aludt, de a láztól  gyötörten. Ahogy meghallotta a mocorgást a szobában, kinyitotta a szemét és kába tekintettel a férfira nézve megszólalt:

-A fekete slankít...

Robert végignézett magán, és elvigyorodott. Na, ezt se mondta még neki senki, hogy olyan nagy darab lenne, akin a fekete jótékony hatást fejt ki. Gonoszkodva csuklóból válaszolt a lánynak, az első dolgot, ami hirtelen eszébe jutott:

-A fehér meg kibaszás, mert totálisan átlátszik.

Emily szája mosolyra húzódott. – nyilvánvalóan nem jutott el a tudatáig a megjegyzés lényege, hogy az ő pólójáról van éppen szó. Robert nagyot sóhajtva egyik kezével a kicserepesedett ajkak közé nyomta a lázcsillapító tablettát, másik kezével pedig a lány szájához tartotta a bögrét, hogy egy korty teával lenyelhesse. Amikor a lány szinte visszazuhant a párnák közé, elbizonytalanodva ácsorgott mellette. Nem hagyhatja magára ebben az állapotban!

Visszament a szobájába, Angiet eligazította, aztán a gardróbból előkereste azt a régi összecsukható vendégágyat, amit a beköltözés napjaiban használt, amíg az ágya megérkezett, de a legutóbbi lomtalanításkor már ki akart dobni, de aztán valami közbejött és elfeledkezett róla. Átráncigálta a lány szobájába és az ágya mellett kinyitotta. Párnát, takarót hozott magának és megkezdte az őrködést korábbi ápolójuk mellett. 

*

Emily hunyorogva nyitotta ki a szemét, aztán nyakig húzta a takarót, mert a nyitott ablak felől érkező lágy fuvallat a ragyogó napfény ellenére megborzongatta. Egyedül volt a szobában, de karnyújtásnyira tőle egy vendégágy árválkodott gondosan összehajtogatott  takaróval és egy párnával, ami még őrizte az ott alvó fejének lenyomatát. Mire elgondolkodhatott volna rajta, hogy ki ágyazott meg itt mellette, a folyosóról beszűrődő hangok elvonták a figyelmét.

-Majd én becsukom az ablakot, maradj csak lent – kiabált egy női hang, amelyben munkaadójának az édesanyját ismerte fel. A következő pillanatban lenyomták a kilincset, és Emily gyorsan lehunyta a szemét. 

Egy hűvös kéz érintését érezte. Szinte anyásan gondoskodó volt a mozdulat, és majdnem elárulta magát, mert legszívesebben hálásan belesimult volna a tenyérbe, amely a lázát méricskélte.

-Hm, alaposan kifogta, kislány. – sóhajtott az asszony. Becsukta az ablaktáblákat, aztán halk zörgéssel megkereste a hőmérőt és a lány hóna alá dugta. Emily igyekezett meg sem rezzenni. A következő pillanatban kinyílt az ajtó és a férfi lépett be rajta. Akkor is tudta volna, hogy ő az, ha nem hallja a tálcán halkan összekoccanó csészék neszét. Az érzékei egész egyszerűen – még ebben az elgyötört állapotában is -  vigyázzba álltak, ha a férfi öt méternél közelebb került hozzá. 

-Még nem ébredt fel? – kérdezte halkan, és hangját aggodalom színezte. –Már olyan régen fekszik szinte öntudatlanul. Lehet, hogy ki kéne hívni az orvost, hogy nézze meg ő is.

-Előbb megnézem, mennyire lázas, aztán majd kitalálok valamit. – suttogott vissza a fiának Claire, miközben kitöltötte a csészékbe a teát és egyet a fia kezébe nyomott. –Az ablakot mindenesetre talán még korai volt így rányitni.

-Muszáj volt kiszellőztetni, mert valahogy olyan betegszagú volt a levegő idebent. És betakartam rendesen, mielőtt lementem. – védekezett szinte durcásan a férfi.

-Nem kellene itt aludnod vele, ugye tudod? – nézett rá az anyja jellegzetes, vesébe látó pillantásával, aminek a hatására mindig is bevallott neki mindent, még azt is, amit el sem követett, csak gondolkodott rajta.

-Ő is virrasztott miattunk, ez a legkevesebb, hogy én is megteszem.  – A dacos válasz mosolyra ingerelte Emilyt, ezért aztán óvatosan mocorogni kezdett, mint aki éppen ébredezik. 

Robert azonnal letette a csészét és az ágy mellé guggolva kikotorta alóla a lány papucsát, amit valamelyikük az ágy alá rúgott.

-Jó reggelt, Csipkerózsika! – mosolygott rá olyan kedvesen, hogy Emily hirtelen, és a maga számára is teljesen váratlanul elsírta magát.

-Jesszus, mi a baj? – nézett rá ijedten a férfi, aztán az anyjára lesett, aki láthatóan jól szórakozott rajta.

-Semmi, csak olyan szerencsétlen vagyok. – hüppögött a lány.

-Ja, ha csak ennyi, akkor nyugodjon meg, ez a ház az utóbbi időben csupa szerencsétlennek adott otthont. De Angie is, én is túl vagyunk rajta a maga lelkiismeretes ápolásának köszönhetően, és ígérhetem, hogy én is megteszek mindent, hogy minél előbb lábra álljon. Most úgysincs semmi más dolgom, mint a ház hölgyeinek szolgálata. – bohóckodott vidáman. -Na, fel a fejjel! Ha ki akar menni, itt a köpenye, ha nem, akkor pedig máris kap egy teát.

-Az jól esne, köszönöm. – suttogta a lány, miközben megpróbált feljebb húzódszkodni az ágyban. 

-Na, a lázmérőt adja csak ide, mielőtt eltörik – nyúlt feléje az asszony, és mire reagálhatott volna, már ki is varázsolta a trikója alól a vékony pálcikát.  –Még mindig 38 fok fölött van, makacsul ragaszkodik magához is ez a láz. Tudom, hogy nem vigasz, de a fél város ezzel szenved, még a királynő is. Akkor igyon egy keveset, aztán lezuhanyozhatna, az is segíthet egy kicsit. Majd itt maradok, nehogy megint elájuljon. – Claire hangja szinte katonásan pattogott, és a lánynak ereje sem volt ellent mondani neki. 

Robert kis grimasszal figyelte, ahogy az anyja átveszi tőle az irányítást, aztán reménykedve gondolt rá, hogy azért a láz talán nem ölt ki minden emléket a lányból. Például annak az édes kis évődésnek az emlékét sem, amit a pólóikról folytattak. – szaladt a tekintete a takaró pereme fölött megvillanó fehér anyagra, amely egyébként már az ő saját pólója volt, mert a lánynak nem volt több tiszta pizsamája. Emily tudatába mindenesetre ez az információ még aligha jutott el, mert észre sem vette, hogy a túlságosan nagy ruhadarab alól ingerlően  villan ki a válla. Azt pedig még végképp nem gondolta át, hogy vajon ki öltöztette át, ki fésülte meg a tincseit, hogy az izzadtságtól összegubancolódott szálakat kibontogassa. 

Robert a konyhában belekukkantott a fazékba, aminek a fedője alól az anyja finom húslevesének az illata szivárgott gyomorkordítóan. Aztán felegyenesedve kinézett a kertbe, ahol egy nyugágyban Angie kuporgott egy könyvvel a kezében.  Elmosolyodott, ahogy a kislány koncentráló összehúzott szemöldökét nézte. Pontosan úgy olvas, ahogy az anyja, még az ujjával is ugyanúgy simogatja a száját, mint Cara csinálta, ha nagyon belemélyedt valamibe. Nagyon sóhajtott. Cara!  

Caráért aztán volt alkalma aggódni, ha van ősz hajszála, akkor azok biztosan a feleségének köszönhetőek, de ennek ellenére mellette soha ilyen intim helyzetben nem játszott ápolót, mint most Emily mellett. Carával ha baj volt, az mindig olyan nagy baj volt, hogy kórházban kezelték, a köztes időkben meg még szinte náthás sem volt soha, így nem nyílt alkalma kicsit kényeztetni, ápolgatni. Tulajdonképpen egészen furcsa érzés volt aggódni valakiért, gondoskodni valakiről, aki nem a lánya. Nem is emlékezett, hogy mikor érzett ilyet utoljára. Talán az apja infarktusa volt ilyen pillanat, bár akkor a tehetetlenség és a tőle elválasztó kontinensnyi távolság miatt inkább pánikban volt. De akkor is tudta, hogy a nővérei az anyja mellett állnak addig is, amíg odaér. Most azonban a lány gyógyulása teljesen tőle függött, és ebben volt valami felemelő érzés, amit – úgy döntött – most először volt alkalma megtapasztalni, és nem volt ellenére, sőt.. önmaga számára is meglepő módon, élvezte.